Just_Xina_8 augusztusban kértél tőlem egy Levi-s oneshotot. Hát most itt vagyok készen vele! Gomenne, hogy ilyen sokáig tartott!

Előre szólok! NEM láttam az animét! Ezért is raktam Hight School AU-ba a történetet... De emellett van még valami-> Fogalmam sincs milyen személy ez a Levi Ackerman! Ismerek pár dolgot róla (alacsony és szeret takarítani...) de ennyi... Szóval előre is bocsánat, ha nem olyan lett, mint amilyen az eredeti srác... [maga a történet inkább hajaz a Fruits Basket animére, de már mindegy...] 

Azért remélem tetszeni fog!

---------------------------------

- [Név]!

Megugrottam picit mikor meghallottam Levi Ackerman hangját mögöttem. Nem nagyon szólt eddig meg hozzam szóval nyomós indoka lehet

- I-igen?

Kérdeztem óvatosan miközben megfordultam. És hallottam, hogy a lányok az osztályban összesúgnak arról, vajon mit akarhat, éppen tőlem. Konkrétan éreztem a hátamba állított láthatatlan késeket, amiket a rajongótábora dobált felém. Levi olyan, mint egy megérinthetetlen herceg. Nincs barátnője, nem is foglalkozik ilyesmivel. Csak kimagaslik a tömegből minden téren. ... Mármint majdnem.... a magasságát leszámítva minden téren. ... De ezt nem szabad elmondani neki állítólag allergiás arra, ha valaki a magasságát megemlíti. Ezek mellett tényleg nem tudtam eldönteni, hogy miért keres engem. Annyiban biztos voltam, hogy nem olyan miatt szólított meg, ami miatt tényleg féltékenyek lehetnének rám a többiek. Inkább az lehet, hogy valamit elfelejtettem. Valamelyik tanár hívat. Ilyesmi.....

Megállt előttem és végigmért. Mint aki eddig nem is tudta, hogy egy osztályban vagyunk. Ugyan olyan volt a tekintete, mint máskor. Semmit sem lehetett leolvasni róla. Így nézett mindenki másra is. Kevesen érdemeltek ki, hogy tényleg foglalkozzon velük.

- M-miben segíthetek?

- Órák után velem dolgozol. Most mondta az osztályfőnökünk.

- É-értem... és mi lesz a feladat?

- Azt majd akkor. Most mennem kell. Még dolgom van a szünetben.

- Rendben akkor órák után találkozunk

- Igen. Ne késs el!

- Nem fogok!

- Szia!

Mondta és már ment is. Én még kicsit le voltam döbbenve, hogy egyáltalán beszélt velem. És, hogy úgy köszönt el, hogy Szia.... nem szokott ilyeneket mondani másoknak. Csak jön. Elmondja, amit akar, és már ott sincs. Nekem mégis azt mondta, Szia.

És ennyi elég is volt, hogy a lányok elkezdjenek támadni. Meghallgathattam a szabályzatot, amit ők alkottak, és ami szerint tilos összejönni a herceggel. Majd elmondták, hogy milyen büntetés jár azoknak a tagoknak, aki megszegik ezt. És Én miután mindezt végighallgattam utána közöltem velük, hogy én nem vagyok a Levi Ackerman rajongói klub tagja. Amíg ezt felfogta az agyuk addig még közbeszúrtam, hogy:

- Egyébként is valószínűleg valami takarítós, vagy cipekedős munkát kell megcsinálnunk, esetleg papírmunkát. Amire a tanárok kértek minket.

Nem tudom, hogy meghallottak-e? Annyira leállt az agyuk attól, hogy azt mondtam én nem rajongok érte. Felnézek rá meg minden, mert tényleg egy nagyon jó tanuló és a sportokban is élen van. De ennyi. Nem bálványozom őt, mint a többiek.

Mikor befejeztem a monológomat akkor kikerültem a kővé dermedt társaságot és otthagytam őket. Mentem a másik óránk helyszínére.

Suli után már ott voltam a teremben mire megérkezett. Tényleg nem akartam elkésni. Ő nagyon pontos mindig. És nem tűri, ha valaki lazsál vagy ellóg dolgokat. Azt meg főleg nem bírja, ha valaki késik. Szerintem előző eletében valami katona lehetett. Vagy hasonló és erre az életére is ilyen maradt. A lényeg. Ha jóban akarsz lenni vele és nem akarod magadra haragítani, akkor a jelenlétében hozd a maximumot.

- Szia, [Név]!

Lepett be az ajtón. Megint megremegett egy kicsit a hasam, hogy ilyen könnyen köszön nekem. Olyan volt mintha pillangók próbálgatták volna a szárnyaikat. És csak most vettem észre, hogy végig a keresztnevemen szólított.

- Sz-szia! Mi a feladatunk?

Igyekeztem a munkára koncentrálni. Nem akarok képzelegni! Elvégzem a feladatokat és megyek is haza!

- Kitakarítjuk a termet.

- Értettem!

Tudtam előre, hogy ez lesz. Most engem osztottak be mellé a tanárok. Csak olyanokat engednem mellette dolgozni, akik megbízhatóak. Főleg ha takarításról van szó. Ő abban tényleg nem ismer határokat.

Összeszedtük a felszerelést és nekiláttunk. Nem beszélgettünk. Tényleg alapos akartam lenni, hogy ne hozzak magamra se és rá se szégyent, hogy nem lett minden makulátlan. Meglepett, hogy mennyire gyorsan haladtunk. Már csak a felmosás volt hátra. Viszont itt történt a baj. Nem csavartam ki eléggé a felmosót. És megcsúsztam egy nedvesebb részen. Felborítva a vödröt is.

- Gomennasai! – kiáltottam fel se kellve a vizes földön gubbasztva - Nem akartam! Ügyetlen voltam!

- Hé... Név nyugi... megesik bárkivel ne pánikolj! Nem veszem le a fejedet ennyiért.

- T-tényleg?

- Tényleg. Jól vagy? Nem ütötted meg magad?

- A- azt hiszem nem...

- Gyere, fogd meg a kezem.

Odalepett hozzam és nyújtotta a kezét. Komolyan nem értettem. Mások azt mesélték, hogy nagyon komolyan veszi a dolgokat. Erre most ilyen egyszerűen elengedte. És meg aggódott is értem? Mi folyik itt? Óvatosan fogtam meg a kezét és ő megszorította az enyémet, majd felsegített. De neki is azon a részen kellett állnia, ami csúszott és a lendülettől ő is elesett. Én meg egyenesen rajta landoltam.

Csak centiken múlott, hogy a szánk nem ért össze. Mivel fogta a kezemet így magára rántott akkor. És szemből érkeztem fölé. De elég jók a reflexei, mert a szabadon maradó kezével elkapta a vállamat, így nem zuhantam tényleg rá. Ezért nem lett véletlenül egy csók közöttünk.

De akkor ott egymáson, kézen fogva, annyira közel egymáshoz, csak szótlanul vártuk, hogy a másik tegyen valamit. Én éreztem, hogy már a fülem is piros volt annyira zavarba hozott a közelsége. De nem bírtam megmozdulni. Elvesztem a tekintetében. Sosem láttam meg ilyen közelről. És szerintem nem sokan vannak, akik igen. Ahogy néztem őt egy pillanatra lepillantott a számra. És mikor megint a szemembe nézett, akkor már ő is pirosabb volt.

Mikor már mertem levegőt venni, akkor szóra nyitottam a számat is. Ez volt az a pillanat, amikor ő is kizökkent a kábulatból.

- B- Bocsánat!

Akartam hirtelen felugrani, de még mindig fogta a kezemet és nem hagyta, hogy felálljak.

- Semmi baj... én csúsztam meg.... most sem ütötted meg magad?

Még jobban belepirultam abba, hogy magára vállalta a dolgot pedig egyértelműen az én hibám volt. És még most is inkább értem aggódott pedig szerintem ő nagyobbat esett nálam.

- Jól vagyok... É-és te?

- Estem már nagyobbakat is. Ne félts engem. De köszönöm, hogy aggódsz.

- E-ez utóbbit inkább nekem kellett volna mondanom...

- Persze hogy aggódok miattad. [Név]... hiszen nem akarom, hogy egy ilyen szép lány, mint te összetörje magát.

Onnantól, hogy szépnek nevezett nem tudtam megszólalni többé. Úgy világított a fejem, mint egy piros jelzőlámpa. És a szemébe sem mertem többé belenézni.

Lassan sikerült felállnunk. De még egy par pillanatig nem engedett el. És a másik oldalon a könyökömnél is tartott, ha esetleg megint el akarnék csúszni. Lassan leptünk pár lépést oldalra egyszerre és összehangoltan, hogy a csúszós részről kikeveredjünk. És bár elengedte a kezemet még nem folytattuk azonnal a feladatunkat. Nem szólalt meg csak nézett.

- V-valami baj van? – kérdeztem óvatosan, mert már attól is féltem, hogy nem uralom a hangszálaimat, annyira elvesztem a tekintetében.

- Nem semmi... folytassuk

- R-rendben....

Úgy fordult meg mintha nem igazán esne neki jól, hogy már nem nézhet rám. Szótlanul fejeztük be a munkánkat. De közben éreztem magamon a tekintetét. Viszont akárhányszor én ránéztem már nem engem figyelt. Furcsa volt ez az egész dolog. Láttam magam előtt, ahogy annyira közel van hozzám. És azt is, ahogyan elpirult. Valamiért belül azt éretem, megint látni akarom őt így!

Miután befejeztük otthagytuk a termet. Már besötétedett odakint mire kiléptünk az épületből.

- Hazakísérlek [Név]! – jelentette ki, ez nem kérdés volt, hanem tény.

- Hoe?

- Sötét van. Szeretném tudni, hogy épségben hazajutottál.

- K-köszönöm....

Tényleg egymás mellett sétáltunk a lámpák fényében. Hűvösebb idő lett, mint amire számítottam, mikor reggel elindultam iskolába. Csak egy vastagabb pulóver volt rajtam, de erre még elfért volna egy rendes kabát. Nagyon bántam, hogy azt nem hoztam magammal. És az sem segített, hogy még nedvesek voltak a ruháim a tócsában ücsörgés után. Kicsit már dideregtem, mikor megéreztem két kezet a vállaimon.

- Levi? – fordultam felé és a szemében most még jobban aggódást vettem észre.

- Látom, hogy fázol [Név]. Remélem ettől jobb lesz.

A vállaimra terítette a kabátját. Ahogy megigazította, hogy elöl össze tudjam fogni a mellkasomon, csak a szemét néztem. Nagyon óvatosan érintett meg. Hagyta, hogy a kabát ujjaiba is belecsúsztassam a kezemet és még fel is húzta a cipzárt. Mikor észrevette mennyire figyelem. Lesütöttem a szememet.

- Köszönöm... m-máris jobb... - motyogtam az orrom alatt, még mindig nem tudtam mivel érdemeltem ki ezt a fajta figyelmességét?

- Örülök... siessünk... Nem akarom, hogy megfázz.

Megfogta a kezemet és úgy sétált velem tovább. Mikor hazaértünk, még nem engedett el. Szembe állt velem és kerülte a szemkontaktust. Furcsa volt. Még sosem láttam ilyennek.

- L-Levi?

- Mond csak [Név]?... Van valami programod a hétvégére?

- Nincs... M-miért kérded?

- Nem lenne kedved eljönni velem valahová?

- M-mire g-gondolsz?

- Szeretnélek jobban megismerni [Név]. Sz-szóval, lenne hozzá kedved?

- Igen! Örülnék neki. – mosolyogtam rá, amitől egyértelműen megkönnyebbült.

- Rendben, akkor majd még ezt megbeszéljük. Nem akarlak, kint tartani még megbetegedsz.

- Visszaadom a kabátodat.

- Hagyd csak. Holnap visszaadod.

Elindult, de megtorpant visszalepett és elkapva a karomat arcon csókolt

- Szia [Név], holnap találkozunk

Ezzel elszaladt. Magamra maradtam teljesen elpirult fejjel, amíg a szüleim nem szóltak ki nekem, hogy ha már hazaértem miért nem jövök be a házba. De aznap este én Levi kabátját ölelve aludtam el és vártam, hogy megint láthassam őt.