Szokásos, unalmas szombatnak néztem elébe. Fél tízkor keltem fel. Utána még egy kicsit lustálkodtam, majd elmentem bevásárolni. Miközben készítettem az ebédet, megcsörrent a telefonom.

- Szia, (neved)! – ordított a hang, én pedig fintorogva eltartottam a fülemtől a telefont.

- Szia, Alfred, mi olyan fontos, hogy ordibálni kell?

- Ma este lesz egy csúcs szuper partim, és te is hivatalos vagy. Nyolc után nálam. Bye-bye.

Szuper. Másra sem vágytam, csak egy újabb bulira. Nem is értem, hogy lehetek én jóban ezzel az alakkal...

A délutánom nagy része azzal telt, hogy kitakarítottam a lakást, és közben azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel este. A ruhaválasztás sosem volt az erősségem.

Nagy nehezen elérkezett az este, és be kell, valljam, egy kicsit izgatott voltam. Alfred partijai előtt mindig bennem van a félsz, hogy mi is fog ott történni.

Kicsivel nyolc után elindultam Alfredhez. Nagyjából olyan húsz perc alatt értem oda. Csöngettem, Arthur nyitott ajtót.

- Ó, szia. Nem is tudtam, hogy jössz – közölte minden érzelem nélkül, majd félre állt, én pedig bementem.

Nem sok ország volt ott, azt hittem többen leszünk. Ott volt Franciaország, Anglia, Kína, Japán, Németország, Olaszország, Kanada és persze Amerika. Olaszország egyből a nyakamba ugrott.

- Ve~ Úgy örülök, hogy itt vagy.

- Feli, nem kapok levegőt...

- Jaj, bocsánat – mosolygott zavarában az olasz.

- Sziasztok, srácok – köszöntem a többieknek.

Mindenki csak biccentett, majd visszatért ahhoz, amit csinált. Francis és Arthur veszekedtek, Alfred megpróbálta őket szétválasztani, Yao és Kiku videojátékoztak, Ludwig a kanapén ült Matthew mellett és mindketten csendben iszogattak. Feli pedig a konyhába rángatott, hogy csináljunk tésztát.

- Feli, nem csinálhatsz más ember házában pasztát az engedélye nélkül... - csóváltam a fejem.

- Olyan illúzióromboló vagy – sóhajtott Olaszország, majd odament a hűtőhöz és kivett két fémdobozos kólát. Az egyiket odadobta nekem.

- Köszi – biccentettem.

Valahogy olyan érzésem van, hogy unalmas este lesz. Leültem a kanapéra a srácok közé.

- Bocs, jövök harmadiknak.

- Nyugodtan – mosolyodott el Mattie.

- Mi újság? – kérdezte Ludwig.

- Úgy látszik mostanság az életem egy unalmas szakaszba ért – sóhajtottam és fészkelődni kezdtem.

- Abbahagynád? – morgott a német.

- Ó, hogyne – válaszoltam és elnyugodtam. – Olyan izgalmas az este, nem?

- A valaha megélt legizgalmasabb estém – jegyezte meg a kanapé mögött állva Feli.

- Azt hiszem, ezzel mindannyian egyet értünk – bólintott Kanada.

Még egy ideig mindenki csinálta a saját kis dolgát, majd Alfred felvetette, hogy tartsunk egy – éjféli helyett -, tízórás nassolást. Mindenki belegyezett és beözönlöttünk a konyhába. Egytől egyig megtámadtuk a szekrényeket, aki kapja, marja alapon. Nekem Oreo, ropi és Milka jutott. A többieknek is hasonló nasik jutottak.

Miután végeztünk a konyhában, a fiúk visszaáramlottak a nappaliba és folytatták a dolgaikat. Annyi változás volt, hogy most zene is szólt, még nagyobb hangzavart keltve. Én voltam a DJ, úgyhogy csak ültem a gép előtt és megkerestem a dalokat, amiket kértek, amíg szóltak addig pedig facebookoztam.

Borzasztóan unatkoztam. Néha Ludwig, Kiku meg Feli ott voltak körülöttem és tartották bennem a lelket, de az sem igazán segített. Valami kitörni készült belőlem... és nem sok kell, hogy kitörjön.

Újabb unalmas fél óra után ránéztem az órára. 11. 30.

- Na, jó, nekem most lett elegem! – kezdtem és felálltam a géptől. Mindenki rám nézett. – Alfred idehív, azzal az ürüggyel, hogy „partizzunk", de kérem szépen, ez nem parti. Ez csak egy... nem is tudom, minek hívjam. ' Mindenki csinálja a maga dolgát egy másik ember társaságában, és a másikat észre sem vesszük' összejövetel ez most itt. Mi az, hogy csak annyit beszéltek velem, hogy zenét kérjetek?! Ennyire tartotok engem?! Most őszintén! Mondjátok a képembe, hogy nem bírtok, és inkább húzzam haza a belem! Mondjátok meg! Mire vártok még?!

- Az a baj, hogy nem foglalkozunk veled? Mit akarsz, ugráljunk körbe, vagy mi? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Arthur. Most a szexi brit akcentusa sem érdekelt, mert mérges voltam. Mindenkire.

- Nem akarom, hogy körbeugráljatok, de... mondjuk, bevehetnétek abba, amit csináltok. Vagy pedig nézzünk közösen horror filmet, vagy mit tudom én! Csak legyen már itt valami élet! Már kezdem érezni a hullaszagot! – Erre a kijelentésre mindenki elnevette magát. – Ne röhögjetek. Mérges vagyok rátok! Azt hittem legalább egy kicsit fontos vagyok nektek. Egy iciri-picirit. De úgy látszik tévedtem... További jó szórakozást, hulla-banda – mondtam és átvágtam a nappalin, majd kirohantam a teraszra. Becsuktam magam mögött az ajtót és lerogytam a lépcsőre.

A vállaim rázkódni kezdtek, de könnyek nem jöttek. Talán régen sírtam utoljára és azért nem megy. Éreztem, hogy hideg a kő, de nem érdekelt. Fújt a szél, belekapott a hajamba és megtáncoltatta.

Libabőr futott végig a gerincem mentén, de jelen pillanatban ez sem érdekelt. Felnéztem az égre és a csillagokat bámultam. A térdeimet átkaroltam és a kezemre tettem a homlokom.

Becsukott szemmel ültem kinn a kora őszi éjszakában és az agyamba emlékképek villantak be. Az országokról és rólam. Arthurról és a teázgatásokról, Alfredről és a vidámparkról, Francisről és a párizsi sétákról, és még sorolhatnám.

Percekkel később már kezdtem érezni, hogy hideg van. Gondoltam, ideje lenne hazamenni, de mikor be akartam menni ott állt előttem Japán.

- Mit szeretnél, Kiku?

- Ott benn most mindenki azon agyal, hogyan tegyék jóvá a dolgot. Eddig nem sok sikerrel jártak, csak veszekedés van. Vissza kéne jönnöd.

- Majd ha fagy! Inkább kiszököm a kerítésen át, de vissza nem megyek! – ráztam meg a fejem.

- Gyere csak – mosolyodott el Kiku, és a vállamra tette a kezét, ami hatalmas dolog, ugyanis nem szereti zavarni más emberek magánszféráját.

Miközben mentünk, az ajtó előtt észrevettem egy sötét alakot. Csak a haja árulta el. Mikor közelebb értünk odarohant hozzám és megölelt. Meglepően gyengéd volt, most nem szorította ki belőlem a szuszt. Visszaöleltem és mélyen magamba szívtam az illatát. Paradicsomszósz illata volt és egy kis férfias parfüm.

- Gyere vissza – suttogta a fülembe. Magam sem tudom, mi történt, de éreztem, hogy folynak a könnyeim. Végre tudtam sírni! Feli elkezdte simogatni a hátamat, én pedig egyre csak zokogtam. Hangokat hallottam, Japán valószínűleg visszament és magunkra hagyott bennünket. Feli eltolt magától, a szemembe nézett és letörölte a könnyeimet.

- Ve~ Nem szeretem, ha szomorú vagy. – Erre elmosolyodtam, majd ő is. – Ha kisírtad magad, akkor menjünk vissza, Németország és a többiek már várnak. Ve~ - mondta, és elindultunk a ház felé.

Mikor beléptünk, minden szem ránk szegeződött.

Alfred felállt, majd megköszörülte a torkát.

- Nézd, nagyon sajnáljuk... Elég bunkó volt tőlünk, tudom. A hős megígéri, hogy a következő parti sokkal jobb lesz! – nevetett Amerika a szokásos „hős nevetésével".

- Legszívesebben nem bocsájtanék meg, de tudom, milyenek vagytok, szóval, szent a béke.

Mindenki felpattant a helyéről, és jól megölelgetett, kivéve Kiku-t.

A parti többi része már sokkal jobb hangulatban telt. Rendeltünk pizzát és horror filmeket néztünk. Muszáj voltam minden ijesztő résznél odabújni valakihez. Konkrétabban Ludwighoz, Francishez, Yao-hoz és Felihez meg Alfredhez, bár ők ugyanúgy féltek.

Éjjel kettőkor már mind fél hullák voltunk, ezért úgy döntöttünk, abbahagyjuk a filmnézést.

- Srácok, szerintem ideje lenne nyugovóra térni – ásított Alfred.

- Ácsi. Egy szó nem volt ott alvós buliról! – rökönyödtem meg.

- Úgy tűnik, elfelejtettem mondani. És van egy kis problémánk. Kettesével kell használnotok egy szobát. Mivel csak három vendégszoba van, valakinek velem, valamint a nappaliban kell aludnia.

- Nos, ki hogy dönt? – kérdezte Francis.

- Én alszok a nappaliban! – vágtam rá.

- Kizárt! – mondta egyszerre az összes ország.

- Van egy ötletem – szólalt meg Japán -, írjuk fel a neveket kis cetlikre és mindenki húz. Akit húz az illető, azzal kell megosztania a szobáját.

- De csak a szobában találkozhatnak, így még izgalmasabb a dolog!

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani, Alfred – csóválta a fejét Arthur.

Miután felírtuk a neveket, és húztunk neki álltunk a zuhanyozásnak. Az sokban megkönnyítette a dolgunk, hogy Amerikának két fürdője van.

Mikor mindenki végzett a fürdőben, elosztottuk a szobákat. A terv kicsit változott, szobaosztáskor mindenki megtudta, kivel kell aludnia. Kína–Anglia, Amerika-Japán, Kanada-Olaszország, Franciaország-nappali, és ebből már tudjuk, hogy Németország-én.

- Jó éjt, srácok, reggel találkozunk – szalutált Amerika és eltűnt a szobájában Japánnal együtt. Mindenki elhelyezkedett a helyén, mi is bementünk a vendégszobába. Beléptünk, és ledöbbentünk, hogy csak egy ágy van...

- Kinyírom Alfredet! – sziszegetem. – Azt sem említi, hogy csak egy ágyas szobái vannak...

- Ha... ha gondolod, alszom a földön, te pedig aludhatsz az ágyon – mondta Ludwig.

- Nem engedem, hogy a földön aludj! Akkor inkább aludj velem!

Németországnak elkerekedett a szeme és arcát elöntötte a pír. - Tessék?

- Á, izé... nem úgy értettem... hanem... Francba! – homlokon csaptam magam. Utálom... mindig ez van, mikor zavarban vagyok.

- Nyugodj meg – mondta halkan Ludwig. – Alszom veled.

- Valóban? – kérdeztem és az Amerikától kapott pólót vizslattam. Persze, hogy I © New York-os...

- Valóban – mosolyodott el.

Elvettem az asztalról a telefonom, 2.45 volt rajta.

- Aludnunk kéne – ásítottam, kivettem a hajamból a hajgumit és megráztam egy kicsit.

Ludwig levette bőrdzsekijét, ami alatt egy testhezálló fekete pólót viselt. Szinte kiszúrták a szemem az izmai. Szőke, hátrazselézett hajából néhány kósza tincs kiszökött.

Áldom az eget, amiért Amerikának a vendégszobáiban franciaágy van.

Leültem a szélére, majd elfeküdtem és magamra húztam a takarót. Zebramintás volt és valószínűleg frissen mosott. Ludwig lekapcsolta a villanyt és ő is bemászott az ágyba.

- Látod, nem is kellett volna annyira bepánikoznunk, elég nagy ez az ágy – mondtam és még jobban bebújtam a takaróba.

- Igazad van. – Ludwig próbált természetesnek tűnni, de akkor is hallottam az idegességet a hangjában.

- Jó éjszakát – motyogtam és az oldalamra fordultam.

- Neked is.

Egész nyugalmasan aludtam, amíg valamit meg nem hallottam. Valamit, ami nagyon is hasonlít a mennydörgéshez.

Megfordultam, mellettem a német halkan hortyogott. Alaposabban megnéztem magamnak, már amennyit láttam belőle a sötétben. A haja tiszta kóc volt. Az arca kisimult, olyan nyugodtan nézett ki, és sebezhetőnek. Éppen el akartam tűrni a szeméből a haját, de akkor hirtelen villanás töltötte meg a szobát, majd nem sokkal később egy mennydörgés, amire Ludwig megmoccant, de nem kelt fel. A szívem a torkomban dobogott, és inkább visszafeküdtem, de úgy, hogy lássam Németországot.

A következő dörgésnél átöleltem Ludwigot, akinek kipattantak a szemei és felült, velem együtt.

- Elárulnád, miért csüngsz rajtam? – kérdezte rekedt hangon. Eddig is szerettem a hangját, de így még szexibb volt.

- Vihar... vihar van... - mondtam csukott szemmel és egyre jobban szorítottam magamhoz a németet, aki csak mordult egyet.

Ahogy odabújtam hozzá, éreztem az izmait, amint megfeszülnek. Feltehetően a közelségem miatt. Vagy ezt csak én gondolom...? A gondolataimból egy újabb dörgés zökkentett ki. Összerezzentem, és a fejem Ludwig mellkasába fúrtam.

Hallottam, hogy sóhajt, majd egyszer csak azt éreztem, hogy körém fonja a karját. Védelmezően, de ugyanakkor gyengéden.

A pólóm felcsúszott ezért bőre érintkezik a bőrömmel. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk arca lángolt. Legalább is az enyém biztosra. Gyorsan elkapta a kezét, megigazítottam a pólómat, majd újra megölelt. Így feküdtünk vissza. Közel húzott magához.

- Remélem nem bánod – kérdeztem fejemet a mellkasán nyugtatva.

- N... nem – mondta egy kissé remegő hangon.

- Tudod, mindig is féltem a vihartól... tudom, gyerekesen hangzik.

- Egyáltalán nem gyerekes. Mindenkinek vannak félelmei – mondta Németország.

- Mesélnél nekem valamit? Úgy hátha könnyebben el tudok aludni.

- Rendben – mosolyodott el Ludwig és nekifogott egy történetnek. Miközben hallgattam, éreztem, hogy a szemeimre nehezedik az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Hunyorogva kinyitottam a szemem, újra az én felemen voltam, Ludwig pedig az ablaknál állt és nézelődött. Majd mikor meghallotta, hogy kikászálódtam az ágyból, megfordult.

- Ne nézz rám, borzalmasan nézek ki! – mondtuk egyszerre, majd elnevettem magam.

- Nem nézel ki borzalmasan, csak kicsit kócos a hajad – kuncogtam.

- Ahogy neked is – mutatott a hajamra.

Beletúrtam, kicsit elrendeztem.

- Most már jobb?

- Igen – bólintott Németország és meglehetősen feltűnően kerülte a tekintetem.

- Gyere, menjünk, a többiek már biztos várnak ránk.

Ludwig ellökte magát az ablaktól és mellém sétált, majd kimentünk a folyosóra.

- Várj itt, mindjárt jövök – mondta és eltűnt az egyik fürdőszobában. Én is követtem a példáját.

Miután végeztem, gondoltam bekukucskálok az amúgy is félig nyitva hagyott ajtón. Megtettem, és a következő látvány tárult elém: Ludwig áll a tükör előtt és több-kevesebb sikerrel a haját próbálja zselézni. Akaratlanul is elkuncogom magam a rákvörös fejét látva.

- Segíthetek? – kérdeztem a fürdőbe lépve.

- Boldogulok.

- Nekem nem úgy tűnik – mosolyogtam. – Ülj le a kád szélére.

Ludwig egy sóhaj keretében úgy tett, ahogy mondtam.

Tettem egy kevés zselét a tenyerembe és elkezdtem zselézni a haját. Minden szép és jó, addig, amíg a német meg nem ragadja a kezem.

- Elég lesz! – mondta erényesen.

Meglepettem néztem rá. - Rendben. Szívesen.

- Kösz... köszönöm – köszörülte meg a torkát. Arca még mindig rákvörös volt, sőt talán még vörösebb is.

- Valami baj van? Lázas vagy? – kérdeztem aggódva és a homlokára tettem a kezem.

Ludwig megragadta a kezem.

- Semmi bajom. Csak kicsit kényes vagyok a hajamra. Ennyi az egész – magyarázta kerülve a tekintetem.

- Értem... most viszont tényleg menjünk – megfogtam a csuklóját és kissé nehezen, de felhúztam. Már majdnem kinn voltunk az ajtón, mikor Németország becsapta és az ajtóhoz nyomott, két kezével a fejem mellett.

- L... Ludwig? – kérdeztem és kezdtem érezni, hogy az arcomba vér szökik.

- Kellett neked a hajamat piszkálnod, mi? – morogta.

- Te egyeztél bele.

- Áh, fejezd be, nincs kedvem vitatkozni – csettintett a nyelvével, majd az arcomat kezdte fürkészni.

Száját centiméterek választottak el az enyémtől, szinte éreztem mentolos leheletét, de egy fránya kopogás hallatszott a hátam mögül.

- Ki az? – kérdezte Ludwig.

- Áh, akkor ezek szerint fent vagy. Vagy mondjam azt, hogy vagytok? - Amerika.

- Igen, fent vagyunk – válaszoltam.

- Akkor mi szépen elfoglaljuk magunkat és úgy teszünk, mintha nem hallanánk semmit. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Megtiszteltek – válaszolt Németország, majd mikor biztos volt benne, hogy Amerika hallótávolságon kívül van, megcsókolt. Ajka hideg volt, de mégis puha. Ügyetlenül visszacsókoltam és a harc kezdetét vette. Majd miután Ludwig megnyerte, a nyakamat támadta meg. Belemarkoltam a pólójába és próbáltam magamba fojtani egy nyögést.

Ludwig abbahagyta.

- Miért? – kérdeztem a szemébe nézve.

- Ezt nem egy fürdőszobában kéne. És amúgy... nem is akartam, csak tudod, a hajam...

- Mindent értek. Akkor azért reagál Feli úgy, ahogy mikor előhozom a tincs-témát.

Németország csak kuncogott, majd hátrébb lépett.

- Le kéne mennünk, a többiek már várnak ránk.