Ezt a fejezetet Kimura_Akane kérésére készült!

GOMENNASAIIIII Akane!!! Gomenneeeee! Nagyon sokat késtem vele! Remélem nem haragszol érte nagyon! És tetszeni fog! 

--------------------------------------------

Már elég régóta tartottak fogságban ahhoz, hogy ne tudjam, milyen nap van. Milyen évet írunk vagy, hogy hány óra van? Reggel van e vagy este? A nap, amikor elraboltak már az sem él bennem olyan élénken, mint régebben. Arra emlékszem csupán leugrottam a közértbe, amikor valaki be rántott a sikátorban. A kloroform jellegzetes szagát éreztem. Onnantól homály. Nem bántak velem rosszul, abban az esetben, ha én is engedelmeskedtem annak, amit mondtak. Nem kértek sokat, igazából csak ugyanannyit, mint a főnökeim a valóságban. A képességemmel gyógyszereket kellett előállítanom. De azért elrablóim legalább megbecsülték azt, amire képes voltam. Megdicsérték néha a munkámat. Volt, hogy meg is köszönték, mert valamelyikük megmenekült miattam. Finomabb ételeket kaptam, hogy ha jobb minőségű gyógyszert készítettem nekik. Egy nagy szervezet rabolt el, így gyakran volt szükségük olyan anyagokra, amelyeket csak műtétekhez vagy más különleges esetekhez használtak. Ilyen gyógyszereket készítettem nekik, azért cserébe, hogy életben hagyjanak. Nem voltam egy közülük. És ha soha nem is akartam. Nem tudtam mire használják azt a sok gyógyszert, amit készítek. Fogságban voltam és a kutyát sem érdekelte, hogy eltűntem az életemből. Nem beszélték, hogy keresnének volna... Voltam úgy egy hónapig eltűnt személy. Aztán gondolom halottnak nyilvánítottak. Ennyit a nagy hősökről. Ha egy fontosabb valakit vittek volna, el az biztosan egy-két napon belül megtalálják, kimentik. De engem csak elfelejtettek. Elfordultam a fénytől, már nem érdekelt, hol vagyok. Kinek dolgozom. Így éreztem egészen egy ideg csípős téli reggelig.

Nagy zaj járta be a komplexumot ahol voltam. Én éppen a laborban dolgoztam, mint addig minden áldott nap. Két fegyvere őr folyton vigyázott rám, így mindig minimum hárman voltunk abban a szobában, ha nem volt ott más. És ez általában így volt. Viszont egyszer csak berúgta az ajtót, két számomra ismeretlen, feltehetőleg profi hős. Lefegyverezték az őröket, majd rám akartak támadni, gondolom azt hitték én is gonosztevő vagyok. Kezeimet magam elég kaptam, hogy védekezzek, amikor egy kiáltás megtorpantotta őket.

- Várjatok! Őt ne bántsátok! hallottam az ajtóból.

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet és fekete hős ruhában, sárga hajú fiatalabb férfi kiáltott. Egyből feltűnt szeme feletti sárga tincsén egy villám alakú fekete sáv. Megállította a másik kettőt és aggódva figyelt engem.

- Ő nem gonosztevő, hanem [Teljes Név]. Évekkel ezelőtt elrabolták, csak a rendőrség lemondott róla.

Ő volt az első, hosszú évek óta, aki a nevemet kiejtette. Lassan már én magam és megfeledkeztem róla, de valahogy kellemes volt, hogy van még valaki a világon, aki képes emlékezni rám. Közelebb jött hozzám.

- [Név] jól vagy?

Furcsa volt, hogy egyből letegezet így tettem egy lépést hátra, amit ő egyből észrevett.

- [Név]... É-én vagyok az Denki... N-nem emlékszel rám?

Nemleges a ráztam meg a fejemet. Nem tudtam ki az a személy, aki előttem áll. Láttam, hogy elszomorodik a válaszom hallatán. Kicsit el is fordította a tekintetét, míg elmondott egy „Értem szóval így állunk" mondatot. Majd sóhajtott egyet és a társai felé fordult.

- Én vigyázok [Vezetéknév] sanra. Kiviszem őt az épületből. Ti menjetek tovább.

Amazt kettő bólintott és kettesben hagytak minket. Valahogy feszélyezett a hangulat. Ez a férfi egyértelműen ismer engem valahonnan. De akkor én miért nem emlékszem rá? Ismertem őt? Honnan? Mikor? Mi történt? Miért felejtettem el?

- Kaminari Denki vagyok. Örülök a találkozásnak [Vezetéknév] san. Gyere, kérlek, kiviszlek innen. Itt nem vagy biztonságban.

Bólintottam és a jobbjára szegődtem kisétáltunk az épületből. Odakint esett a hó, és nagyon hideg volt és mivel látta, hogy fázok ezért a kölcsönadta a kabátját, amíg elértünk a mentőautóig. Ott levették rólam a bilincseket, amikkel éjszakánként az ágyam melletti ráncokra kötöttek, hogy biztosan ne szökhessek meg. Ez volt az egyetlen dolog, ami agresszívabb volt a részükről. Másként nem bántottak engem odabent. Ezután a kórházba vittek. Rutin feladat volt a részükről. Rehabilitálni akartak mielőtt vissza engednek az életembe. Bár nekem már nem volt olyanom. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Sok alkalommal voltak bent nálam a rendőrök kikérdezni, hogy ki vitt el, ki tartott fogva. Merre mehetett? Mivel elmenekült. Nem beszéltem velük, amúgy se tudtam volna rá a válaszokat. Plusz miattuk tört darabokra az életem, aminek a darabjait soha többé nem találom majd meg. Megmondtam nekik is, hogyha megtaláltak volna, segítenék nekik, de így nem. Még a nevemet se tudták. tőlem kérdezték meg. Egyetlen hős volt az, aki emlékezett rám mégpedig Denki. Azaz ahogy azóta megtudtam a hős neve Chargebolt. De megengedte nekem, hogy a keresztnevén szólítsam.

Sok álmatlan éjszakám volt miatta. Próbáltam kitalálni honnan ismerjük egymást és miért törlődtek az emlékeim az ismeretségünkről. Láttam rajta, hogy közeli barátok voltunk, hiszen annyira elszomorodott, amikor nem jutott eszembe, hogy kicsoda. Aztán az egyik nap ő is meglátogatott a kórházban. Hozott nekem egy nagy csokor virágot is. Nagyon gyönyörű volt, jól esett az is, hogy újra láthatom. Ezen magam is meglepődtem. Elfogadtam a csokrot is vízbe tettem. Majd vártunk, nem szólt egyikünk sem, végül a kíváncsiságom törte meg a csendet.

- I-izé... Tudom, hogy nagyon bunkónak fogok tűnni, de honnan ismerjük egymást.

- Még gyerekkorunkból [Név]. Én voltam a szomszéd srác, aki mindig áramszünetet okozott az utcában, azért amiért kicsapta az összes biztosítékot, ha tüsszentettem egyet. Hiszen allergiás voltam az utcákon növő hársfákra.

Ahogy tarkóját vakarta míg elmesélte ezt a kínos sztorit. Olyan aranyos volt. Elnevettem magamat.

- G-gomenne... nem akartalak kinevetni. Sajnálom, de ez nagyon mulatságos.

- Ne szabadkozz. Szépen nevetsz és örülök, hogy jól vagy.

Elpirultam a szavaiból. Ez a srác ismer és ilyeneket mond nekem. Vajon mi volt köztünk?

- Tudod [Név] - jött közelebb megfogva a kezemet - nagyon aggódtam érted. Amikor bemondták a hírekben, hogy eltűntél az nagyon rossz volt. Segíteni akartam a kereséseden. De a rendőrség nem engedett. Elküldtek pedig én meg akartalak találni. És mikor ott a bunker mélyén megláttalak... Azt hittem szellemet látok. De nagyon örülök, hogy nem vagy szellem... ki is őrült tudós lány.

A becenév hallatán a tudatom eltemetett mélyéről emlékek törtek fel bennem. A gyerekkoromról. Egy fiúról. Aki mindig így, ezen a néven szólított engem. És akivel a legjobb barátok voltunk. Akinek én is adtam egy nevet a miért tényleg heti szinten történt valami miatta az utcában.

- Chibi katasztrófa...?

Ki kerekedtek szemei, ahogy az évtizedek óta nem használt nevét meghallotta. Míg nekem könnyek gyűltek a szemem sarkába. Így ugrottam a nyakába.

- Denki? Hát tényleg te vagy az?

- Én vagyok az [Név].

- Sajnálom, hogy elfelejtettelek. Hogy is tehettem ilyet. Meg tudsz nekem bocsátani?

- Semmi baj [Név]. Már eszedbe jutottam, csak ez számít, és hogy végre megtaláltalak.

Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Denki elpirult és ettől nekem is melegem lett.

- Mond csak [Név] ha kiengednek innen, akkor lenne kedved eljönni velem valahova?

- Denki... T-te most randevúra hívsz?

- Igen... tudod most, hogy megtaláltalak nem szeretnélek megint elveszíteni téged.

Zavaromban lekaptam a tekintetemet és csak a fehér csempét bámultam magam előtt. Denki ujjait éreztem az államon, óvatosan emelte meg a fejemet, hogy megint ránézek és adott egy apró csókot. Nem tartott sokáig, de tisztázta a szándékait. És én sem akartam megint elveszíteni azt, aki a legfontosabb volt nekem egykoron.