Végre vége van ennek a napnak. Alig vártam, hogy hazaérjek és aludjak egy jót. Péntek lévén nem sok kedvem volt tanulni. Egyik barátom sem ért rá iskola után, szóval arra nem is számíthattam, hogy elmegyek valahova velük.

Amint hazaértem, a fürdőt vettem célba. Lezuhanyoztam és visszacsoszogtam a szobámba. Bedugtam a fülem, hogy zenét hallgassak, de anyám kiáltása megakadályozott.

- Ugye tudod, hogy ma te viszed le a kutyát?

Ó, hát persze, ki is ment a fejemből. Kinek van ereje ilyenkor kutyát sétáltatni? Na, de amit muszáj, azt muszáj. Nem igen törődtem az öltözetemmel, csak magamra kaptam, ami a legkényelmesebbnek tűnt. Feltettem a kutyára a pórázt és bekiáltottam anyának, hogy majd jövök.

Rocky úgy száguldott le a lépcsőn, mintha valaki üldözné; alig bírtam visszafogni. Miért ilyen nagy a dalmaták mozgásigénye?

Morogva kiléptem az ajtón, és hihetetlen módon a kutya azonnal lenyugodott. Ki érti ezeket?

Út közben nézegettem erre-arra. Az utcákon lévő tömeg fele középiskolás volt, és be kell, valljam, irigykedtem rájuk. Nem hiszem el, hogy pont az én barátaim nem érnek rá pénteken. A cukrászdák és a kisebb kávézók dugig voltak. Egy idő után kezdett elegem lenni a tömegből, úgyhogy úgy döntöttem, egy kicsit nyugodtabb hely felé vesszük az irányt.

Amint megpillantottam egy pár kertes házat, tudtam, hogy a külvárosban lehetek valahol. Jobb, ha messzebbre nem megyek, ugyanis a tájékozódási képességem, körülbelül egyenlő a nullával.

Rocky szimatot fogott és elkezdett húzni. Már megint alig bírtam lecsillapítani. Ahogy futottunk egyre jobban kirajzolódni látszott egy parkocska. Rocky kicsit lenyugodott, de nem teljesen. Közelebb értünk, tényleg egy park volt. Nem volt olyan sok ember, de látni lehetett futókat, kutyasétáltatókat és piknikezőket.

A fák ágairól különböző színű levelek hullottak alá, ezzel rőtre festve talajt. Némelyik játékosabb kutya megpróbálta őket elkapni; vicces látvány volt.

Időközben megismerkedtünk egy-két új kutyussal, a gyerekek körbeugrálták szegény Rockyt. Majd mikor elfáradt készségesen visszasétált hozzám, rátettem a pórázt és egy pad felé kezdett ballagni. Leültem, őt pedig a kikötöttem egy fához. Leheveredett a fűbe és csak szemlélte a körülötte lévő világot. Ugyanezt tettem én is.

Valószínűleg elbambulhattam, ugyanis arra eszméltem fel, hogy egy kutya feje van az ölemben. De nem a dalmatámé volt, hanem egy nem teljesen felnőtt alaszkai malamuté. Csak nézett rám a kék szemeivel, a fejét enyhén jobbra döntötte. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam. Majd hirtelen felállt és átült a lábam mellé. Pislogtam egyet-kettőt, nem értve a malamut cselekvéseit, aztán valaki megszólalt mellettem.

- Szervusz.

Á! Odanéztem és Kuroko ült mellettem.

- Te meg mikor kerültél ide? – kérdeztem ledöbbenve.

- Végig itt voltam – mondta monoton hangon.

- Ó, hát, persze – mosolyodtam el. – Azt mondtad, programod van edzés után, azért nem érsz rá. Hazug!

- Nem hazudtam. A kutyasétáltatás is program.

- Jogos. Ne haragudj meg, nem szeretnék a magánéletedben vájkálni, de ma egész nap olyan lehangolt voltál. Történt valami, vagy csak fárasztóak az edzések?

- Nem történt semmi – válaszolt lágyan Kuroko.

- Nem tudsz nekem hazudni. Látom rajtad, hogy valami bánt. Nekem bármit elmondhatsz, azt ugye tudod?

Nem mertem volna megesküdni, de mintha halványan elmosolyodott volna. – Tudom, hogy bízhatok benned. De szerintem nem nagyon tudnál segíteni. Ez ugyanis csak rajtam múlik.

- Gyere, sétáljunk, közben elmondod, jó? – kérdeztem és eloldottam Rockyt, aki éppen Kuroko kutyájával játszott.

- Rendben – mondta és elindult. – Mehetünk?

- Hogyne – mellé siettem. – Szóval, mi is nyomja a lelked?

- A kosárlabdával kapcsolatos.

Bólintottam.

- Tudom, hogy messze van még, de előre tartok a Téli Kupától. Attól tartok, hogy nem leszünk elég jók. Hogy én nem leszek elég jó...

- Jaj, Kuroko-kun, már megint kezded? – forgattam a szemem.

- Nem kezdem, folytatom. Tudod mit? Menjünk a Maji Burgerbe, ott mindent elmondok.

- Rendben. Csak az a baj, hogy nincs nálam pénz.

- Nálam viszont van.

- Nem hagyom, hogy fizess! – tiltakoztam.

Mikor megérkeztünk kikötöttük a kutyákat és bementünk. Kuroko magának vanília, nekem eper shake-et vett. Egy félreeső helyre ültünk.

- Ígérem, legközelebb meghívlak valahova – csóváltam a fejem és beleittam a shake-be. – Szóval, mit szerettél volna mondani?

- Sok minden változott a Teiko óta. Akkor még csak mindenki próbálgatta a szárnyait. Most viszont egész magasan szárnyalnak. A határ számukra a csillagos ég. Csak hogy van itt egy kis probléma. A Csodák Generációjának hatodik madárkája. Akiről senki sem szerzett tudomást. Csak egy madár alakított ki vele szorosabb kapcsolatot. Minden jól ment, amíg az egyiknek a szárnyai elkezdtek nőni, és magasabbra vágyott. Magasabbra akart repülni, és végül repült is, ami a kis „fantom" madár elvesztését jelentette. Mikor mind a hatan elhagyták a fészket, útjuk szerteágazott. A kapcsolatok megszakadtak és egykori fészektársakból ellenségek lettek. Öten ragadozó madarakká váltak, akik egy cafat húsért is képesek vérre menni. – Szürcsölt egyet a vanília shake-ből, majd folytatta. – A ragadozóknak nagyon nagyra nőttek a szárnyai. Sosem elégedtek meg azzal, ami volt nekik, mindig nagyobbat és nagyobbat akartak. Viszont, ugye volt nekik az a hatodik társuk, aki ugyanolyan maradt, mint mikor összekerültek. Az ő szárnya nem nőtt. Ugyanolyan kicsi maradt, mint annak idején. Belőle is ragadozó lett volna, de nem így lett. Ugyanis, őt nem csapta meg a hús jellegzetes szaga. A többieket mind foglyul ejtette az érzés, amit akkor éreztek, mikor vadásztak és végre övöké lett a megérdemelt zsákmány. A „fantom" madár arra vár, hogy megnöveszthesse szárnyait, de ahhoz az kell, hogy vadászni menjen. Igazi vadászatra, aminek tétje is van. Ha megízleli a hús ízét, onnantól már bármikor növesztheti a szárnyait. Reméli, hogy egyszer majd magasabbra tud repülni, mint a társai, anélkül, hogy a mámor érzése úrrá lenne rajta. És ez a madárka tart attól, hogy a szárnyai még nem elég erősek ahhoz sikeres legyen a vadászat.

Mikor befejezte, szerintem elég nyíltan mutattam ki a reakciómat: tátva maradt a szám. – Hűha. Ezt előre eltervezted magadban, vagy csak a helyzet hozta.

- Nem szoktam előre tervezni. Spontán ember vagyok.

- És filozofikus. De nagyon. Hűha... még mindig nem jutok szóhoz.

- Meg is értetted, ugye?

- Hogyne, persze. Nyerni szeretnél, de nem vagy benne biztos, hogy meg tudod csinálni. Ha engem kérdeznél, én száz százalékban biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog. Meglátod, a Seirin lesz a legjobb a Téli Kupán! – mosolyogtam.

- Köszönöm, hogy bízol bennem.

- Ez csak természetes. Viszont szerintem most már mennünk kéne, szegény kutyák megkergülnek a várakozásban – nevettem el magam.

- Igazad van – mosolyodott el halványan Kuroko.

Kimentünk, elkötöttük a kutyákat. Már kellőképp besötétedett.

- Hazakísérlek – jelentette ki Tetsuya.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Sötét van, nem szeretném, ha valami bajod esne.

- Kedves, tőled, köszönöm – elmosolyodtam, és elindultam Kurokóval a nyomomban.

Az út nagy része csendben telt. Mikor elérkeztünk a házunkhoz, megálltam az ajtó előtt.

- Köszönöm, hogy velem töltötted ezt a délutánt.

- Igazán nincs mit.

- Mi lenne, ha holnap megvárnálak edzés után?

Kuroko figyelmen kívül hagyta a kérdést.

- Megígérem neked, hogy én leszek a legjobb a madarak között, ugyanis a legjobbá fogok válni anélkül, hogy elveszteném a fejem.

- Nem kell nekem semmit ígérned!

Tetsuya meg sem szólalt csak közelebb hajolt és adott egy puszit a homlokomra, majd hátat fordított és kiment a kapun.

- Vigyázz magadra, és holnap találkozunk! – kiáltottam utána.

Nagyon kíváncsi leszek a „fantom" madár felemelkedésére, és nagyon remélem, hogy tényleg úgy lesz minden, ahogy ígérte.