Hey minna megint itt vagyok ismét Koneko8 kérésére.

Ez most nem lett olyan mint a legutóbbi amit kértél... De hát Aku nem olyan szenvedélyes mint Chuuya... Azért remélem tetszeni fog!

----------------------------------------------------

- Ma is sűrű napunk lesz... - vettem fel a fehér egyen öltözetünket.

A másik két nővér, aki bent volt meg az öltözőben egyetértően bólogatott. Miután végeztem az átvedléssel és a bemosakodással a nővétek pultja felé vettem az irány. A nevem alatt megint egy halom dosszié és karton hevert összerendezetlenül.

- Már attól kifáradok, ha ránézek... – sóhajtottam

- Ne bánd [Név] amíg te vagy a legkedveltebb addig csak felfelé vezethet az utad. - tette a vállamra az egyik sebész a kezét

- Igaz... - mosolyodtam el.

A doki tovább állt en meg elkezdtem átnézni a friss kartonokat.

Nem vagyok doktor, csak egy ápoló. De a betegek szeretnek, és egyre terjed ez a hozzáállás. Többen direkt engem kérnek. És ez tök jó is volt addig, amíg főnővér nem lettem. Most már annyi munkán van, hogy bele lehet fulladni.

Ahogy kinyitottam a nyolcadik dossziét megakadt a szemem a néven.

- „Akutagawa Ryunosuke? 3-as kórterem."

Becsaptam a mappát és az említett szoba felé vettem az irányt.

- Mit csinált már megint ez a hülye? - kiáltottam el magam.

Mire többen nevetni kezdtek körülöttem, hiszen tudták milyen a kapcsolatunk.

Akutagawa csak engem volt eddig hajlandó elfogadni. Másnak nem engedte, hogy ellássák. Vagy, hogy cseréljék a kötéseit. Nem tudom az okát, de velem kivételt tett.

Asszem itt az ideje megemlítetni, hogy milyen kórházban is dolgozok. Itt minden Mori sensei-é. Vagyis a Port Maffia tulajdona. Persze vannak más betegeink is, de a maffiások ellátása a legfőbb feladatunk. Megmondom őszintén, véletlenül kerültem ide. Mindig is segíteni akartam az embereknek. Ezért tanultam eddig. Aztán egy nap feldobott a net egy álláshirdetést ide. Persze bejöttem és mivel, akkor meg nem néztem ki többnek 15 -nél (18 évesen) ezért Mori sensei egyből engem választott. Most már persze tudom az okát. Hamar kiderült, hogy itt naponta megfordulnak a maffiába tartozó népek. Aztán egyik nap behozták Akutagawa -t is. Rettenetes állapotban volt.

Ahogy a szoba felé haladtam elém ugrott tudatalattimból, hogy milyen szörnyűen festett az első találkozásunkkor.

- Nagyon ajánlom neki, hogy most ne legyen annyira szétverve, mert a saját kezemmel fojtom meg! - leptem be a liftbe.

Még mindig előttem van az a nap.

Meg csak egy pár hónapja voltam itt kis kezdőként voltam számot tartva. Egy tapasztaltabb nővér melle lettem beosztva, hogy betanítson. Ekkor hozták be őt. Égési sérülések borították a testét. Több helyen eltörtek csontjai. Zúzódások egész helye fedte be. Amíg eszméletlen volt addig gyorsan el tudtak látni. Mint egy múmia úgy nézett ki a végére.

Aztán jött az első cseréje a kötéseknek. Másfél hét telt el az óta hogy behozták. Így már magánál volt valamennyire. Pont ez volt a gond. Nem engedett maga közelébe senkit. Mindenkit elküldött. Így volt ezzel a mi párosunk is.

- Nem megmondtam maguknak, hogy hagyjanak? NINCS SZÜKSÉGEM A SEGITSÉGÜKRE! SENKIERE SEM! - ordította.

A betanítóm nagyon megszeppent a kiáltásoktól, így az ajtó fele hátrált. Közben a fekete hajú fiú ülő helyzetben morgott ránk. Szürke szeme rám ugrott és az enyémbe fúrta magát. Láttam benne, hogy fajdalmai vannak, de nem akarja, hogy bárki is lássa. Szép szeme van ezt, már akkor megállapítottam. De nem nézhettem sokáig. Megláttam, hogy mellkasán a kötése egyre pirosabb árnyalatba megy át. Felnyíltak a sebei.

Automatikusan elindultam felé, ami őt is meglepte. Egy szó nélkül elkezdtem kioldani az egyik kötését. Ekkor döbbent rá, hogy hozzá értem.

- Nem hallod! TAKARODJ! - ordította fülembe és már ütni készült, mikor én is felhúztam magam.

- AKUTAGAWA RYUNOSUKE! - ordítottam vissza rá - EZT AZONNAL FEJEZD BE!

Mindenki ledöbbent és ezt kihasználva folytattam, amit elkezdtem. Már majdnem letekertem róla, mikor megint megszólalt.

- Miért?

Tudtam mire gondol, így egy mosoly mellett válaszoltam.

- Nem fogom hagyni, hogy elvérezz. Az én kezem alatt nem halsz meg!

Akkor mintha elpirult volna. De onnantól kezdve tűrte. Hagyta, hogy kezeljem a sebeit és, hogy visszakössem őket. Mindent engedett, de csak nekem. Egyszer kellett csak a sarkamra állnom mellette. Minden nap bent voltam nála. És egy hét elteltével beszélgetni is kezdtünk.

Elmondta, hogy a fegyveres nyomozóiroda egyik újoncával harcolt. Egy általa Jinko néven emlegetett fehér hajú áldottal. Ő látta el így a baját. De az sem segített, hogy a hajó, amin harcoltak az felrobbant. Persze ő nem így mesélte el csak így életszerűbb.

Így kezdődött a kapcsolatunk. De az óta egyre gyakrabban kerül bajba. Felépül valamiből és egy hónapon belül megint az egyik ágyon fekszik. Szinte már kiírhatnánk az egyik szobára a nevét. Jelen esetben a hármasra.

Odaértem az ajtóhoz és kopogás nélkül nyitottam be.

- Már megint, mit csináltál magaddal te szerencsétlen? - tűztem a kérdést egyenesen a fekete hajúnak, akin mintha egy icipici örömöt lehetett volna észrevenni.

- Vigyázz a hangodra! Tudod te, hogy kivel beszélsz? - ugrott nekem a mellette álló szőke hajú lány.

- Pontosan tudom! De most kifelé! El kell látnom a baját, aztán meg a sebeit.

- De-

- Higuchi... menj ki! - nyöszögte az ágyról Akutagawa.

A lány egy kicsit még mindig morogva, de engedelmeskedett és becsukta maga mögött az ajtót.

- Na, ezúttal mi történt?

- Csak egy pár golyó, amik nem mentek át rajtam. Semmi komoly.

- Meg egy frászt! Olvastam a kartonod. Egy csomó vért vesztettél és eltört egy bordád is. Most komolyan nem tudsz vigyázni magadra?

- Aggódsz értem? - kérdezett vissza, ami meglepett.

Sosem szokott érzésekről beszélni és a magánügyeiről is csak ritkán.

- Igen.... elvégre folyton itt kötsz ki. Egy csomó fájdalom ér. Persze, hogy aggódok érted.

Egy mosoly ült ki az arcára. Ez szintén nagyon ritka volt.

- Fel tudsz ülni? Vagy segítsek? - tértem rá a szakmai részére.

Nem felelt csak próbálkozott, amin láttam, hogy nem fog neki menni. Mellé sétáltam és felültettem. Olyan fura volt. Így belegondolva én vagyok talán az egyetlen, akinek engedi, hogy ilyen közel legyen hozzá és, hogy megérintse.

- Elgondolkodtál? - éreztem meg kezét arcomon.

- Akutagawa? - pirultam bele hirtelen tettébe.

- Be kell vallanom valamit... – fúrta bele szemét az enyémbe.

Csak pislogni tudtam. Még sosem láttam ilyennek. Kíváncsivá tett, mert ezt az oldalát meg nem ismertem.

- I-igen? - néztem bele szürke íriszébe.

- Hagyom magam....

- He?

- Hagyom, hogy eltaláljanak...

- Mi? Te nem vagy normális! Mire akarsz ezzel kilyukadni? - hátráltam el tőle mire utánam kapott és a kezemet megfogva visszahúzott magához.

- Csak azért csinálom, hogy megint foglalkozz velem.

Ehhez a mondat, hogy kezemet a szívéhez húzta. Éreztem, hogy gyorsabban ver, mint a normális. És ez rám is igaz volt. Úgy zakatolt, mint aki mindjárt kiugrik.

- Minden egyes sérülés megérte, ha cserébe melletted lehetek.

Kezemet ajkaihoz húzta és megcsókolta. Beleborzongtam. Ismét rám nézett és várta a válaszomat. Nem tudtam rá haragudni.

- Baka.... Nem kell megöletned magad, hogy mellettem legyél.

- Nem volt jobb ötletem. És talán egy kicsit túlzásba vittem...

- A kicsit nem elég jó szó ide... - nevettem egy keveset.

Erre ő közelebb húzott magához és megcsókolt. Nem kellett kétszer gondolnom, viszonoztam a tettét. Nem tartott sok ideig, de nagyon jól esett. Bár hamar véget ért megérte és még akartam volna belőle. De tudtam, hogy ha ez a zord külsővel bíró fiú, így megnyílt előttem, akkor még lesz benne részem. Csak győzzem kivárni.