Ezt a történetet a No Doubt - Don't Speak című száma ihlette. :)

Bárcsak olyan lehetnék, mint a többiek. Szép, okos, kedves és nem utolsó sorban népszerű. Mivelhogy ezek közül az első és az utolsó nem adatott meg. Én vagyok az osztály úgymond fekete báránya. Azért piszkálnak, mert más vagyok. De nem tehetek róla. Én ilyen vagyok, nem szeretek úszni az árral. Inkább szembemegyek vele. Nem szeretek olyan lenni, mint bárki más. Én én vagyok és nem holmi „tömeggyártmány", mint a mai fiatalok többsége.

* * *

Két hónapja összeszólalkoztam az osztálytársaimmal, és az óta le sem szállnak rólam. Ha meglátnak a folyosón és mellettem mennek el, akkor erőteljesen belém jönnek – nem egyszer landoltam már a padlón. Mit ne mondjak, nem kellemes...
Általában iskola után egyenesen haza szoktam menni, de ma másképp történt. Az egyik gyerekkori barátom, Nagisa edzését mentem el megnézni. Mikor odaértem az úszómedencéhez, a szőke fiú szoros öleléssel köszöntött.
- (neved)! Alig látlak mostanság – biggyesztette le Nagisa a száját. – Csak nincs valami baj?
A fejemet rázva válaszoltam. – Nem, nincs semmi baj.
- Akkor miért szorítasz ennyire? Ez tőled szokatlan...
- Nagisa-kun, hagyd abba a beszélgetést, és gyere! – kiáltotta egy vörös hajú lány.
- Megyek már, Gou-chan. Ó, el is felejtettem! Srácok, gyertek csak! – harsogta Nagisa, mire körénk gyűlt még két másik fiú is.
- Srácok, ő itt (neved). Ő is gyerekkori barát, mint Haru-chan és Mako-chan – mutatott Nagisa egy fekete és egy barna hajú fiú felé.
- Mondtam már, hogy ne hívj Haru-channak.
- Örvendek, (neved). Tachibana Makoto vagyok – mosolygott a fiú és meghajolt.
- E... ennyire nem kell hivatalosnak lenned, Tachibana-kun – legyintettem.
- Kérlek, hívj csak Makotónak.
- Rendben, Makoto. Amúgy, Nagisa nagyon sokat mesélt rólatok mikor kicsik voltunk. Mindig is kíváncsi voltam, hogy kik is ezek a nagyra értékelt barátok.
- Valóban? Nos, most már ismersz bennünket.
- De engem még nem! – lépett elém egy kékhajú, szemüveges fiú. – Ryugazaki Rei vagyok. Örvendek a találkozásnak.
- Én is örvendek. Azt hiszem, téged már láttalak egy párszor. Csak nem tudom, hol... Ó, megvan! Atlétikaedzésen – bólogattam.
- Igazán? Ez nagyszerű – mosolygott Rei és megigazította a szemüvegét.
- Fiúk, most már elég a dumából! Irány a medence! – kiáltotta ismét a lány. – Jaj, ne haragudj, be sem mutatkoztam. Matsuoka Kou vagyok.
- Örvendek – mosolyogtam.
- Én is. Foglalj helyet ott oldalt, vagy ahol szeretnél, mi pedig akkor kezdjük is az edzést.
Az edzés jó két óráig tartott. Közben beszélgettem Kou-channal és volt időm szemügyre venni az izmokat is. Nem rossz a felhozatal, mit ne mondjak. Makoto pedig roppant szimpatikus. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha már régóta ismerném, holott eddig csak a folyosón láttam párszor, és megfordult az a gondolat a fejemben, hogy esetleg van-e barátnője, vagy ilyesmi. Nem néz ki rosszul a srác, szóval teljesen jogos a kérdés.
- Jól van, srácok, mára elég ennyi. Jók voltatok, de holnap jobbak legyetek. Mehettek öltözni! – fejezte be Kou-chan az edzést.
Amíg a fiúk öltöztek addig én segítettem Kou-nak elpakolni a kellékeket. Éppen a gondolataimmal voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy Nagisa mögöttem van.
- Megvagy! – ugrott rám hátulról a fiú. – Min voltál ennyire elmélázva?
- Hagyjuk – legyintettem sóhajtva. – Ahogy látom a nyakkendőkötés még mindig nem az erősséged – nevettem el magam.
- Nem vicces! – pirult el Nagisa, a többiek pedig halkan kuncogtak.
- Megengeded, hogy segítsek?
- Hogyne – biggyesztette le a száját Nagisa és felém fordult, majd gyorsan megkötöttem a nyakkendőjét.
- Tessék – mosolyogtam.
- Köszi. (neved), mi lenne, ha gyakrabban látogatnál el hozzánk edzésre? – kérdezte a szöszi, miközben megindultunk kifelé az iskolából.
- Nem tudom – hezitáltam. – Majd még meggondolom.
- Szerintem mindenki örülne neki – mosolygott Nagisa.
- Mondom, majd még meggondolom – válaszoltam. – Te jó ég, mennyi az idő?
- Négy óra – válaszolt Makoto.
- Jesszusom, nekem már rég otthon kéne lennem! Ne haragudjatok, de mennem kell. Sziasztok! – köszöntem el és rohantam is haza.
Egek! Anyámék ezért meg fognak ölni! Hogy mehetett ki a fejemből?!
Ahhoz képest, nem is kaptam nagy leszidást. Viszont késő estig kellett tanulnom.
Mikor már az ágyamon feküdtem, a telefonom zizegett az éjjeliszekrényen. Lustán odanyúltam érte, és láttam, hogy Nagisa írt.

Feladó: Nagisa
Címzett: (neved)
Tárgy: délután

Remélem nem szidtak le nagyon, miután hazaértél. Tudod, hogy nem venném jó néven, ha miattam történt volna. Láttam rajtad, hogy jól érezted magad délután, és végre kicsit ki tudtál bújni a felelősségek alól, és szabadnak érezhetted magad. És azt is láttam, hogy szimpatizálsz Mako-channal, szóval már csak miatta is érdemes lenne még párszor eljönnöd. ;) Vagy éppen, ha úgy van, versenyre is elkísérhetnél minket. ^3^
xoxo
Nagisa

- Tipikus Nagisa – nevettem és elkezdtem pötyögni.

Feladó: (neved)
Címzett: Nagisa
Tárgy: -
Túlságosan is jól ismersz. :D És nem, nem szimpatizálok Makotóval. OwO Ezt meg honnan szeded? O.O
És csak hogy megnyugtassalak, nem szidtak le nagyon. Csak kicsit tovább kellett tanulnom a szokásosnál.
Igen, jól láttad, szabadnak éreztem magam. Azért, mert nem kellett az osztálytársaim arcát bámulnom, hanem helyette nézhettem izmokat és... O_O Na, jó, ez kezd átmenni lányos fecsegésbe, amit nagyon jól tudod, hogy nem szeretek. :P
Aludnod kéne, szöszi. Különben holnap nem tudsz felkelni. ;)
xoxo
(neved)

Körülbelül öt perc múlva érkezett még egy üzenet.

Feladó: Nagisa
Címzett: (neved)
Tárgy: túl jól ismersz

Te is túl jól ismersz. :D Már vonaton is bólogattam, majd leragadtak a szemeim. Ő_Ő Fárasztóak ezek az edzések... >_< Ja, és hogy honnan veszem, hogy szimpatizálsz vele? Csak rád kell nézni. ;3 Olyan kis cukik lennétek együtt, amúgy. Na, de, mindegy is, nem fárasztom magam ilyenekkel. Próbálj meg a holnapi edzésre is ellátogatni. ;D
xoxo
Nagisa

Ez után az üzenet után már én is aludtam.

A következő nap is elmentem megnézni az edzést. Mindenki tárt karokkal fogadott.
- Üdv, (neved)-chan. Már vártunk – csiripelte Nagisa.
- Hogy őszinte legyek, én is vártam az edzést – mosolyogtam és elfoglaltam a tegnapi helyemet.
Nagyon is elmerengtem a gondolataimban, csak arra eszméltem fel, mikor Kou csettintett az arcom előtt.
- Hahó! Merre jártál?
- Ó, csak túlságosan elgondolkoztam. Mit szeretnél?
- A segítségedre lenne szükségem. Segítenél elpakolni?
- Már vége is van az edzésnek? Hűha – csodálkoztam.
- Igen, vége van.
Megfogtam a dolgokat, amiket el kellett pakolnom, csak kicsit túl sok volt, úgyhogy egy-kettő kipotyogott a kezemből.
- Ó, hogy az a... - morogtam.
- Hadd segítsek – hallottam egy gyengéd hangot mellőlem. Szerencsém volt, hogy eltakarták az arcom a cuccok, ugyanis elég rendesen elpirultam.
Kikukucskáltam a szivacsok mögül, és láttam, ahogy Makoto kinyitja az ajtót. És azt is láttam, hogy még mindig úszónadrágban volt. Meztelen felsőtesttel. Azok a hátizmok! Úgy néz ki a hátúszás csodákra képes.
- Tedd csak le ide őket – mutatott egy polc felé a fiú.
- Oké. Köszönöm a segítséget – mosolyogtam és próbáltam elrejteni az arcomat.
Letettem a dolgokat, és nem láttam, hogy Makoto a közelemben van, úgyhogy összeütköztünk. Én nekiestem a mellkasának, ő pedig az egyik polcnak. Abban a pillanatban felszisszent.
- Jesszusom, jól vagy? – kérdeztem aggódva. El akartam távolodni, de Makoto keze még mindig a derekamat fogta, így nem tudtam a szemébe nézni.
- Igen, jól vagyok. Neked nem esett bajod?
- Nem, dehogyis – válaszoltam. – El... elengednél?
- Ó, p... persze – mondta és elengedte a derekam.
- Köszönöm. Megfordulnál?
- Miért? – nézett rám Makoto értetlenül.
- Csak fordulj meg! – erősködtem, majd Makoto megfordult. – Ajaj. Ez csúnyán néz ki. Van elsősegély felszerelésetek?
- Valahol biztos van – kuncogott Makoto. – De igazán nincs rá szükség.
- De! Nagyon is szükség van rá!
- Jól van, jól van. Megkeresem a dobozt – mondta a fiú és kilépett a szertárból, majd én is utána mentem.
Makoto bement az öltözőbe és keresgélni kezdett. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem találja, ezért én is elkezdtem keresni.
- Nézd, ott van! – mutattam az egyik szekrény tetejére. Eszembe sem jutott, hogy levegyem, ugyanis sehogy sem értem volna el.
- Ó, köszönöm – mosolygott és levette. – Tessék.
- Ülj le. – Makoto úgy tett, ahogy mondtam. Én pedig mögé ültem és elkezdtem kezelni a sebet. – Ne haragudj, az én hibám, figyelmetlen voltam.
- Ugyan, mindenkivel előfordulhat, nem kell ezért bocsánatot kérned – nézett hátra féloldalasan Makoto.
Árnyékokat láttam az öltöző előtt, majd egyszer csak kinyílt az ajtó.
- Huh, ez fárasztó edzés volt – mondta Nagisa, tudomást sem véve rólunk.
Nagisa elkezdett törölközni. Itt még nem volt gond. A gondok ott kezdődtek, hogy vetkőzni kezdett. Amilyen hangosan csak tudtam, megköszörültem a torkomat.
- Nem kérünk sztriptíz show-t.
- Mióta vagytok itt? – kérdezte elpirulva Nagisa.
- Itt vagyunk már egy jó ideje. Csak azért jöttünk, hogy lekezeljem Makoto hátát, ami kész is van – mondtam és becsuktam az elsősegélydobozt.
- Köszönöm, (neved) – mondta Makoto elpirulva, majd megsimogatta a fejem. – Siess haza, nehogy valami gond legyen.
Erre nem tudtam mit mondani. Egy idegen, akivel ráadásul csak tegnap beszéltem először, ilyen kedves hozzám... szokatlan.
- R... rendben. Sziasztok! – köszöntem és kimentem az ajtón. * * *Mikor hazaértem, nagy meglepetésemre, nem kaptam leszidást. Furcsálltam is.
- Szia, kicsim. Milyen napod volt? – érdeklődött anya.
- Jó. Megint Nagisa edzésén voltam. Hogyhogy ilyen nyugodt vagy, és nem harapod le a fejem?
- Úgy gondolom, illetve gondoljuk, hogy kicsit hosszabbra engedjük a pórázt, ha szabad így fogalmaznom.
- Értem – mondtam, majd egy kis szünet után megszólaltam. – Köszönöm.
- Igazán nincs mit, ennyit megérdemelsz. Na, de pakolj le aztán, sipirc, tanulni.
- Rendben – válaszoltam és bementem a szobámba.
Levettem az egyenruhát és átöltöztem valami kényelmesebbe, majd nekiálltam tanulni. Hogy őszinte legyek, ilyen még nem fordult velem elő, de egyszerűen nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Állandóan valami más járt a fejemben. Akarom mondani, valaki... és ez nekem nagyon nem tetszik. Még életemben nem voltam szerelmes... Lehet, hogy ez lenne az? Ugyan már, badarság! Alig ismerem! Azt sem tudom, milyen ember valójában... Mondjuk, annyira rossz nem lehet. Amennyit ismerek belőle, abból azt szűrtem le, hogy a légynek sem tudna ártani. De aztán lehet, hogy ez csak álca; bár nem úgy néz ki. Mindegy majd meglátjuk, mi sül ki.
Mikor már végeztem a tanulással, nekiálltam olvasni. Eléggé belemerültem a könyvbe, észre sem vettem, hogy pityegett a telefonom.

Feladó: Nagisa
Címzett: (neved)
Tárgy: sajnálom

Ne haragudj!! Figyelhettem volna jobban is... :/ Amúgy, olyan kis aranyosak voltatok Mako-channal. ;) Kíváncsi vagyok, mikor jöttök össze. XD
Sóhajtottam és elkezdtem írni a választ.

Feladó: (neved)
Címzett: Nagisa
Tárgy: -

Nagisa, nyugi van. :D Nem történt semmi, nem láttam semmit. :P Még az a szerencse. >< Viccelek csak, nehogy magadra vedd. Ja, és ha megkérhetlek, fejezd be ezeket a Makotós beszólásokat, mert így is alig bírom kiverni a fejemből. Ő_Ő (Tessék, kimondtam...)

Üzenet helyett egy hívást kaptam Nagisától.
- Szia, (neved) – hallottam Nagisa mosolygós hangját.
- Szia – sóhajtottam.
- Na, ne sóhajtozz itt nekem. Szóval, nem tudod kiverni Makotót a fejedből? Alakulnak a dolgok, mi?
- Nem alakul semmi. Hagyd abba, még mielőtt hamis reményekbe burkolnám magam – morogtam.
- Nem vagy kutya, ne morogj – nevetett a fiú. – Én is tudom, milyen rossz a hamis remény, de akkor is remény, még ha hamis is.
- Hűha, itt komoly dologról van szó, ha előjön ez az oldalad.
- Igenis komoly dolog egy kialakulóban lévő kapcsolat!
- Nagi-chan. Úgy beszélsz, mint akinek már volt kapcsolata – nevettem el magam.
Hallottam, ahogy a vonal másik végén Nagisa kifújta a levegőt, majd megszólalt. – Azt hiszem, veled nem lehet komolyan beszélgetni.
- Nem igaz! Igenis lehet velem beszélni! – duzzogtam.
- Nem úgy veszem észre. Mindenből viccet csinálsz. Hová lett a régi éned? Ami...
- Nagisa... - sóhajtottam. – Szerintem te magadról beszélsz. Te csinálsz mindenből viccet.
- Tévedsz. Nekem ilyen a természetem. De te régen nem ilyen voltál.
- Lehet azok a seggfejek változtattak meg.
- Az osztálytársaidra gondolsz?
- Igen, rájuk.
- Miért nem jössz át az én osztályomba? Biztos, hogy jobban éreznéd magad.
- Nem, nem érezném magam jobban. Ott van neked Rei-kun. Igen jól megvagytok és szerintem ez akkor is fennállna, ha átmennék a te osztályodba. Rám sem hederítenél.
- (neved)-chan... ne idegesíts fel! Úgy ismersz, mint aki hátrahagyná a legjobb barátját egy olyan miatt, akit csak egy vagy két éve ismer?
- Nem kell mentegetőznöd. Úgyis tudom, hogy ez lenne – mondtam, makacsul kitartva a véleményem mellett.
- Lenne, ami lenne. Amúgy, szerintem, neked az a bajod, hogy nem bírnád elfogadni, ha nem körülötted forogna minden. Igazam van?
Erre nem számítottam. A szememet a kitörni készülő könnyek szurkálták.
- Nem, nincs igazad – válaszoltam és próbáltam nem elkezdeni sírni.
- Ugyan már! Csak gondolj vissza a régebbi időkre. Tudnék mondani egy-két példát, de nem jártatom a számat, mikor úgysem vallod be, azt, ami nagyon is igaz.
- Úristen, Nagisa, ez tényleg te vagy? Úgy néz ki, téged is megváltoztatott egy kicsit az idő – vágtam vissza.
- Most nem rólam van szó. Hanem rólad. Nem hiszem el, hogy nem tudod magadnak bevallani, hogy önző vagy.
- Ne vagyok, önző fogd már fel! Megvan a magam oka, amiért így viselkedek. És elárulhatom, hogy nem az önzőség.
- Akkor mi?
- Azt - sóhajtottam-, azt hittem már tudod. Rajtad kívül nem igen volt barátom. Sosem voltam népszerű, ami még most is él. És, ragaszkodom hozzád. Borzasztó lenne látni, hogy te, akivel szinte együtt nőttem fel, mással foglalkozik úgy, hogy én is ott vagyok.
- Magyarul önző vagy.
- Istenem, Nagisa. Komolyan mondom, annyira nem szeretem, mikor ilyen vagy.
- Elhiheted, hogy én sem igen rajongok érted, mikor olyan dolgot tagadsz, amiről nagyon is jól tudod, hogy igaz.
- Tudod mit? Szerintem zárjuk le itt ezt a beszélgetést. Nincs idegzetem ilyen dolgokhoz.
- Persze. Elrejtőzöl a való világ elől, inkább élsz álomvilágban. Meglátod, koppanni fogsz, de nagyon.
- Ó, te ezt így előre tudod? – kérdeztem vissza éles hangon.
- (neved)! Nem vagyok hülye, jó pár éve ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, milyen vagy – válaszolt Nagisa.
- Szerintem nagyon nem vagy tisztában azzal, amiket beszélsz. Az tény, hogy jó régóta ismerjük egymást, de biztos vagy benne, hogy az igazi énemet ismered?
- (neved), ne játszd a hülyét. Hányszor voltam már melletted olyankor, amikor magad alatt voltál, vagy ilyesmi? Meg tudod nekem mondani?
- Nagisa, mindig csak a múlttal jössz. Ezek szerint te még a múltban élsz, nem igaz?
Nagisa sóhajtott. – De, igaz. Biztos vagyok benne, hogy a múltbeli éned nem lenne büszke rád. Nem hiszem el, hogy nem tudtál volna kiállni magadért, vagy ilyesmi, az osztálytársaiddal szemben. Ez olyan, mintha azt mutatnád feléjük, hogy gyenge vagy és ezzel csak bíztatod őket, hogy még jobban rád szálljanak.
- Őszintén, mit tudsz te az osztálybeli dolgokról? Semmit. Akkor meg ne dumálj itt nekem arról, hogy mit csináljak, és mit ne csináljak.
- Tudod mit, (neved)? Innentől kezdve nem érdekelsz. Azt csinálsz, amit akarsz. Jó éjszakát – mondta érzelemmentes, hűvös hangon a fiú.
- Nagisa, várj! Ne tedd le! – mondtam remegő hangon, de addigra már letette.
Csak bámultam magam elé, a telefon kicsúszott a kezemből és halk puffanással landolt az ágyon. Ahogy néztem a semmibe, éreztem, ahogy a könnyek utat nyertek maguknak. Lehuppantam arccal előre a párnára és zokogtam.
Egy kopogtatás zavart meg.
- (neved), vacsora! – Apa hangját hallottam.
- Mindjárt megyek – szipogtam, majd rendbe szedtem magam és kimentem az ajtón.
- Mi történt, kislányom? – kérdezte meglepődve.
- Össze... összevesztem Nagisával.
- Ajaj, az nem jó. Gyere, egyél egy kicsit, hátha jobban érzed majd magad – mondta mosolyogva és a vállamat átkarolva kimentünk a konyhába.
- Ne kérdezz semmit, összevesztem Nagisával – mondtam és leültem az asztalhoz.
- Ó, értem. Remélem, hamar kibékültök – mosolygott anya.
Miután végeztem a vacsorával, visszamentem a szobámba, bebújtam az ágyba, és zenét hallgattam. Nem hiszem el... hogy lehettem ennyire hülye? Talán igaza van Nagisának; önző vagyok. Most mitévő legyek? Hívjam vissza? Úgysem venné fel... mással meg nem igen tudom megbeszélni... Annyira szégyellem magam... Borzasztó ember vagyok. Talán, ha lenne testvérem, akkor minden más lenne, de hát nincsen... Világ életemben el voltam kényeztetve. És barátaim sem igen voltak...
A gondolkozásból egy email zökkentett ki. Azt hittem, Nagisa az... de tévedtem. Makoto volt az.

Feladó: Tachibana Makoto
Címzett: (neved)
Tárgy: -

Szia, (neved). Ne haragudj, hogy így a semmiből és ismeretlenül írok neked, de hallottam, hogy összevesztél Nagisával, és gondoltam jó lenne valakivel megbeszélned. Nagisa elég makacs tud lenni, az biztos. Bár szerintem ezt neked nem kell mondani, hisz te is régóta ismered. És ne haragudj, hogy csak így rád törtem. :)

Pislogva meredtem a telefonomra. Bebizonyosodott: Makoto tényleg jó ember.

Feladó: (neved)
Címzett: Makoto
Tárgy: -

Semmi baj azzal, hogy rám írtál, de KI MONDTA MEG AZ EMAIL CÍMEM? Fogadni merek, hogy Nagisa... >_<
Igen, eléggé összevesztem vele. Szerintem, mindkettőnk hibája, hogy így hajba kaptunk... Nagisa túlságosan is a múltban él, nem tudja elfogadni, hogy az emberek változnak. Azt állítja, hogy önző vagyok. Ami lehet, hogy egy nagyon kicsit, részben igaz. Soha életemben nem kellett osztoznom senkivel, lehet ez az oka. És a barátok terén voltam a legszerencsésebb. :(
De mindegy, már megszoktam...
Három percbe sem tellett, hogy válaszoljon. Mit ne mondjak, eléggé meglepődtem a válaszon.

Feladó: Tachibana Makoto
Címzett: (neved)
Tárgy: személyes

Nagisának megvan a maga oka, hogy a múltban éljen, ahogy neked is megvan arra az okod, hogy ne foglalkozz a múlttal. De azt nem hiszem, ez nem telefontéma. Valamelyik péntek délután megbeszélhetnénk ezt egy süti mellett. Mit szólsz hozzá? ^^

Jesszusom! Azt hiszem, a mennyekben vagyok! El sem tudom hinni! Gyorsan fogtam is a telefonom és válaszoltam.

Feladó: (neved)
Címzett: Makoto
Tárgy: -
Részemről oké. Majd még beszélünk róla bővebben. ^3^

Az utolsó üzenet után elmentem gyorsan lezuhanyozni, majd bebújtam az ágyba és folytattam a könyvet. Majd miután kiolvastam lefeküdtem aludni. A szép álmok már adottak voltak.
Másnap reggel egy kissé későn keltem, úgyhogy késésben voltam és össze-vissza kapkodtam. Valószínűleg túlságosan belemerültem az álmodozásba. Nemhiába, álmodozás az élet megrontója...
Kicsit késve érkeztem meg órára, de a tanár nem szidott meg. Örülök ennek, mert valamikor még a tanárok is ellenem vannak...
A múltkori edzésen megbeszéltem Kou-val, hogy ebédszünetben velük ebédelek majd a tetőn, úgyhogy amint kicsengettek, mentem is fel.
- Sziasztok, srácok! – köszöntem, és leültem Rei mellé. – Mi újság? – kérdeztem csak a levegőbe, mindenkinek célozva a kérdést.
- Ötös lett a matekdolgozatom! – újságolta büszkén Rei.
- Ki gondolta volna? – jegyezte meg halkan Nagisa.
- Ó, akkor ezek szerint jó tanuló vagy, Rei-kun.
- Osztályelső! – veregette a mellét a fiú, mi pedig csak nevettünk rajta.
A szünet többi része csak kisebb beszélgetésekből állt, személyek, és nem a csoportunk között. Hihetetlen, mennyire kihat a tegnapi veszekedésünk a hangulatra. Ha Nagisa csöndes, akkor csönd és valami baj van. A többiek nem firtatták a dolgot, ebből is az jön le, hogy jó emberek, és lehet bennük bízni, bár még nem vagyok benne biztos.
A nap további részére ugyanúgy rányomta a bélyeget a rossz kedvem, mint az első felére. Alig vártam, hogy edzés legyen.
Viszonylag hamar eljött a délután, és mehettem izmokat csodálni. Azt hiszem, kezdek olyan izommániás lenni, mint Kou.
Kuncogva mentem a medence felé. Felnéztem az égre, és láttam, hogy elég szürke, és az idő is lehűlt. Ó, hogy az a... nem hoztam esernyőt. Na, mindegy, majd lesz valahogy.
- Szia, (neved)-chan – üdvözölt Makoto és Rei.
- Sziasztok. Mindent bele, fiúk – mosolyogtam.
Még beszélgettem egy kicsit Rei-el, majd elkezdődött az edzés. Leültem a szokásos helyemre.
Edzés közben a fiúkon gondolkoztam. Harukát még nem ismerem annyira, róla még nincs kialakult véleményem, csak azt tudom, hogy nagyon szereti a vizet. Makoto igazán szimpatikus srác, egy nagy plüssmacihoz tudnám hasonlítani, aki éjszaka megvéd a szörnyektől. Rei pedig a mintadiák, akit nagyon könnyen zavarba lehet hozni, de biztos vagyok benne, hogy ő is jó ember. Nagisa pedig... Nagisa. Őt nem tudom szavakkal leírni. Mindig jobb kedvre tud deríteni, kitalálja, mi jár a fejemben, ott van mellettem a zűrösebb időszakokban... egy ilyen barátot meg kell becsülni, pláne, ha csak egy van belőle... Kíváncsi leszek ő kér-e előbb bocsánatot, vagy nekem kell esedezni a bocsánatáért. Mindegy, az idő majd eldönti.
Körülbelül edzés vége előtt tíz perccel megeredt az eső. Olyan gyorsan szaladtunk be az öltözőbe, ahogy csak tudtunk. Egy valaki pedig kinn ácsorgott az esőben, hátrahajtott fejjel és csukott szemmel. Hát persze, hogy Haruka volt az. Makoto alig tudta berángatni.
- Úgy nézem, ez egy ideig nem fog elállni – sóhajtott Kou. – Itt kell maradnunk amíg, abbamarad.
A fiúk sóhajtoztak én pedig leültem és írtam egy üzenetet anyának.
- Srácok, öltözzetek át – adta ki az utasítást Kou. – (neved), te pedig vedd fel a tesi pólódat, mert még megfázol.
Először nem értettem, miért mondja Kou, de aztán lenéztem az ingemre, és kissé vizes lett. És aznap sajnos nem volt rajtam a mellény, szóval ingyen vizes póló a fiúknak...
Amíg a srácok zuhanyoztak, addig én is átvettem a pólómat, majd magamra terítettem egy törölközőt.
- Nem hiszem el, hogy pont most kell esnie – jött ki az öltözőtérbe Nagisa, aki csak egy szál alsónadrágban volt. Akaratlanul is elkuncogtam magam és nem tudtam megállni, hogy ne kommentáljam.
- Úgy látszik, nagyon szereted a pingvineket – nevettem.
- I... igen, szeretem őket – mondta elpirulva Nagisa, majd odasietett a szekrényhez és felöltözött.
Időközben a többiek is végeztek a zuhanyzással és volt alkalmam mindenkit végigmérni. Rei-nek is szép kockás hasa van, akárcsak Harukának is. Mindenkinek mindene izmos. De Makoto hátizmait semmi nem múlja felül. Valószínűleg belepirultam, mert Rei megjegyezte.
- (neved)-chan, miért olyan vörös az arcod? – kérdezte és leült mellém.
- Ó, csak elmerültem a gondolataimban...
- Milyen gondolataid vannak neked? – kérdezte vigyorogva Kou és közben csak számomra észrevehető módon Makoto felé pillantott.
- S... semmi olyan, amire te gondolsz – ráztam a fejem, majd Makoto, Rei és Kou elnevette magát.
Míg vártuk, hogy elálljon az eső mindenféléről beszélgettünk. Néha Nagisa is bekapcsolódott, de nem konkrétan hozzám beszélt. Úgy néz ki, egy ideig még így fognak menni a dolgok.
Éppen kezdtünk kifogyni a témákból, mikor Kou feltett nekem egy kérdést.
- Mondd csak, (neved), van barátod? – kérdezte vigyorogva a lány.
Elpirultam és némán ingattam a fejem.
- Pedig azt hittem van. Ki ne akarna egy ilyen lányt, mint amilyen te vagy? Nyitott vagy, szóval könnyen tudnál ismerkedni.
Mondani akartam valami frappánsat, de Nagisa beelőzött egy nem éppen kedves megjegyzéssel.
- Nem ismeritek az igazi oldalát. Ez, amit mutat felétek, csak álarc.
Mindenki rám nézett.
- Nagisa, volnál olyan kedves és befognád? – kérdeztem ingerülten.
- Ó, hogyne. Meg sem fogok szólalni. Sőt, inkább megyek is – mondta a fiú, majd felvette a táskáját és elindult kifelé. Az eső még mindig szakadt.
- Várj! – mondtam és utána mentem. – Meg fogsz fázni, ha ilyen esőben mész haza. Maradj itt, amíg eláll.
- Inkább megfázok – mondta és kilépett az esőre. Én pedig megragadtam a csuklóját.
- Nagisa, kérlek. Ennyire nem bírsz elviselni, vagy mi?
- Engedj el! – mondta erélyesen Nagisa és kirántotta a csuklóját a szorításomból. – Ha ennyire akarod, maradok. De nem miattad – válaszolt és visszaült Haruka mellé.
Még körülbelül fél órát vártunk. Aztán, mikor láttuk, hogy az öltözőbe besüt a nap, elkezdtünk pakolni és kimentünk. Amint kiléptem megcsapta az orrom a jó kis esőillat.
- Sajnálom a mai edzést – sóhajtott Kou. – Legközelebb hétfőn találkozunk, mindenkinek jó hétvégét.
- Jó hétvégét – mondtuk egyszerre.
Mondanom sem kell, Nagisa volt az első, aki kilépett az iskola kapuján. Nem tudom, mi ütött belé.
Már majdnem befordultam az iskola sarkán, mikor hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.
- (neved)! Várj! – Hátranéztem és megláttam Makotót.
- Á, Makoto. Mit szeretnél?
- Mit szólnál, ha holnap délután találkoznánk? Akkor aztán tudnánk beszélgetni – mosolygott a fiú.
- Rendben. Majd még írok, de most sietnem kell. Szia! – integettem.
- Szia – integetett vissza Makoto.

A következő nap

Mióta felkeltem borzasztóan izgulok. Mi lesz, ha valaki az osztályból meglát minket? Akkor megint felkészülhetek a lelki terrorra. Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baj.
Az idő nagyon lassan telt, de végre elérkezett a találkozás ideje. Úgy beszéltük meg, hogy az állomásnál találkozunk, úgyhogy odafelé is volt még időm megnyugodni, és meggyőzni magam arról, hogy nem lesz semmi baj.
Mikor odaértem az állomáshoz Makoto éppen egy cicával játszott. Ó, úgy néz ki állatbarát.
- Szia! Régóta vagy itt? – kérdeztem és közben lehajoltam én is a cicához.
- Dehogyis. Nemrég jöttem – mosolygott Makoto. – Te is szereted a macskákat?
- Igen, bár inkább kutyás vagyok – válaszoltam és elmosolyodtam. – Nos, hova szeretnél menni? – kérdeztem és felegyenesedtem.
- Mostanában nyílt egy hangulatos kis kávézó, nem messze innen. Mit szólnál ahhoz?
- Rendben. Mutasd az utat.
Út közben csendben voltunk. Egy icipicit volt csak kínos, annyira nem.
- Itt is vagyunk – mondta Makoto és egy kávézó felé mutatott. – Menj csak – mosolygott, majd kinyitotta az ajtót.
Amint beléptem megütötte az orromat mindenféle kávé és süti illata. Körülnéztem. Az egész helyiségnek olyan reneszánsz hangulata volt. Igazán kedves kis hely.
- Hova szeretnél ülni?
- Ablak mellé – mondtam és oda is mentem egy kétszemélyes asztalhoz.
Leültem és elkezdtem nézegetni a kínálatot. Mikor megláttam az árakat elkerekedett a szemem.
- Miért pont ilyen drága helyre jöttünk?
- Ugyan már, ez nem drága.
- A... ahogy gondolod – mosolyogtam.
Leadtuk a rendeléseket, és egész rövid időn belül kihozták az italokat és sütiket.
- Szóval, csapjunk is bele. Min vesztetek össze?
- Szerintem bátran mondhatjuk azt, hogy rajtam. Ugyanis nem voltam hajlandó beismerni azt, hogy önző vagyok. És mivel mindketten makacsok vagyunk, ezért mind a ketten mást szajkóztunk és elegünk lett a másikból. Aztán látod mi lett belőle – sóhajtottam és megkóstoltam a sütit. – Hmm, ez isteni!
- Örülök, hogy ízlik – mosolygott Makoto. – Nos, lehet, hogy Nagisának igaza van, és mindkettőtöket megváltoztatott az idő.
- Várj, elmondott mindent? – csodálkoztam.
- Igen. Úgyhogy mindenről tudok.
- É... értem. Tény és való, Nagisa nem ilyen volt régen. Csak a veszekedésünk után jöttem rá, hogy talán megváltozott. Egy nagyon picit.
- Hát igen, a szerelem néha megváltoztatja az embert – mondta Makoto majd kinézett az ablakon. Állát a tenyerén pihentette és úgy nézett kifelé.
- A micsoda? – esett le az állam. – Nagisa és a szerelem? Ez nekem kicsit új – pislogtam majd beleittam a cappuccinóba.
- Jól hallottad – szólt Makoto, továbbra is az embereket nézve. – Mikor mondta, akkor először nekem is furcsa volt, de mikor megtudtam, hogy kiről van szó, egyből megértettem.
- Ó, és ki az? – kérdeztem kíváncsian.
- Azt sajnos nem mondhatom meg – válaszolt Makoto és lassan rám nézett. – Majd ha kibékültök, elmondja ő.
- Biztos vagyok benne, hogy Kou az. Ugye ő az?
Makoto felnevetett. – Rin élve falná fel, ha az egyetlen kis húgocskájára vetett volna szemet.
Én cseppet nem találtam viccesnek a dolgot. – Akkor mégis ki az?
- Titok – mosolygott a fiú. – Inkább mesélj magadról.
- Nem arról volt szó, hogy a veszekedést beszéljük meg? De persze, ha más terved van, akkor semmi kifogásom ellene.
Makoto elmosolyodott. – Rendben. Mondjuk, szereted az állatokat?
- Igen, szeretem őket, kisebb koromban volt egy spiccem, csak sajnos meghalt; elütötte egy autó – mondtam szomorúan.
- Jaj, sajnálom.
- Á, már rég volt. Gondolom te is szereted őket, már csak az állomásos cicából kiindulva – mosolyogtam.
- Eltaláltad, nagyon szeretem a cicákat. Amerre lakom, ott sok van, szóval egy-egy macska mindig van az udvarban.
Még jó egy órát beszélgettünk mindenféléről, majd Makotónak megcsörrent a telefonja.
- Ne haragudj, de haza kell mennem – tette el zsebre a mobilját.
- Rendben, nyugodtan. Köszönöm ezt a kellemes délutánt. Azt hiszem én is megyek, aztán még benézek ide-oda a városban – mondtam és követtem Makotót. Azt mondta várjam meg odakinn, amíg fizet. Beleegyeztem. Kimentem és nézegettem az utcán járó-kelő embereket. Majd hirtelen meghallottam a kávézó ajtaján lévő kis csengőt és odakaptam a fejem. Nem hittem a szememnek... Két, az osztályomba járó lány hagyta el a kávézót. Nagyon szorítottam, hogy ne vegyenek észre, és valószínűleg nem vettek észre, de ez még nem zárja ki azt a tényt, hogy ne figyeltek volna meg. Na, majd hétfőn kiderül...
Amikor Makoto kijött elköszöntünk egymástól, majd mindketten más irányba indultunk el.
Már egy jó ideje lézengtem céltalanul, mikor egy ismerős alakot láttam kijönni egy könyvesboltból. Csak nem Rin? De, nagyon úgy néz ki, hogy ő az. Eldöntöttem, hogy közelebb megyek hozzá, úgy is csak álldogál a bolt előtt.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim?
- Már megbocsáss, de ismerjük mi egymást? – kérdezte flegmán Rin.
- Csak rám kéne nézni! – mutogattam magamra duzzogva.
- Ismerős vagy, de az istenért sem akar beugrani ki is vagy – mondta a fiú és alaposan végigmért. – Nem, még mindig nem tudom.
- Ennyire vak vagy, Mr. Cápafog? – kérdeztem.
- Mr. Cápafog? – nézett rám furán a fiú, majd pár másodperc után felcsillantak a szemei. – (neved)! Hát te vagy az?
- Na, végre – tapsoltam. – Igazán nehéz lehetett felismerni. Kire vársz, amúgy?
- Nem mindegy az neked?
- Ó, csak nem a barátnődet várod? – kérdeztem vigyorogva.
- Nekem barátnő? Jó vicc. Túlságosan lefoglal az úszás. Nincs barátnőm.
- Aha, aha, higgyem is el, mi?
- Nyugodtan elhiheted. Ugyanis, mögötted áll a gyerek, akinek vettem a könyvet – biccentett Rin a hátam mögé.
Lassan megfordultam és egy arany szempárral találtam magam szemben.
- Szép szemek, de volnál olyan kedves kimászni a képemből?
- Aranyos – motyogta elpirulva a srác. – Amúgy, köszönöm a könyvet Rin-senpai!
- Halkabban is meg lehet köszönni, Momo – mondta ingerülten Rin én pedig kuncogtam.
- Senpai, ő kicsoda? Csak nem a barátnőd? – kérdezte vigyorogva a srác.
- Dehogy is. Csak egy régi ismerős.
- Igen, csak ismerősök vagyunk – helyeseltem bólogatva. – Viszont, ha megbocsátotok, nekem mennem kell. Örültem a találkozásnak, Rin, remélem, még látjuk egymást – mosolyogtam és megöleltem a fiút. – Szervusz, Momo, örültem, hogy megismerhettelek.
Mivel későn értem haza, egy késő vacsora után lezuhanyoztam és mentem is aludni.

Pár nappal később

Egész szépen alakulnak a dolgok, kettő kivételével. Az egyik Nagisa, ugyanis még mindig nem békültünk ki, a másik pedig az osztálytársaim. Beigazolódott a gyanúm, és elkezdtek piszkálni, amiért egy nálam idősebbel voltam a kávézóban.
Egyik alkalommal mentem fel a tetőre ebédszünetben, mikor utamat állta két lány az osztályból. Számon kérték rajtam, hogy mit találkozgatok én Makotóval sulin kívül, meg ilyesmi.
- Csak nem együttvagytok? – kérdezte gúnyosan az egyik lány.
Semmi frappáns visszaszólás nem jutott az eszembe, csak hallgattam, mint a sír, majd a következő pillanatban megérkezett az egyszemélyes felmentő sereg: Makoto.
- De, igen, képzeld, együtt vagyunk – mondta higgadtan Makoto, de az arca és a füle vörös volt. Szép lassan mellém sétált és kezét a derekamra tette. – Van valami kivetnivalótok?
- N... nem hiszem... - dadogta a fekete hajú lány, majd oldalba bökte a másikat, és sarkon fordultak.
- K... köszönöm – néztem fel elpirulva Makotóra. – Szerintem most már leszállnak rólam.
- Ajánlom is nekik.
- Milyen agresszív valaki – kuncogtam. – Umm, Makoto, valami baj van? Olyan szótlan vagy.
- Nincs semmi baj, csak mondani szeretnék valamit...
- Hallgatlak – mondtam és nekidőltem a falnak.
- Nos, az a helyzet, hogy amit előbb mondtam... szeretném, ha... szeretném, ha igaz lenne.
Jelen pillanatban köpni-nyelni nem tudtam. Ez most komolyan velem történik?
- Nekem nincs semmi kifogásom ellene – mondtam mosolyogva.
- Tényleg? – kérdezte Makoto félénken.
- Tényleg – válaszoltam és megöleltem a fiút, aki egy kicsit feszülten, de visszaölelt.
- Volna kedved csütörtökön abban a kávézóban egy randihoz?
- Persze! – válaszoltam boldogan. – Most viszont szerintem menjünk a tetőre. A többiek biztos kíváncsiak rá, hol vagyunk már.
- Rendben. – Elkezdtünk felfelé menni a lépcsőn. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik lépcsőfordulóban valaki várni fog ránk.
- Na, itt van a mi kis gerlepárunk. Milyen aranyos!
- Mi a bajod, Nagisa? – kérdeztem a szememet forgatva.
- Mi a bajom? Megmondom én mi a bajom! Négyszemközt – mondta és Makotóra sandított, aki csak bólintott és felment a tetőre.
- Na, most már mondhatod.
- Mindenekelőtt, sajnálom. Tudom, mindketten hibásak vagyunk, de nem bírtam tovább, hogy ne beszéljek veled. Hiányoztál. Annak ellenére, hogy minden nap láttalak. Borzasztó volt látni, hogy milyen jól kijöttél a többiekkel, engem meg észre sem vettél.
- Áhá. Szóval te is önző vagy. Ennyi.
- Az én önzőségem teljesen más eredetű, mint a tiéd. Nézzük csak, mióta is ismered a többi úszóklubost? Két hete körülbelül? Ennyi idő alatt ki sem lehet ismerni az embereket. De látom, neked elég jól sikerült...
- Nagisa, bökd már ki végre, hogy mit akarsz!
- (neved). Csak azt akarom mondani, hogy én voltam mindvégig melletted, nem pedig ő – sóhajtott a fiú.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Ezek szerint annyira el vagy foglalva a saját érzéseiddel, hogy a másikét már észre sem veszed? Szép...
Pár másodpercig csak bámultam magam elé, majd hidegzuhanyként ért a felismerés...
- Ó, Nagisa... miért... miért csak most mondod?
- Azt hittem, ezt nem kell mondani, hogy magadtól is észreveszed majd, de tévedtem... Túlságosan vak voltál. Én pedig... - sóhajtott Nagisa -, nincs, szó arra mi voltam.
- Szerelmes. Még most is.
- Ez most rosszul esik. Hat éve azon vagyok, hogy tudassam veled az érzéseimet. Érted, hat éve? Annyi lányt elutasítottam. És tudod miért? Tudod miért? Mert végig beléd voltam szerelmes... és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ezt te, hogy nem vetted észre – mondta a fiú, keze a szívén volt.
- Nekem sem... talán túl éretlen voltam, vagy ki tudja. De, most szörnyűnek érzem magam, amiatt, hogy összetörtem a szíved... - mondtam könnyes szemmel.
Nagisa hátat fordított és úgy beszélt tovább. – Semmi... semmi baj.
- Nagisa, te most sírsz?
- Nem, csak belement valami a szemembe. Mondjuk a szívem egy darabja, ami a könnyes kezemhez ragadt?
- Jaj, ne legyél ilyen – mondtam remegő hangon és a fiú mögé álltam, majd átöleltem. – Annyira sajnálom – suttogtam a fülébe.
- Mit ér a bocsánatkérésed, ha üres? – kérdezte halkan.
- Egyáltalán nem üres. Tudod, milyen hülyének érzem magam? Hat év elég sok idő, és én semmit sem vettem észre, és most az orrod előtt összejövök egy másikkal, akinek sokkal kevesebb idő kellett, mint neked.
- Tudod mit, (neved)? Felejtsük el ezt, rendben? – kérdezte Nagisa és kiszabadította magát az ölelésemből, majd a szemembe nézett. – Kér... kérhetek tőled valamit?
- Persze – bólintottam, sejtve, hogy mi lesz a kérése.
- Hunyd be a szemed. – Úgy tettem, ahogy mondta, majd a következő pillanatban ajkaink találkoztak. Hosszú másodpercekig voltak összetapasztva, majd Nagisa elengedett. – Köszönöm. Legyetek nagyon boldogok Mako-channal – mondta halkan, majd zsebre tett kézzel elsétált.

Sok idő telt el a történések óta. Nagisa szíve gyógyulóban van, a mi kapcsolatunk pedig kialakulóban. Nagisa nagy nehezen kibékült a ténnyel, hogy együtt vagyok Makotóval. Biztos vagyok benne, hogy ő is fog találni egy olyan barátnőt, aki majd nagyon fogja szeretni és elfeledteti vele, hogy egykor belém volt szerelmes.