Nyári szünet. A világ legunalmasabb időszaka egy olyan ember számára, mint amilyen én vagyok. A barátaimnak mind van programja, ami olyan sűrű, hogy én már nem férek bele...

Ismét egy semmittevős napra ébredtem. Tizenegyig ágyban voltam, utána reggeliztem, majd felmentem a szobámba és lehúztam minden redőnyt, hogy kirekesszem a meleget és a napfényt. Beültem a gép elé és szörfözni kezdtem a neten. Animét néztem, kvízeket töltöttem ki, képeket mentegettem le, meg hasonló dolgokat csináltam.

Fél kettőkor ebédeltem. Miután végeztem visszamentem a szobámba. Alig hogy becsuktam az ajtót, megszólalt a telefonom.

- Halló – szóltam bele.

- Szia, (neved)! Ráérsz egy kicsit?

- Valójában nem. Olyan elfoglalt vagyok, hogy csak, na. Persze, hogy ráérek – nevettem el magam.

- Tökéletes – nevetett szintén Gou. – Szóval, arra gondoltam, hogy a tavalyi edzőtábor-szerűség után idén is szervezek egyet. És ezúttal a Samezukások is jönnek! Á, gondolj bele mennyi izom!

- Gou! Térj a tárgyra! – mondtam kicsit erélyesen.

- Persze, persze. A lényeg az, hogy szeretném, ha te idén te is jönnél.

- Nem is tudom – gondolkoztam az államat vakargatva.

- Megéri. Ha másért nem, az izmok miatt. Ja, meg ugye a Samezukások miatt.

- Egy cseppet sem hat meg, hogy ők is jönnek.

- Ugyan már, ne áltasd magad. Tudom, hogy van olyan közöttük, aki bejön. – Szinte láttam magam előtt Gou-t, amint húzogatja a szemöldökét.

- Tessék?

- Majd meglátjuk, mit hoz ez a kiruccanás. Ötkor indulunk, háromnegyed négyre ott leszünk érted. Csak azt pakold, ami a legszükségesebb.

- Még meg sem kérdeztem a szüleimet, de biztos, hogy elengednek. Legalább kimozdulok a házból – nevetgéltem.

- Rendben. Akkor háromnegyedkor. Már alig várom! Szia.

- Szia – mondtam és fejcsóválva letettem a telefont.

Igazam lett, a szüleim boldogan egyeztek bele, hogy mehetek ebbe a táborféleségbe. Elvégeztem a szükséges előkészületeket, összepakoltam – bár kicsit nehezen, mivel nem tudom hány napra megyünk. Mivel ez egy úszótábor lesz, ezért fürdőruhát is pakoltam. A kedvenc fekete bikinimet tettem el. Viszont nem gondoltam előre, hogy kisebb-nagyobb problémák fognak akadni...

Pontban háromnegyedkor megszólalt a csengő. Felpattantam, elbúcsúztam a szüleimtől és mentem is ki. Amint kiléptem Gou úgy megölelt, hogy alig kaptam levegőt. Rinnek, a bátyjának, kellett szólnia, hogy engedjen el.

- Szia, Rin – biccentettem és a fiút is megöleltem, aki szemmel láthatóan nem díjazta, de viszonozta.

- Örülök, hogy újra látlak – mosolyodott el, megvillantva cápafogait.

Rin kikapta a kezemből a sporttáskát, és bevágta a csomagtartóba.

- Szállj be hátra – mutatott a hátsó ülések felé, míg ő és Gou beszálltak előre.

- Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni – füttyentettem és kinyitottam az ajtót, majd beültem. – Rin? Mióta ilyen puha a hátsó ülés?

- Azóta, amióta az ölemben ülsz – hallottam egy ismerős hangot mögülem.

- Jézusom, Yamazaki! Szólhattál volna, hogy itt vagy! – mondtam és megpróbáltam eltakarni az egyre piruló arcom.

- Te meg figyelhettél volna – morogta. – Mellesleg, méltóztatnál kiszállni az ölemből?

- Ó, hogyne. Ne haragudj – mondtam halkan és leültem melléje, majd az ablak mellé csusszantam.

Láttam, ahogy Rin először Yamazakira majd rám néz a visszapillantóban. Elvigyorodott és kacsintott. Én csak a szememet forgattam és bekötöttem magam.

- Indulhatunk? – kérdezte Rin. Mindenki egyszerre válaszolt egy igennel. Rin beindította a motort és nagy sebességgel elindultunk.

Az út nagy része csendben telt. Volt mikor Gou áradozott, hogy végre milyen jó lesz izmokat látni, meg ilyen hasonló dolgok űzték el a csendet. Néha-néha odapillantottam Yamazakira, de ő csak bámult ki az ablakon. Később én is követtem a példáját.

Körülbelül még egy óra utazás után megérkeztünk a tábor helyére. Be kell, valljam, elég szép hely volt. Pont naplementekor értünk oda. Úgyhogy a lemenő nap fényében találkoztam az Iwatobis srácokkal. Nagisa agyon ölelgetett. Úgy néz ki, ma mindenki engem ölelget.

- Hiányoztál, (neved)-chan – mondta mosolyogva Nagisa.

Miután végeztünk az üdvözlésekkel, eldöntöttük, hogy felállítjuk a sátrakat. Mindenki megvolt, csak egy valaki hiányzott. Yamazaki. Körülnéztem és meg is leltem. Ott ült a sziklákon és a tengert bámulta.

- Yamazaki! – kiáltottam, de nem hallotta meg, úgyhogy úgy döntöttem, közelebb megyek.

- Yamazaki! Hallasz? Kéne egy kis segítség!

- Ne ordibálj már! Idegesítesz.

- Sajnálom. Gyere le onnan vagy felmegyek érted.

Yamazaki mintha meg sem hallotta volna, úgy ült ott továbbra is. Megelégeltem és elkezdtem felmászni. Már éppen elértem volna a fiút, az gondolt egyet, és leugrott. Ennek következtében megcsúszott a lábam, és lehorzsoltam a bokámat.

- Rohadj meg, Yamazaki! – kiabáltam utána, de meg sem fordult. Összeszedtem magam, elvégre ez csak egy kis horzsolás. Lenéztem a lábamra, hát, mindennek lehetett nevezni, csak kicsinek nem.

Kissé nehézkesen és sántikálva visszaballagtam a többiekhez.

- Mi történt? – kérdezte aggódva Rin és Makoto.

- Szóltam ennek a baromnak – mutattam Yamazaki felé -, hogy jöjjön segíteni. De meg sem hallotta, csak ült a sziklán. Majd mikor mászni kezdtem, hirtelen leugrott, én megcsúsztam és lehorzsoltam a lábam. Igazából nem nagy ügy.

- Valóban? Akkor miért véres már a lábfejed is? – kérdezte Makoto. – Gyere, elrendezem a sebed – mondta és felsegített.

Útközben mikor Yamazaki mellé értünk, megálltam mellette és egy jó nagyot bokszoltam az amúgy is fájós vállába. Hallottam, ahogy felszisszent, de nem fordultam hátra.

- Igazán hálás vagyok, Makoto. Mindig is olyan kedves voltál velem – mondtam és megsimogattam a karját.

- Ez csak természetes – mosolygott. – Ez kicsit csípni fog.

- Á, ez nem kicsit csíp! Huhuhúhú – sziszegtem és megöleltem Makoto karját.

- Ne haragudj. Bekötöztem, most már csak pihentetned kell.

- Nagyon köszönöm – mosolyogtam.

- Nagyon szívesen. – Már éppen mentem volna ki a sátorból, de Makoto megragadta a csuklóm.

- Nem, nem – csóválta a fejét.

Értelmetlenül néztem rá, majd a következő pillanatban felkapott.

- Kapaszkodj – mondta és kisétált a sátorból. A nyaka köré kulcsoltam a kezem és hozzábújtam.

Gou éppen valamit mesélt, mikor kimentünk. Kicsit megnéztek bennünket, de nem szóltak semmit. Makoto letett a pokrócra Rei mellé, és ő is mellém ült.

Ahogy egyre sötétebb lett, egyre álmosabb lettem. Már alig voltam ébren, csak pislogtam, hogy el ne aludjak. Majd később győzött az álmosság és Rei vállán álomra hajtottam a fejem.

Másnap reggel Gou és Ama-chan-sensei mellett ébredtem. Ők még halkan szuszogtak, én viszont már nem tudtam aludni. Bekapcsoltam a telefonom, 6.25-öt mutatott. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha kimegyek a sátorból.

A lábam mondhatni már nem sajogott annyira, bár egy kicsit még mindig sántítottam. Kerestem egy árnyékos helyet, leültem és megpróbáltam felhívni anyát, de egy fia térerő nem volt.

- Miért is egyeztem bele én ebbe? – sóhajtottam.

- Na, mi van? Apuci kislánya behisztizik, ha nem éri el a szüleit? – kérdezte Yamazaki.

- Te meg honnan kerültél ide?! – kérdeztem, majdnem elejtve a telefonom.

- Nem tudtam aludni.

- Én sem – sóhajtottam.

- Mit sóhajtozol? Szerelmes vagy, vagy mi? – kérdezte idegesen Yamazaki.

- És ha igen, akkor mi van? – kérdeztem vissza kipirult arccal.

- Semmi esély rá, hogy összejöjjön. Ki akarna téged? Maximum a testi adottságaid miatt kellenél valakinek, de nem hiszem, hogy másért.

- Fogd be! És téged ki akarna?! Bunkó vagy és egy szemernyi érzelem nincs benned. Maximum a testi adottságaid miatt kellenél valakinek – vágtam vissza, lenyelve a könnyeimet.

- Én legalább kellenék valakinek. Sőt, ami azt illeti, a barátnőm nem csak a testi adottságaim miatt az enyém – válaszolt higgadtan Yamazaki én pedig lesápadtam.

Vissza akartam menni a sátorhoz, de Yamazaki az utamat állta.

- Na, mi van? Máris megfutamodsz? – vigyorgott.

Nem válaszoltam semmit, csak félrelöktem az útból és a bokám ellenére futni kezdtem. Meg sem álltam egyenesen Haru és Makoto sátráig. Óvatosan hallgatóztam, és beszélgetést hallottam.

- Fiúk? – szóltam sírásra kész hangon. – Bejöhetek?

Haru kinyitotta a sátrat és bólintott. – Mi a baj? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, csak kitört belőlem a sírás.

Makoto és Haru összenéztek, Haru bólintott, majd kiment. Makoto minden szó nélkül magához húzott és a hátamat kezdte simogatni.

- Yamazaki, jól sejtem? – sóhajtott Makoto.

- I...igen.

- Mit csinált már megint?

- Vérig... vérig sértett – mondtam sírástól elfúló hangon.

- Tényleg megéri olyan embert szeretni, mint ő? Aki csak rosszat okoz neked? Sok mindenki van még, akibe beleszerethetnél.

- Nem...nem mindig volt ilyen. Régen sokkal kedvesebb volt. Valami a fejébe szállt. Biztos a drágalátos...barátnője...

- Barátnő? – kérdezte csodálkozva Makoto.

- Bizony. Engem is meglepett..

- Tudod, ha valami folytán esetleg kiszeretsz Yamazakiból, én mindig itt leszek neked – mondta kedvesen Makoto, majd eltolt magától és letörölte a könnyeimet.

- Igen, tudom, hogy rád számíthatok – mondtam és megint megöleltem és ismét rázkódni kezdtek a vállaim.

- Shh...ne sírj. Ne sírj.

- Makoto?

- Hm?

- Megengedsz valamit? – kérdeztem és eltoltam magam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Persze – mosolygott.

Éreztem, hogy elpirulok, ahogy egyre közelítettem az arcom az övéhez. A következő pillanatban pedig finoman megcsókoltam. Mielőtt véget vethettem volna a csóknak, Makoto visszacsókolt.

- Szigorúan baráti csók, ugye?

- Szigorúan – bólintottam. – Eszembe jutott valami! Tegyük féltékennyé Yamazakit! Mit szólsz hozzá?

- Érdekesen hangzik – nevette el magát Makoto.

- De benne vagy?

- Igen – mondta elpirulva Makoto.

- Rendben – kacsintottam. – Na, azt hiszem, megyek, fél nyolckor talán már fenn vannak a fehérnépek is.

Kiléptem a sátorból és majdnem beleütköztem Haruba.

- Sok sikert a tervhez – mondta és bement a sátorba.

(...)

Miután mindenki felébredt, nekiálltunk reggelit készíteni. Sült makréla. Mi más lehetne, ha Haru is itt van?

Reggeli után a tanárnő és Gou bejelentették, hogy első nap még nem fognak edzeni. Úgyhogy ez a nap a játéké és a féltékennyé tevésé. Mindenki visszament a sátrába átöltözni a fürdőzéshez. Előkerült a jó öreg fekete bikinim. Nem is tudom mikor volt rajtam utoljára. Csak jó lesz még... Nos, nem igazán lett így. Alul minden jó, viszont fölül egy kicsit... Kicsi... Se Gounak, se a tanárnőnek nem volt még egy fürdőruhája, szóval maradtam abban. Majd óvatosan fogok mindent csinálni.

Óvatosan kimerészkedtem a sátorból. A forró homok égette a talpam, szóval gyorsan odatotyogtam a vízbe. Sokkal jobb volt. A fiúk már mind a vízben voltak. Mikor látták, hogy közeledek, mondhatni mindegyikük orrvérzés közeli állapotba került. Akarva, vagy akaratlanul Yamazaki felé sandítottam. Nem rám nézett, de láthatóan ki volt pirulva az arca. Ama-chan-sensei a parton üldögélt és magazint olvasgatott, Gou pedig fangirlködött és irigykedett rám.

Mikor meguntam a vízi csatát, kiültem én is a partra. Időközben Makoto is csatlakozott hozzánk.

- Ki tudnád hozni a sátorból a telefonom? – kérdeztem mézes-mázas hangon. Gou elég furán nézett rám, de én csak rákacsintottam. Elmosolyodott, bár még mindig nem értette. Mikor Makoto visszatért a telefonommal, finoman szájon pusziltam.

- Köszönöm – mondtam, majd mutattam Gounak, hogy nézzen Yamazaki felé. Egyből megértette a dolgokat.

Gondoltam, hozok magunknak innivalót a hűtőtáskából. Fel is álltam, kissé nehézkésen. Majd egy kicsit könnyűnek éreztem magamat mellben.. Makoto is észrevette, maga felé fordított és szorosan magához ölelt.

- M...Makoto?

- Gou, tudnál egy kicsit segíteni? – kérdezte Makoto, és még mindig ölelt.

Hallottam, hogy feláll a lány, a hátam mögé lépett és megkötötte az eloldódott bikinim.

- Tessék. Bár,(neved), én a helyedben átöltöznék.

- Az lesz – válaszoltam és mielőtt még elengedtem volna Makotót, odasúgtam neki egy köszönömöt.

Visszamentem a sátorba és átöltöztem. Felvettem egy fekete topot, egy hawaii mintás sortot és lecseréltem a bikini felsőt is.

Mire visszaértem Makoto is szervált magának egy napozóágyat, ami természetesen az enyém mellett volt. Visszaültem, és Gou odahajolt hozzám.

- Úgy néz ki, működik a terv – mondta halkan.

- Tényleg? Örülök neki – vigyorodtam el diadalmasan.

Makoto is elmosolyodott és megsimogatta a kezemet.

Ebédre lejött hozzánk az Iwatobi másik edzője, Sasabe-san. Hozott pizzákat, azokat ettük. Mindenféle ízű volt, degeszre ettük magunkat.

- Ki azaz antiszoc ott a sziklán? – kérdezte Sasabe edző.

- Az ott a bunkók királya, Yamazaki Sousuke – válaszoltam fintorogva.

- Yamazaki Sousuke? Olyan ismerős a neve – mondta elgondolkozva az edző. – De most nem ugrik be. Most viszont vissza kell mennem, ott hagytam az uszodát. Csak nem lehet egész nap zárva.

Miután az edző visszament, úgy döntöttük, felfedezzük a városkát, ahol megszálltunk. Én egész végig Makoto mellett voltam, Yamazaki pedig Gou körül legyeskedett, és szemmel láthatóan flörtölt vele.

- Miért nem hotelban szálltunk meg? Az sokkal jobb, mint a sátor! – nyöszörgött Nagisa.

- Sajnálom, Nagisa-kun. Legközelebb te szervezed a tábort, aztán akkor hotelban fogunk lakni – válaszolt Gou.

- Meg is fogom szervezni! Igaz, Rei-chan? – kérdezte Nagisa a mellette sétáló Reitől.

- Ha lesznek új tagok, akkor mindenképpen hotelban lesz a szállás. Le kell őket nyűgözni – válaszolt a kékhajú fiú.

- Öm, Rei-kun? Szerintem ez nem a legjobb alkalom, hogy új tagokról beszéljünk – mondtam kicsit szomorú hangon.

- I...igazad van, (neved)-san – bólintott Rei és megigazította a szemüvegét.

Felpillantottam Makotóra, egy kicsit feszültnek látszott, de mikor észrevette, hogy nézem, fél kézzel magához ölelt és szomorúan rám mosolygott.

Annyira rossz érzés annak a tudatában lenni, hogy Haru, Makoto, Rin és Yamazaki végzősök. Ha Gou jövőre is meghív a táborba, elég furcsa lesz, hogy nem lesznek velünk...

Valószínűleg az arcomra lehetett írva, mire gondolok, ugyanis Makoto még egyszer megölelt, ezúttal szorosabban. Lenézett rám, és finoman megcsóválta a fejét. Elmosolyodtam és az előttünk boldogan turbékoló párocskát néztem. Mi van, ha Yamazaki is féltékennyé akar tenni? De vajon miért tenné, ha van barátnője? Vagy csak kitalálta az egészet? Néha jó lenni tudni, hogy mit gondol...

Egész úton mást sem lehetett hallani, mint Nagisa csiripelését. Be nem állt a szája, ami hosszabb távon már egy kicsit idegesítő. Már a homlokomat masszíroztam, annyira elegem volt belőle.

- Nagisa! Befejeznéd végre? Borzasztó idegesítő vagy! – förmedtem rá. Ijedt arckifejezését látva, hozzátettem. – Ne haragudj, de így van.

- Bocsánat – mondta lehorgasztott fejjel Nagisa.

- Jaj, ne vedd már ennyire a szívedre! – nevettem el magam kínomban. – Gyere ide! – mondtam és magamhoz szorítottam. – Sajnálom, hogy rád kiáltottam.

- Haladjunk, haladjunk, ne itt az utcán ölelkezzetek – morgott Yamazaki, mire Gou oldalba bökte.

Nagisa eltolt magától, és rám mosolygott.

- Szent a béke.

Az út hátralevő részében Nagisa kevesebbet beszélt, de ugyanolyan hangerővel. Még egyszer nem akartam ráförmedni, úgyhogy inkább csendben tűrtem.

Csak mentem szótlanul, és nézegettem a boltok kirakatait, az embereket. Mennyivel nyugisabb ez a város, mint Iwatobi. Eléldegélnék itt, az biztos.

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy Makoto megfogja a kezem. Elpirulva felnézek rá, ő pedig csak mosolyog, de láttam, hogy ő is el volt pirulva. Yamazaki hátrapillantott a válla fölött, majd a következő pillanatban már ő is fogta Gou kezét. A lány szintén hátranézett, majd miközben visszafordult, elmosolyodott. Nagyon kíváncsi leszek, mi fog még történni a nap folyamán. Kivettem a zsebemből a telefonom, 2.43 volt rajta. Úgy látom, van még egy „kis" idő a történések lezajlására...

Körülbelül fél óra múlva Ama-chan-senseinek eszébe jutott valami.

- Itt van ez a kis cukrászda, mindenki választhat valamit az én költségemre.

- Köszönjük tanárnő – mondtuk kórusban, mi, az Iwatobisok.

Beözönlöttünk a cukrászdába, és mindenki odanyomult a pult elé. Yamazaki és Gou jégkását kértek, Nagisa és Rei fagyit, Rin és Haru nem választottak semmit, én pedig a bőség zavara miatt nem tudtam választani a sok fagyi és süti közül.

Álltam elgondolkozva a pult előtt, mikor Makoto odajött mögém, megölelt hátulról és az állát a vállamra tette.

- Segítsek választani? – kérdezte.

- I...igen, az jó lenne – mondtam, és ügyeltem, hogy tudjak normálisan beszélni.

Végül is egy epres sajttorta szeletre esett a választásom, mivel mindig is meg akartam kóstolni.

Miután mindenki végzett azzal, amit választott, még lézengtünk egy kicsit a városban, szuveníreket vettünk, csináltunk egy-két vicces, komoly képet rólunk, vagy éppen a kilátást a városból. Egész jól szórakoztunk, és talán még egyszer Harut is hallottam nevetni!

Nagy nehezen előhalásztam a telefonom, 5.32-őt mutatott. Jó társaságban hamar telik az idő. Mikor visszaértünk a partra, mindenkinek lógott füle-farka. A tanárnő tudja, hogyan kell minket kifárasztani.

Kaptunk egy kis időt, amíg újra feltöltődtünk energiával, aztán jöhetett a tábortűz. Később Nagisának eszébe jutott egy olyan „játék", hogy próbáljuk meg ébren megvárni a napfelkeltét. Lehetett olyan fél egy, szóval még elég messze volt a napfelkelte. Időelütésnek mindenféléket kitaláltunk. Rémtörténeteket mondtunk egymásnak, énekelgettünk, meg miegymás. Éppen a telefonomat akartam elővenni a zsebemből, mikor megláttam, hogy Makotónak van órája. Odanyúltam a csuklójához, és megnéztem, mennyi az idő. Negyed kettő. Hát, nem sok idő telt el... Elsőnek Haru aludt el, őt követte Rei, akit Nagisa pofozgatott meg bökdösött, de nem ébresztette fel.

- Srácok, van egy ötletem! – mondtam halkan. – Menjünk be a vízbe, most már talán lehűlt, és úgy ébren tudjuk magunkat tartani.

- Jó ötlet – helyeselt Gou és Rin. Felálltam, a többiek követték a példámat, és elindultam a víz felé. Nagisa futott be elsőként, majd utána Gou. Makoto és Yamazaki a sor végén kullogott, de amint beértek a vízbe, felélénkültek.

- Kezdődhet a fröcskölés! – csiripelte Nagisa.

- Óvatosan, mert a zsebemben van a telefonom, és nem vízálló.

- A nadrágját fröcsköld – súgta oda Yamazaki Rinnek, aki megrázta a fejét.

Miután jól kifröcsköltük magunkat, visszamentünk a partra, dideregve. Mindenki hozott a sátrából egy törölközőt és abba csavarta be magát. A fiúk levették a pólóikat, Gou azonnal elkezdett sipárogni. Én meg nem tudtam hova nézzek. Nem tudtam választani Yamazaki és Makoto kockái között.

Fél óra múlva hirtelen nagy csend lett, ugyanis Nagisa elaludt. Rei vállán. Na, ezek most vagy nagyon jó barátok, vagy együtt vannak. Ki tudja?

- Végre egy kis csend – mondta halkan Rin.

- Egyetértek – ásítottam. – Hiába nézel rám Yamazaki, nem, nem fogok elaludni.

- Francba. Pedig már bekészítettem a filctollat, amivel kipingálom az arcod, amíg alszol – csettintett az ujjával Yamazaki.

- Befejeznétek? – kérdezte ingerülten Gou. – Sousuke-kun, inkább menj el a többiekkel fáért.

Yamazaki morgott valamit a bajsza alatt, de feltápászkodott és elindult a többi kettővel fáért.

- Nagyon úgy néz ki, hogy a szándék kölcsönös – kezdte Gou.

- Szerinted én nem látom? – kérdeztem, és összébb húztam magamon a törülközőt.

- Dehogynem. Arra leszek kíváncsi mikor lesz belőle elege.

- Majd ha valami komolyabb dolgot művel velem Makoto. Mondjuk, nekiállunk smárolni mindenki szeme láttára.

- Merész húzás lenne, az biztos. Amúgy, miért pont Makoto?

- Őszintén? Nem tudom. Valahogy mindig is közel álltunk egymáshoz. Kicsi korunkban is mindig együtt játszottunk. Szerintem ő a lelki társam – mondtam a kezemmel babrálva.

- Jaj, ez, de aranyos! – mondta Gou szívecske szemekkel.

- Vége a lányos csevejnek, visszajöttünk – dobta le elénk az ágakat Yamazaki.

- Megérkezett a megtestesült kedvesség – morogtam, és elkezdtem rendezgetni a gallyakat. Később újra lángolt a tűz, és mindenki igyekezett közelebb húzódni. Időközben Rin is kidőlt, már csak Gou, Yamazaki, Makoto és én voltunk ébren.

- Azt hittem, bátyó tovább bírja majd – ásított Gou.

- Ha aludni szeretnél, használd az ölemet párnának – ajánlotta fel Yamazaki Gounak.

- Köszi, majd még meggondolom.

A következő pillanatban sűrű szuszogást hallottam mellőlem. Makoto is elaludt. A vállamon. Már csak három ember... Yamazaki is igen nagyokat pislogott, nehogy elaludjon.

- Na, mi van, Yamazaki? Győzni fog az álmosság? – kuncogtam.

- Csak szeretnéd – vigyorgott, ami később grimasszá torzult, mert Gou feje egy hangos puffanással landolt az ölében. Nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Nem vicces – morgott Yamazaki.

- Mit morogsz állandóan? – kérdeztem nevetve.

- És te miért vagy állandóan Makotóval? – kérdezett vissza.

- Ácsi. Nincs egy szinten a két dolog. Valami mással kellett volna visszavágnod – mondtam kissé zavartan.

- Hány óra?

- Miért érdekel?

- Tudni szeretném, meddig kell még a képedet bámulnom.

- Tessék. Nézd meg. – Elővettem a telefonom és a kezébe nyomtam.

Felnyitotta a készülék tetejét és szembe találta magát a háttérképemmel. Körülbelül két éve készült a kép Yamazakiról és rólam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy én is láthassam a képet. A tizenhat éves, bronzos bőrű, hosszú, barna hajú Sousuke mosolygott rám. Ott voltam én is mellette, szintén mosolyogtam és békejelet mutattam.

- Fél négy – mondtam gyorsan, majd kivettem a kezéből a telefonom, és összecsuktam.

- Nem...nemsokára itt a napfelkelte – mondta alig hallhatóan Yamazaki.

- Miért utálsz? – kérdeztem.

- Tessék? – nézett rám meglepett arccal.

- Miért utálsz? – ismételtem meg a kérdést.

- Azért, mert...azért, mert... Nem tudom – sóhajtott.

- Neked szabad sóhajtoznod?

- Igen, képzeld, nekem szabad.

- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Nézd, (neved). Valójában nem utállak. Csak szeretlek piszkálni.

Legszívesebben felképeltem volna.

- Veszem észre. Látható nyoma is van. Méghozzá a bokámon – sziszegtem idegesen.

- Az nem az én hibám volt.

- Á, nem! Egy kicsit sem! – mondtam erélyesen. A hangomra Makoto kicsit megmozdult, de aludt tovább. Kezdett zsibbadni a vállam, úgyhogy óvatosan lefektettem Makotót a pokrócra.

- Na, jó, lehet, hogy egy kicsit az én hibám is volt.

- Gratulálok. Végre beismerted. De még mindig nem kaptam kézzelfogható magyarázatot.

Yamazaki ismét sóhajtott én pedig égnek emeltem a szemem.

- Fogd már fel végre, hogy szeretlek! Mindig is szerettelek, és azt gondoltam, ha piszkállak, akkor figyelni is fogsz rám.

Csak néztem magam elé, és éreztem, hogy a könnyek szurkálják a szemem.

- Idióta... Tudod, hányszor megsértettél már? Hányszor gázoltál már a lelkembe? És én ez mind szótlanul tűrtem. És tudod miért? Tudod, miért? Mert szeretlek, te idióta. – Időközben utat nyertek maguknak a könnyeim és most szaporán száguldoztak lefelé.

Yamazaki megszeppent és kipirult arccal nézett rám. Majd minden figyelmeztetés nélkül magához húzott, és szorosan megölelt.

- Akkora idióta vagy, ugye tudod? – zokogtam a mellkasába.

- Tudom...de még mekkora idióta – sóhajtott.

- Fejezd be a sóhajtozást, vagy nem tudom, mit csinálok veled – bokszoltam bele a vállába.

- Most végre nem a rossz vállamat ütötted meg. – Amint kimondta, abban a másodpercben kapta abba a vállába is az ütést. – Elszóltam magam.

- Ügyes húzás volt, hogy féltékennyé akartál tenni, sikerült is – vallotta be elpirulva Yamazaki.

- Te is trükkös vagy ám, Yamazaki!

- Csak Sousuke...

- Rendben Yamazaki.

- Mondom, Sousuke.

- Majd később, Yamazaki – vigyorogtam.

Kivettem a telefonomat a zsebemből, negyed ötöt mutatott.

- Hihetetlen, hogy ez a háttérképed – jegyezte meg Yamazaki.

- Miért is?

- Olyan régen volt, és olyan fiatalok voltunk.

- Két évvel ezelőtt volt. Te tizenhat, én tizenöt éves voltam – kuncogtam. – És milyen hosszú volt itt a hajad. Sokkal jobban állt, mint ez a mostani rövid.

- Hogy mondod?

- Nem mondtam semmit – lóbáltam a kezeimet.

Yamazaki hirtelen megragadta ez egyik kezem és úgymond lecsillapított.

- Nézd – súgta a fülembe és előre mutatott.

A sötét ég alján valami világos kezdett látszani.

- A napfelkelte elérkezett, és csak mi ketten vagyunk ébren. Nem fura egy kicsit? – kérdezte elpirulva Yamazaki.

- A sors akarta így – kuncogtam. – Olyan szép – mondtam és le is fényképeztem a telefonommal.

Yamazaki keze a vállamról a derekamra csúszott és közelebb húzott magához. Óvatosan Yamazaki vállára hajtottam a fejem. A fiú szemmel láthatóan elpirult, de nálam sem volt szebb a helyzet. A tenger felé fordultam, és gyönyörködtem a napfelkeltében. Majd később az álom elhatalmasodott mindkettőnkön.

(...)

A sátorban ébredtem, valaki biztos behozott ide. A fiúk már valószínűleg elkezdték az edzést. Felültem, és a telefonomon megpillantottam egy apró cetlit, Gou írásával.

„Ha felkelsz, nézd meg. ;)"

Félve nyitottam fel a telefonom. Elpirulva meredtem az új háttérképemre. Valószínű Gou csinálhatta rólunk a képet. A két éves képet leváltotta egy aktuális. Egy olyan, ahol összebújva alszunk.

Hunyorogva kiléptem a sátorból és egyből megütötte a fülem Gou és Rin hangja. Már javában tart az edzés, hisz...fél tíz van! Jesszus, hogy aludhattam eddig?

- Szép jó reggelt mindenkinek – mondtam nyújtózkodva.

- Jó reggelt a másik nyertesnek is – vigyorgott Gou.

Egy futó pillantást vetettem Yamazakira, aki ugyanúgy nézett. Elkaptam a szemem, nehogy még jobban elpiruljak az izmos teste láttán.

- Hogy tetszik az új háttérképed? – kérdezte Rin.

- Mindenki tud róla? Ez nem igaz! – nyavalyogtam.

- Persze, hogy tud róla mindenki. Amúgy, olyan aranyos az a kép.

- Rin, most fejezd be – dörrentett rá Yamazaki.

- Nyugi Sousuke, inkább irány vissza úszni – intett a tenger felé Rin.

Végül is minden jól alakult, jövő héten randim van Yamazakival, ami miatt nagyon izgatott vagyok.

Makotónak megköszöntem, amit tett, hálás vagyok neki, hogy beleegyezett. Nem hiába a lelki társam.

Extended ending:

Már minden össze volt pakolva, csak Rinre vártunk a kocsinál. Ugyanúgy megyünk, mint ahogy jöttünk.

- Ama-chan-sensei már rég elindult a többi fiúval. Miért kell nekünk Rinre várni?

- Kösz, hogy megvártatok, srácok. Akkor indulhatunk? – kérdezte Rin, miközben húzta fel a sliccét.

Hova lett Yamazaki? Kérdeztem magamtól, mert a fiú szőrén-szálán eltűnt. Megvontam a vállam, majd kinyitottam a hátsó ajtót és beültem. Ismét valami puhára ültem.

- Másodszorra már nem vicces, Yamazaki – mondtam unott hangon és már készültem kiülni az öléből, de két oldalról megragadta a csípőm.

- Nem mész sehova – mondta Yamazaki és összefonta a kezét a hasam előtt.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan, Yamazaki?

- Mondtam már, hogy szólíts Sousukénak.

- Majd.

Yamazaki közelebb húzott magához és belepuszilt a nyakamba.

- Ezt most hagyd abba! – mocorogtam az ölében.

- Addig nem, amíg a nevemen nem szólítasz.

- Azt várhatod – válaszoltam, és újra közeledett a nyakamhoz. Ezúttal megharapta.

- Yamazaki, hagyd már abba! – sziszegtem, de mintha meg sem hallotta volna. Még egyszer megharapta a nyakam.

- Sousuke, abbahagynád? – kérdeztem ingerülten.

- Hogyne, tessék – mondta, majd áttett maga mellé. – Azt hitem már sosem mondod azt, hogy Sousuke.

Elpirulva megcsóváltam a fejem, és odabújtam Yamazakihoz. Olyan jó csoki illata van.

- Végre! Azt hittem már sosem hagyjátok abba! A többi már nem fért volna bele ebbe a videóba – vigyorgott gonoszan Rin.

- Tessék? – kérdeztük egyszerre Yamazakival.

- Add csak ide a telefonod! – nyúltam előre Rinhez.

- Csak szeretnéd – elnevette magát, beindította a motort és elindultunk hazafelé.