– De egy kibaszott kalóz?! – Max olyan dühös volt, hogy legszívesebben széttört volna valamit.
– Nézd, el kell mondanom valamit! Ha utána vissza kéred a brosst, én megértem. És kérlek ne szólj közbe!  – Annabelle úgy érezte, ha nem mondja el az egészet azonnal, felrobban a mellkasa. Nem akart titkolózni a férfi előtt, nem volt értelme. – Igen, mivel én így nőttem fel, ezekben a körökben.  Anyám korán meghalt, apámat nem ismertem. Az egyetlen biztos pont az életemben a Félkarú volt. Megtanultam tőle mindent. Igen, a kalózkodást, és persze a kereskedés csak álca volt. Én voltam, aki a bálon ellopta az ékszereket, itt vannak a hajón, elrejtettem őket.
– Tudom! Bertrand megtalálta, amikor levitte a holmikat. Azonnal szólt. – Max mereven bámult maga elé.
– De hidd el, nem terveztem semmi szökést, meg hasonlót, csak ki akarom hozni a lányokat a börtönből!
Max még mindig mereven bámult maga elé.
– És most? Mi a terved?!
– Ahogy mondtam, megpróbálunk eljutni a bácsikámhoz! – Kinézett az ablakon, a Fekete Tulipán még mindig a nyomukban volt, a távolság mintha csökkent volna. – Ha sikerül... Kérlek, mondj valamit!
– Mégis hogy gondoltad?! Te kalózkodsz, miközben én a hadsereget vezetek, aztán majd valahol egymás ellen fogunk küzdeni?! Ellentétes oldalon állunk!
Ekkor hirtelen egy süvítést hallottak, majd egy ágyúgolyó csapódott be nem messze tőlük a vízbe.
Max gúnyosan elmosolyodott.
– Látom az exed nagyon örül a találkozásnak!
Annabelle kiviharzott és rácsapta az ajtót.
Aggódva sietett a kormányálláshoz, megnézni, hogy állnak. A cél még túl messze volt, látták, hogy nem túl sok esélyük volt a megmenekülésre.
A következő golyó már sokkal közelebb volt a hajóhoz.
A kapitány káromkodva tekergette a kormányt, de tudták,ha nem egyenesen halad ak, akkor a távolság is csökkeni fog.
Fel- alá sétált a fedélzeten, hogy gondolkodjon valami megoldáson, amikor megjelent a hadnagy egy botra támaszkodva. Arca gyöngyözött az erőlködéstől és a fájdalomtól.
– Megőrültél?! – ugrott oda a lány, és segített neki elérni a padot.
– Csak nem gondolod, hogy majd a szobámban fogok punnyadni, amíg szétlőnek minket?! Kérem a térképet! Hol vagyunk most? – Annabelle gyorsan vázolta a helyzetüket. – Jó. Akkor dobjunk ki mindent, ami nehezék.
– Hogy mi?!
– Ezt nem tanították a kalóz iskolában? Könnyíteni kell a hajón. Gyerünk! Bertrand! – már osztotta is az utasításokat: a nehezebb tárgyakat máris összeszedték és bedobták a vízbe. A hajó érezhetően meglódult. Nyertek egy kis előnyt.
Annabelle leroskadt Max mellé. Levette a brosst a ruhájából és a férfinek nyújtotta. Az mogorván ránézett.
– Nem kértem vissza!
– Akkor?! Mi lesz velünk?! – ejtette ölébe a kezét, amiben az ékszert  tartotta.
– Nem tudom Bibee.
Mivel megnőtt a távolság a két hajó között, az ágyúlövések is megszűntek, de a Tulipán továbbra is kitartóan üldözte őket.
Annabelle folytatta a fel-alá járkálást, Max még mindig morcosan nézett, amikor Lolita odaszaladt mosolyogva.
– Megmenekültünk! Itt a bácsikád! A megmentőnk!
– Na azt kétlem! – morogta Max. – Cseberből vederbe.
Ann a korláthoz szaladt. Már látta is a hajót, ami szemből közeledett. A Tulipán közben a megfordult szélnek köszönhetően kezdte legyűrni a köztük lévő távolságot. Az ágyúgolyók újra elkezdtek feléjük süvíteni.
Ők is nekiálltak tüzelni az egyetlen ágyúval, ami a fedélzeten volt, kevesebb sikerrel.