– Majd kitalálok valamit. – morgott Anatole.
– De találkozhatok velük?
– Igen. De előbb a hajóra megyünk. Megvannak az ékszerek a bálról, ugye?
– Igen. A szokásos helyre rejtettem.
– Rendben.
Elmentek a hajóra, ott már majdnem végeztek a többiek a kipakolással. Lolita ott várta Annabellet, a többieket elkísérték egy házba.
A Félkarúval kiszedték a kis ládányi ékszert, amit azonnal átnéztek. Volt ott minden, arany, gyémánt, smaragd, zafír. Szebbnél szebb ékkövek.
– Szép munka! Jó kis értéke van. Holnapig kigondolom mi legyen. Van valami, amibe ezt a pár darabot elrejted? Ezek túl értékesek.
– Igen. Itt ez a muff, ebbe bele tudom varrni.
Lolita máris hozott varrókészletet, és gyorsan pár perc alatt el is tüntették azt a pár ékszert.
– Jó. Most visszamegyünk enni, azután megnézheted a katonáidat. Holnap reggel, meg beszédet tartok majd az embereimnek, mi történt és hogyan tovább.
Annabelle a hajón magára terítette a fekete köpenyt, amiben számos belső zseb volt, még a muff is belefért, igaz jó nagy súlya lett. Anatole-lal visszatértek a házba, megkapta a szobáját, ahol kipakolta a zsebeit, a muffot beakasztotta a ruhásszekrénybe, majd lement az étkezőbe. Miután megették a vacsorát, jó pár szelet kenyeret és egy fél sült csirkét is sikerült rongyba bugyolálva elrejtenie.
A Félkarú intett az emberének, hogy kísérje a rabokhoz.
Lent dohos szag fogadta. Az egyik őr, aki a zárkákra felügyelt mohó tekintettel mérte végig, de az ember, aki kísérte a lányt, azonnal rámordult.
– Eszedbe ne jusson semmi ostobaság! A hölgy a Félkarú unokahúga!
– Pedig jót szórakoztunk volna! – dörmögött a másik.
– Engedd be hozzájuk! Ez a parancs! Kapnak egy kis időt.

Reszketve ment a cellához és aggódva pillantott be.
– Hála az univerzumnak! – sóhajtott fel, amikor látta hogy a hadnagynak semmi baja és másiknak sem. Gyorsan odanyújtott egy darab aranyat az őrnek.
– Hagyjon magunkra! – Az mohón kapott a darab sárgán csillanó érme után, majd a hiányos fogai közé harapva megbizonyosodott róla, hogy valódi.
– Ha gondolja nem kell fizetnie és beszállok negyediknek – röhögött fel, megmutatva mind az öt rohadó fogát.
Annabelle öklendezve fordult el, intett hogy inkább nyissa ki a cellát.
Max ahogy meglátta ki jön, felpattant és mereven bámult ki az ablakon. Vincent épp hogy éledezett a patkány okozta sokkból, de azonnal talpra ugrott, hátha houott a lány hírt a kedveséről.
– Annyit tudok, hogy jól van, de sajnos nem láttam. Hoztam ennivalót, gondoltam éhesek. Itt nincsen asztal?!
– Az asztal sorsát  elintézte Maximilian. – sóhajtott a Márki. Annak hiányában így az ágyra tette az ételt. Max még mindig mereven bámult ki a kicsi ablakon, Annabelle sejtette hogy a hadnagy nem fogja kitörő örömmel fogadni, de hogy ennyire elutasító lesz, az fájt neki.
– Max hidd el, nem tudtam, hogy ez lesz! A nagybátyám most kitalál valamit, hogyan lábaljunk ki ebből.
– Kalózokkal karöltve? – kérdezte gúnyosan. Arca kemény volt mint egy szikla, szeme szúrósan nézett.
– Igen, kalózokkal karöltve! Én is az vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna! Hidd el, nem akarja a Félkarú a halálotokat, sem Henriettét, csak a hajóját akarja visszakapni!
– Hogy újra fosztogasson!
– Hogy a kizsákmányolt szegények visszakapjanak valamit, amiért meggürcöltek! Látod, nem élnek itt fényűzően! De most erről nem akarok vitatkozni! Kérlek egyél, szükséged lesz az erődre!
Max belátta, hogy ebben igaza van, elvett gyorsan összerakott magának egy szendvicset  húsból, meg egy szelet kenyérből.
– Ja és csak ezt tudtam hozni inni. – kapta elő a kis lapos flaskát a kabátjából, amiben rum lötyögött.
Az őr visszatért közben, a lány egy újabb aranyat adott neki, így újra magukra hagyta őket.
Max az étel és a rum hatására ellazult, Vincent meg hortyogva elaludt a priccsen. A maradék ételt kapkodva mentették ki az eldőlő teste alól. Ahogy a székre rakták, kezük összeért,  mintha áram rázta volna meg őket. Mindketten elmosolyodtak. A szikra sosem szűnik meg közöttük.
Annabelle lassan magához húzta a férfit, és megcsókolta, aki nem bírt ellenállni a lánynak, szorosan ölelete derekát. Ann érezte a rumot a lehelletén, de ez most egy cseppet sem zavarta. Az őr csoszogása rebbentette szét őket. Annabelle gyorsan elbúcsúzott és kiment a nyikorgó cellaajtón, a lakat nagyot kattant, ahogy az őr visszazárta a két fogolyra.