- (neved), tiéd az első választási lehetőség! – mondta Amerika és elém tartotta a sapkát.

Belenyúltam a sapkába és egy ideig keresgettem benne. Majd megragadtam egy papírlapot és kivettem. Egész szép piros színe volt.

- Az este első párosa (neved) és... Németország! – jelentette ki Alfred.

Tessék? Ez most komoly?

Óvatosan Ludwig felé néztem, és láttam, hogy enyhén elpirulva feláll a helyéről és megindul felém. Majd megállt előttem és kinyújtotta a kezét én pedig megfogtam, és felhúzott a fotelból.

Lizára néztem, aki csak mosolygott és mutatta, hogy menjünk a szobába.

Amíg a szoba felé mentünk az idő mintha lelassult volna. Hallottam, ahogy zúg a fülemben a vér és csak arra tudtam koncentrálni, hogy Ludwig fogja a kezem.

Miután bementünk Alfred ránk zárta az ajtót. – Ne feledjétek, harminc perc. De azért ne csak beszélgessetek!

Ludwig még mindig fogta a kezem, de már inkább átment szorításba.

- Ludwig... a kezem...

- Jaj, ne haragudj – mondta és elengedte a kezem.

- Harminc perc... Alfie nem aprózza el a dolgokat – kuncogtam és leültem az ágy szélére.

- Hát nem... de mégis több mint a hét perc – mondta Ludwig, és a hangja közelsége alapján nem lehetett messze tőlem.

- Csak azt nem értem, miért nem kapcsolhatunk villanyt.

- Mert sötétben izgalmasabb.

- Van benne valami – bólintottam, de hiába, hisz sötét van.

Hosszú percek elteltével a szemem egyre jobban hozzászokott ahhoz, hogy nincs fény. Láttam, illetve hallottam, hogy Ludwig járkál fel-alá.

- Mi lenne, ha leülnél? – kérdeztem egy kicsit idegesen

- Nem megy. Nyugtalan vagyok – mondta és gyorsabban járkált. Így még gyorsabban kopogott a csizmája sarka.

- De idegesít a csizmád – mondtam és hanyatt vágtam magam az ágyon.

- Valóban? – kérdezte és megállt. – Nem gondoltam volna. Számomra már mindennapos.

- A saját csizmám kopogása engem sem zavar, de a tiedé igen.

- Bocsánat.

Nem válaszoltam. Most komolyan ezen vagyok kiakadva? Inkább örülnöm kéne, hogy őt kaptam... közelebb akarok hozzá kerülni, nem ellökni magamtól...

- Semmi baj, az én hibám.

Most Ludwig nem szólt semmit. Csak közelebb jött az ágyhoz és leült. Kis híján rám ült.

- Hány perc telt el vajon?

- Nem tudom. De ha a hét perces verziót játszanánk, szerintem már rég lejárt volna az időnk.

- Az lehet.

A percek kínos csendben teltek. Nem hiszem el, hogy nem lép semmit! Gilbert ennyi idő alatt a gatyámat is levarázsolná rólam. Bár, meg kell hagyni, hogy ő nem egy Gilbert. Szöges ellentétei egymásnak.

- Min gondolkozol? – zökkentett ki Ludwig mély hangja.

- Rajtad – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Mikor felocsúdtam és rájöttem, mit mondtam, a szám elé kaptam a kezem és áldottam az eget a sötétért.

- Ezt komolyan mondod?

- Igen... csak nem gondoltam volna, hogy ki is mondom.

- Min gondolkoztál?

- Azon, hogy mennyire különböztök egymástól Gilberttel.

- Ó, értem. Gondolom boldogabb lennél, ha a bátyám lenne itt most veled.

- Mi? Nem. Ezt miből gondolod?

- Abból, ahogy viselkedsz vele.

Egy kicsit elgondolkoztam, majd elnevettem magam. – Ludwig, hallottál már a flörtölésről?

- Igen. De miért kell vele flörtölnöd? Helyesbítek: miért akkor flörtölsz vele, mikor én ott vagyok?

- Ezen sosem gondolkoztam még – hazudtam.

- Sosem tudtál jól hazudni – morgott Ludwig.

- Pedig azt hittem konyítok valamit hozzá. De ezek szerint nem – biggyesztettem le a számat.

- Nem sokat. De kaphatnék választ?

- Igazából... azt hittem, reagálni fogsz rá. De akárhányszor feléd pillantottam az ilyen alkalmakkor teljesen semleges arcod volt. Semmit sem lehetett belőle kiolvasni.

- Szóval, miattam csináltad?

- Mondhatjuk így is – feleltem halkan.

Ludwig hosszú percekig nem szólalt meg. Azt hittem, nem hallotta, amit mondtam...

- Értem.

- Ennyi? Komolyan csak ennyit tudsz mondani?

- Szerintem ez nem valami jó megközelítés. Inkább oda kellett volna jönnöd hozzám, és nyíltan bevallani, nem pedig célozgatásokkal elérni valamit.

- Van benne valami... de nem volt elég bátorságom.

- Kinevettelek volna vagy mit gondoltál? Emberevő sem vagyok, hogy bátorság kell hozzám.

- Burkoltan akarod közölni velem, hogy milyen szánalmas vagyok?

- Nem erre gondoltam. Csak azt akartam mondani, hogy gyáva vagy.

- Ó... értem.

- Van még rajtatok valami ruha? – kiáltotta kintről Amerika.

- Alfred, kuss! – kiáltottam vissza.

- Ezt lerendezted – kuncogott Ludwig.

- Az tuti – nevettem.

Ismét csendben teltek a percek. Majd egyszer csak éreztem, hogy Ludwig megfogta a két vállam és magához húzott. Hirtelen nem is tudtam mit csináljak, szóval csak másodpercekkel később öleltem vissza.

Szorosan magamhoz öleltem, mintha sosem akarnám elveszíteni. Éreztem, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Vajon ő is ugyanúgy zavarban van, mint én?

- Ezt most mire véljem? – kérdeztem a fülébe suttogva.

- Magam sem tudom, miért csináltam. Az ösztöneim azt súgták, meg kell, hogy öleljelek.

- Micsoda ösztöneid vannak neked – mosolyogtam és elengedtem. – Tehát ezt vehetem annak, hogy te is ugyanúgy érzel irántam? – kérdeztem és próbáltam a szemébe nézni a sötét ellenére is.

- Mondhatjuk így is – válaszolt vigyorogva.

- Tökéletes – mondtam boldogan és megpusziltam az arcát. – Eddig bele sem mertem gondolni, hogy te is érzel irántam valamit.

- Én is elég nehezen vallottam be magamnak. De örülök, hogy megtettem.

- Még negyed órátok van! – kiáltott Alfred.

- Akkor azt ki kéne használni, nem gondolod? – kérdezte és közelebb húzott magához majd a következő másodpercben megcsókolt.

Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim, de hamar ellazítottam és élveztem a csókot. Ludwig is. Olyannyira, hogy ledöntött az ágyra. Kicsivel később mindegyikünknek levegőre volt szüksége, ezért abbahagytuk.

- Emlékezetes első csókom lett – jegyeztem meg.

- Ezt előbb is mondhattad volna. Akkor finomabb lettem volna...

- Sebaj, ez is jó volt.

Kihasználtuk a maradék perceket. Ludwig a nyakamat kezdte puszilgatni és egy-két helyen ki is szívta... Szépen fog kinézni a nyakam...

Nem sikerült meglelnie a gyenge pontomat.

- Jól feladtad nekem a leckét, te lány – suttogott a fülembe. Nyöszörögtem. Elárultam magam...

- Áhá – vigyorodott el a német és megharapta a fülem.

- Győztél – ismertem be.

Felbátorodtam, és most én csókoltam meg Ludwigot. Ujjaim szőke hajával játszottak, néha finom meghúztam, amire ő egy mély, morgásszerű hanggal díjazott.

Annyira örülök, hogy sötét van... Nem hiszem, hogy a fejem lehetne ennél vörösebb...

- Az idő lejárt – mondta Alfred és berontott a szobába, majd felkapcsolta a villanyt.

- Ez az, tesó! – kiáltotta Amerika mellől Gilbert.

- Fogd be! – korholta Ludwig és felült, majd engem is felsegített.

- Remélem jól szórakoztatok – mondta vigyorogva Alfred.

- Nagyon jó volt – kacsintottam az amerikai felé.

Ludwig odajött mellém és megfogta a kezem, majd odasétáltunk a kanapéhoz. Az ölébe ültetett.

- Mit szólnál egy jövő heti randevúhoz? – kérdezte a fülembe suttogva.

Mivel megszólalni nem tudtam, ezért csak bólintottam egyet elpirulva.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondta és gyengéden megcsókolt.