Annabelle azonnal látta, semmi esélye, akaratlanul is a kis, kör alakú ablak felé pillantott.

-Meg se próbálja hölgyem!-szólt a vállapjáról ítélve hadnagy. - A parancsunk úgy szólt, hogy kísérjük a Nagytanács elé bármi áron. Lehetőleg élve.

" Szóval kísérjenek...Akkor ez nem egy elfogató parancs!" Miközben így morfondírozott, érezte a hadnagy átható zöld szemének pillantását. Az ing és az alsónemű nem sokat takart belőle. 

-Miért?-szegezte a kérdést a hadnagynak, aki azonnal elővett egy papírtekercset.

-Ön Katherine Annabelle Chemineaux de Banlieue Aumontagne kisasszony?

"Fú, de rég mondták már ki a nevemet így egyben."

-I..igen.-nézett kérdőn a katonára.

-Nos elég beszédes a neve Hölgyem! *-engedett el egy félmosolyt a férfi-A papíron ez áll: A Nagytanács parancsba adja hogy Katherine Annabelle Chemineaux de Banlieue Aumontage kisasszonyt azonnali hatállyal Maximilian Vencourt hadnagynak-ez én vagyok-, hogy a nagyterembe kísérje és ott további parancs szerint intézkedjen. A parancs teljesítése: haladéktalan. Szóval Hölgyem, nincs más választása, mint velünk jönni!

-Azért magamra kaphatok valamit? 

-Természetesen! Hol van a ruhája?-Annabelle a szekrény felé intett. Erre az egyik katona ott termett és kinyitotta, kivette a legelső ruhát, amit meglátott és átnyújtotta a lánynak, aki gyorsan magára kapta. Csak most látta, hogy az egyik katonánál egy köpeny is van, amit azonnal odaadtak neki, majd kikísérték a hintóhoz. 

"Ó, hintó. Akkor nem fognak talán ott helyben felkoncolni. Vagy talán ezért a nagy díszkíséret?!" 

Látta hogy a lányok az ablakból figyelik őt, meg sem mertek mukkani. A kezével mutatta nekik a jelet, hogy minden rendben. 

A hintóba ketten szálltak be a hadnaggyal, a többi katona lóháton követte őket. Meg sem rendültek a vihartól, tűrték, hogy az eső patakokban folyjék rajtuk végig, a muskétájukat rejtették csak a köpenyük alá. 

Az út fél óráig tartott csak, de azt néma csendben tették meg. Ezalatt Maximilian arcát tanulmányozta. Most tűnt fel neki egy-két apróbb heg az arcán, amiket valószínűleg közelharcban szerzett. Nézése kemény volt, mint a kő, arcizma sem rezzent végig az egész úton. Annabellát kirázta a hideg a férfi rideg tekintetétől. Egy ideig farkasszemet néztek, majd Annabella nem bírta a veséig hatoló pillantást, inkább kinézett az ablakon. 

Az eső szakadatlanul verte az üveget, még akkor is esett, amikor megérkeztek a Nagytanács palotájáig. Egészen a bejáratig hajtottak, ahol szolgák azonnal ott termettek esernyőkkel, és bekísérték őket. Bent egy másik szolga meghajolt és mutatta az utat. Olyan gyorsan mentek, hogy a lánynak igencsak szaporáznia kellett a lépteit, hogy a férfiakkal tudjon tartani. Lopva körülnézett, ismerős volt neki már a hely, két nappal ezelőtt ő is itt járt, amikor a jelmezbálra beszöktek a lányokkal és jópár nyakláncot és zsebórát elemeltek. 

A freskókkal díszített falakat gyertyatartók világították meg, amik sejtelmes árnyékot vetettek a mindenféle szobroknak és stukkóknak. Már kezdett reszketni, amikor magára parancsolt.

"Szedd össze magad! Kemény vagy!" Mantrázta, majd megálltak egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt, amelyeket két szolga kitárt előttük,  majd bemasíroztak.

Bent a teremben csupa olyan gazdag , városvezető férfi állt, és nagy hangon beszélgetett, akik a jelmezbálon is jelen voltak. Mindannyian a szokásos rizsporos parókában, különféle színű "bait habillét" viseltek. Jöttükre elnémultak, mindenki némán figyelte őket, ahogy a hadnagy a Nagytanács vezetője elé, a pulpitushoz vitte Annabellát.