Waffle-kun  kérésére :3  Lett egy sokkal jobb ötletem, ezért mégsem sulis bandázósat írtam, de remélem így is tetszik 💕 Jó olvasást! ❤️

-Ash! Kijönnél végre? -kiabáltam hátizsákokkal megpakolva a fiú háza előtt. Nem kellett sokat várnom, pár másodperc múlva feltépődött az ajtó és berángattak rajta.
-Ash, finomabban! -hallottam meg Eiji hangját, majd megéreztem kezeit a vállamon.
-Legalább valaki szeret... -morogtam. Elegánsan ledobtam és már osztottam is volna ki Ash-t, de megakadt valakin a szemem. Lila haj, fekete napszemüveg. Ez csak is Shorter lehet. Szemem könnybe lábadt és a fiú nyakába ugrottam.
-Szia kislány... -suttogta, miközben a hátamat simogatta.
-Mondd, hogy te is velünk jössz... -motyogtam.
-Szerinted miért vagyok itt? -pörgetett meg a levegőben. Nevetve kapaszkodtam a nyakába, miközben ő csak szélesen vigyorgott. Shorter, az unokatesóm, Ash legjobb barátja. Szinte együtt nőttem fel velük. Igaz, ők két évvel idősebbek nálam, de ettől függetlenül nagyon jól elvoltunk. Aztán amikor tizenegy éves voltam, Ash nem engedte, hogy találkozzunk. Nem értettem, hogy miért. Persze amikor rákérdeztem mindig csak azt mondogatta, hogy félt. Mert egyre veszélyesebb ügyekbe kerülnek. Persze itt még semmit nem értettem. Milyen ügyek? Mit csinálnak? Egyszer utánuk mentem. De nem a legszebb látványban volt részem. Sorra lőttek le mindenkit. Én pedig csak ott álltam egy saroknál és bámultam a szőke-lila párost. Nagyon tetszett amit csináltak. Én is lőni akartam. De Ash észrevett. Kiabálni kezdett velem, és kijelentette, hogyha mégegyszer utánuk megyek, soha többet nem találkozhatok Shorterrel. Majd rá két napra, szinte teljesen eltűntek az életemből. Csak néha bukkantak fel. Emlékszem, hogy bezárkóztam a szobámba. Nem ettem, inni is alig ittam valamit. Anyáék nagyon aggódtak, de a folyamatos üzleti utak miatt nem tudtak velem foglalkozni. Aztán egy nap, erőt vettem magamon. Szereztem egy íjat, és egy pisztolyt. A közeli erdőbe jártam ki lőni. Elég jól ment, hamar megtanultam. Persze erről Ashék nem tudnak semmit se. Aztán most itt vagyunk. Hat év után újra látom őket. Méghozzá egy erdei túra kíséretében.
-[név]! Shorter! -hallottuk meg Eiji hangját. A napszemüveges fiú lerakott a földre, majd mind ketten a fekete hajúra szegeztük a tekintetünket.
-Mindenetek meg van? -mosolygott ránk.
-P-persze. -vakartam a tarkóm.
-Aha. Induljunk akkor. -mondta Shorter és elindult velem a kocsihoz. Észre sem vettem, de a hátizsákjaim a kocsiba teleportálódtak. Beszálltunk a járműbe és végre elindultunk. Ash vezetett, Eiji ült mellette (ha a szemem nem csal, akkor azt hiszem, fogták egymás kezét. Szóval nagyon remélem, hogy csal a szemem) mi Shorterrel pedig hátul.
-Örülök, hogy újra láthatlak törpe. -mosolygott rám a fiú. Zavartan ránéztem, de visszamosolyogtam.
-Én is... Eléggé hiányoztatok. -nevettem fel.
-Érted tettük, remélem tudod. -simogatta meg a fejem. Akaratlanul is elpirultam. Oldalra kaptam a fejemet és azért imádkoztam, hogy ne vegye észre a szemüveg miatt. Mikor már úgy ítéltem meg, hogy elmúlt a pír, visszafordultam, de addigra Ő már az ablakon bámult ki. Egészen kiültem az én felemre, térdeimet pedig felhúztam és átkaroltam őket. Rossz ötlet volt, hogy eljöttem. Nem kellett volna. Ebből is csak a baj lesz. Ideges lettem. Ordítani és sírni tudtam volna egyszerre. Ehelyett alsó ajkam beharaptam és hagytam, hogy a könnyek eláztassák az arcomat. Egyszer csak Ash hátrafordult. Valamit mondani, vagy kérdezni akart, de inkább csak felvonta a szemöldökét. Lehunytam a szememet. Nyugalom... Nyugalom. Ez csak egy rövidke sátrazás. Mi gond lehetne? Az, hogy Shorter rájön, hogy hat éve szeretem? Igen. Ez nagyon nagy gond lehet. Mert nem akarom elveszíteni. Fontos nekem. De eddig is magamba fojtottam. Miért pont egy erdei kiruccanáson buknék le? Ennyire béna azért nem vagyok. Magamban vállon veregettem magam, hogy mennyire jól tudok hazudni.
Oldalra néztem, de nem ült ott senki. Fejemet idegesen kezdtem forgatni, majd rájöttem, hogy az autó sem mozog. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Gyorsan kicsatoltam magamat és én is kipattantam a kocsiból. Egy gyönyörű mező mellett álltunk meg. Ha oldalra nézett az ember, olyan volt mintha a végtelenségbe futott volna. Ahogy fújt a szél, a fűszálak olyan kecsesen hajladoztak. Ettől a csodától csak egy fakerítés választott el. Arcomon egy hatalmas mosoly terült szét és pár pillanat múlva nekifutásból átugrottam a szerkezetet. A mező után, velem szembe egy hatalmas erdő terült el. Gyönyörű volt. Mint egy mesebeli világ. A gyermeteg mosoly csak akkor olvadt le arcomról amikor Ash mellém sétált.
-Jól vagy? -kérdezte halkan. Fejemet felé fordítottam és felnevettem.
-Soha jobban. -néztem rá komoran.
-Nézd, én... Mindegy. Remélem jól fogod magad érezni. -rakta kezét a vállamra, majd visszasétált a kocsihoz. Hát őt meg mi lelte? Vállat vontam, majd én is elkezdtem visszabattyogni a többiekhez. Ash-t ismerve, nem biztos, hogy sikerült meggyőznöm a jóllétemről, de legalább nem kérdezgetett többet.
-Na? Akkor oda? -mutatott Shorter az erdőre.
-Igen. Szóval húzás vissza a kocsiba. -mondta a szőke fiú összeszűkített szemekkel és beszálltunk a kocsiba.
-Fáradt vagy? -fordult hátra hozzám Eiji. Meglepetten néztem rám, de mosolyogva megráztam a fejem.
-Nem. Dehogy. Vagyis... Nem tudom. -néztem lopva Shorterre. A fiú bólintott és visszafordult.
Tíz perc kocsikázás után végre megérkeztünk az erdő széléhez. Sóhajtva szálltam ki kocsiból, majd a csomagtartóhoz léptem. Kibányásztam pár cuccot és a sajátjaimat, majd nekitámaszkodtam a jármű oldalának. Tekintve azt, hogy hajnalban indultunk, most kilenc óra van. Mire jó helyet keresünk, felállítjuk a sátrakat az egy idő. És szerintem az én bámészkodásomat is beleszámították.
-Megyünk? -néztem végig a három fiún.
-Kivesszük a cuccokat. -kacsintott Shorter, én pedig ismét elpirultam. Egyszer csak lövéseket hallottunk. Felkaptam a fejemet. Ash gyanúsan pásztázta az erdőt, de nem láttunk semmit. A pisztolyomat óvatosan és észrevétlenül a zsebembe csúsztattam.
-Lehet, hogy vadásznak. -rántott vállat Eiji.
-De akkor azt ki kell írni. -vontam fel az egyik szemöldökömet. Végül aztán nem hallottunk több lövést, szóval nyugodtan elindultunk. Két óra gyaloglás és bámészkodás után sikerült megtalálnunk egy kis tisztást egy gyönyörű vízeséssel együtt. Mivel mindenki számára megfelelő helynek bizonyult, ezért azonnal le is cuccoltunk. A sátrak felállítása már egészen máshogy ment. Kezdjük ott, hogy nem találtuk a cipzárt. Majd miután sikerült ezt a bravúrt megoldani, jött a dolog többi része. Nem tudtuk rögzíteni a sátrat, mert túl puha volt a föld. Ameddig erre rájöttünk, kétszer is orrba nyomtak szöggel. Szóval javasoltam, hogy hozzunk nagy köveket és azt rakjuk rá a szögekre. Mindegyik fiú szemében remény csillant, majd sorra hordani kezdték a köveket. Mire ezzel megvoltunk, lehetett vagy fél kettő. Igaz, négy sátrat állítottunk fel, de gyanítottam, hogy Ash és Eiji nem fognak külön aludni. Magamban már dörzsölgettem a kezemet, hogy véletlenül rossz sátorba fogok bemenni, hátha látok valamit.
-Valaki éhes? -vágta le magát Shorter a fűbe.
-Én. -sóhajtott Eiji.
-Aha. -bólintott Ash is, majd kutatni kezdtek az egyik táskában. Esetlenül álltam az egyik sátor mellett, miközben az esőkabátom aljával játszadoztam.
-[név]! Te éhes vagy? -kérdezte Shorter mosolyogva.
-Nem köszi. -mondtam, majd az erdő felé indultam. Csodaszép volt ez a sok zöld. Magas fák, gyönyörű virágok és madárcsicsergés. Egész nap itt tudnék lenni. Ám ahogy beljebb értem, egyszer csak fegyver kattanást hallottam. Lebuktam, és még milyen jól is tettem. A golyó a fejem fölött suhant el és telibe talált egy fát. Gyorsan befutottam egy fa mögé, majd kilestem. Egy férfi jött elő a bokrok közül. Pontosabban négy férfi. Körülnéztem, hogy van-e még valaki, de nem láttam senkit. De biztos voltam benne, hogy egy vagy két ember rejtőzik valahol. Kifújtam a levegőt amit eddig visszatartottam, kiugrottam a fa mögül és lőttem. Pontosan négy lövéssel terítettem le mind a négy fazont. Ám egyszer csak valaki kigáncsolt, én pedig elterültem a földön. Az ismeretlen fölém magasodott és be akart volna egyet húzni, ha nem fordulok oldalra.
-Ki a franc maga? -morogtam. Egyszer csak Ash, Shorter és Eiji hangját hallottam meg, amint a nevemet kiáltozzák. A férfi felröhögött, majd mégegyszer meglendítette a karját, amikor végre sikerült megmozdítanom a lábam. Tökön rúgtam, ezt követően pedig hasba lőttem. Meleg vére az arcomra fröccsent. Undorodva löktem le magamról a testet. Felálltam, leporoltam magamat, mikor Ashék ideértek. A szőke fiú könnyes szemekkel rohant felém, majd szorosan magához ölelt. Megilletődve álltam a fiú karjai közt, de pár másodperc múlva viszonoztam az ölelést.
-Jól vagy? Nem fáj semmid? -suttogta a nyakamba.
-N-nem. Jól vagyok. -nyugtattam meg.
-Köszönöm Istenem. -sóhajtott Shorter. Ash elengedett, majd leguggolt az egyik holttesthez. Arrébb akartam lépni, hogy odaférjen, de ekkor éles fájdalom nyilallt a bokámba. Majdnem összeestem volna, ha a lila hajú fiú nem kap el. Óvatosan megtartott a derekamnál, pulcsija ujjával pedig letörölte a vért az arcomról.
-Te lőtted le őket? -kérdezte halkan.
-Igen... -bólintottam. Gyengéden magához ölelt.
-Úgy örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. -motyogta. Kezeimet óvatosan a hátára simítottam és elmosolyodtam.
-Jól vagyok. Ne aggód. -öleltem vissza a fiút.
-[név]! Te ölted meg őket, ugye? -kiáltott Ash.
-Igen. -billentettem oldalra a fejem.
-Szép volt. Ügyes vagy. -bólintott. Arcomra széles vigyor kúszott, miközben Eijire néztem.
-Szép lövések! -mondta kedvesen, miközben mellém lépett.
-Ezek Dino emberei. -mordult fel Ash. Shorter összevonta a szemöldökét, majd karjaiba kapott.
-Nem fog többet küldeni, ugye? -kérdezte Shorter.
-Nem. Mert ezek négyen nem mennek vissza. Annyira még ez a vénember sem hülye, hogy még több csicskáját ideküldje. -mondta Ash idegesen.
-Huh? A-az a Dino? A maffiás? -kérdeztem.
-Igen. Az. -bólintott.
-Én sem hiszem, hogy többen jönnének. Szóval nincs gáz. -vont vállat a lilahajú.
-Gondolom a takarítást majd megoldják, ugye? -néztem Eijire. Nevetve bólintott. Megcsóváltam a fejemet.
-Oh... Hoppá... Nem vagyok nehéz? -néztem fel cipelőmre.
-Szerintem nálad még egy hangya is nehezebb. -bökte meg a homlokom Shorter. Megforgattam a szemem, de elmosolyodtam. Gyorsan visszamentünk a sátrakhoz, hogy be tudjuk kötni a bokám.
-[név]! Még mindig nem vagy éhes? -méregetett gyanúsan unokabátyám.
-Nem. Nem vagyok. -ráztam meg a fejem, miközben leraktak a fűbe.
-Valaki tud adni fáslit? Asszem ott van a táskámba. -húztam el a szám. Ash turkálni kezdett a táskámban, majd egy pisztolyt, végül a fáslit húzta elő.
-Ne kérdezzem meg, hogy honnan szedted, ugye? -dobta az ölembe a fáslit. Egyetértően bólintottam, és elkezdtem bekötni a bokám.
-Hagyd. Megcsinálom. -mondta Shorter kedvesen, majd kivette a kötést a kezemből és ő folytatta a műveletet. Arcomon halvány pír keletkezett, miközben néztem a fiút. Napszemüvegét a fejére tolta, lila haja pedig belelógott a szemébe. Még a nyelvét is kidugta egy kicsit annyira koncentrált. Mellkasomat kellemes, bizsergő érzés járta át. Elmosolyodtam, és kisöpörtem egy tincset a szeméből. Tekintetét lassan rám emelte. Ijedten húztam vissza a kezem.
-Ne haragudj... -motyogtam.
-Haragudni? -húzott az ölébe. -Miért haragudnék? -suttogta. Megvontam a vállam és a mellkasába fúrtam a fejem. Gyengéden simogatni kezdte a hátam, én pedig egyre csak álmosodtam. Míg végül teljesen álomba nem szenderültem.

Legközelebb már csak éjszaka ébredtem fel a saját sátramba. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat és kimásztam a kis házikómból. Magabiztosan léptem volna egyet, de elfelejtettem, hogy rossz a bokám és akkorát tanyáltam, hogy majdnem kettérepedt a gerincem is. Morogva felültem, miközben sérült végtagomat fájlaltam. Annyira belemerülten, hogy észre sem vettem, hogy valaki van még kint rajtam kívül.
-[név]? -hallottam meg Shorter hangját.
-Huh? Igen? Én vagyok. -néztem meglepetten a fiúra.
-Miért nem alszol? -sétált oda hozzám.
-Te miért nem alszol? -kérdeztem, miközben a fiú felemelt a földről.
-Nem tudok. -vont vállat és visszaültünk a farönkre, ahonnan felállt.
-Na, én se. -bólintottam, fejemet pedig a mellkasának döntöttem. Pont telihold volt. Mintha egy gyönyörű, fehéres rubin ragyogott volna az égen.
-Nagyon szép... Ugye? -suttogta. Fejemet felkaptam, így pont csokoládébarna íriszeibe tudtam nézni. Azonnal elvarázsoltak. A hold ezüstös fénye visszatükröződött róluk. Szinte lebilincselt a látvány. Nem tudtam máshova nézni. Arcunk egyre közelebb ért egymáshoz és mikor már csak milliméterek választottak el, a fiú ráhajolt ajkaimra. Gyengéden csókját egy kis idő múlva viszonoztak. Tulajdonképp nem is csók volt. Csak egy puszi. De nekem mindennél többet jelentett.
-Hiányoztál... -bukott ki belőlem az igazság.
-A tudat, hogy egyedül hagytalak... Még mindig emészt. -döntötte homlokát az enyémnek. Karomat átfontam a nyaka fölött és lejjebb húztam magamhoz.
-Nem kell, hogy emésszen. Tudom, hogy okkal tettétek. Legalább is remélem. -simogattam meg az arcát és loptam tőle még egy csókot. Halványan elmosolyodott és magához szorított.
-Aludnál velem? -kérdeztem halkan.
-Irány aludni. -állt fel, én pedig nevetve hátravetettem a fejem. Óvatosan bemásztunk a sátorba, majd kényelmesen elhelyezkedtünk. Shorter hátulról átkarolta derekam és nyakhajlatomba fúrta fejét. Forró lehelete csiklandozta a nyakamat. Sőt, testem minden egyes pontja szinte lángolt ahol hozzám ért. Szememet lehunytam, hátamat pedig nekinyomtam a fiú mellkasának.
-Jó éjt... -suttogta és megpuszilta a nyakamat.
-Jó éjt. -mosolyodtam el szélesen, és nemsokára már mind ketten az igazak álmát aludtuk.

Reggel iszonyatos fájdalomra ébredtem. Azt hittem, hogy ott helyben leszakad a bokám. Nem akartam felébreszteni a mellettem alvó fiút, ezért próbáltam halkan kievickélni a sátorból. Miután ezt sikeresen végre is hajtottam, az összes táskát feltúrtam mire találtam egy rohadt fájdalom csillapítót. Azonnal legurítottam, majd fejemet a térdemre hajtva vártam, hogy hasson. Nem akarok haza menni, de így képtelen vagyok bármit is csinálni. Nem akarom elrontani Ashék szórakozását. Ahhj, [név]! Ehhez is csak gratulálni tudok. Egyszer csak az egyik sátor zörögni kezdett, majd kilépett rajta Eiji, mögötte pedig Ash. Eiji mosolyogva megcsókolta Asht, ő pedig nem nagyon zavartatta magát ahogy elnéztem. Megilletődve és nagy szemekkel ültem a farönkön. Ők is így néztek rám, amikor megláttak. Nagyon nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy elnyomjam a fangirl énemet, ezért csak rájuk mutattam kérdő arckifejezéssel és elvigyorodtam.
-Hogy van a lábad? -hagyott Ash figyelmen kívül és leült mellém. Megvontam a vállam, majd Eijire néztem. Elpirulva nézett az erdő irányába. A szőke fiú egyszer csak hozzáért a bokámhoz én pedig felordítottam fájdalmamban. Szememet összeszorítottam és ajkamba haraptam.
-Bo-bocsánat. -húzta el a kezét. -Attól tartok, hogy haza kell mennünk. -mondta, miközben megsimogatta a karom.
-Sajnálom... -sóhajtottam.
-Ugyan már. Örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. -nevetett fel.
-Szerintem induljunk fél három körül. Most gyorsan összepakolok és még körülnézünk az erdőben. -vetette fel Eiji.
-Ne már... Nélkülem? -fontam össze a karom.
-Oké, segítek. Shortert nem kell felkelteni. Majd felébred magától. És akkor felpattansz az ő hátára. -legyintett Ash és visszamentek a sátorba. Pár perc múlva neki is kezdtünk pakolni. Pontosabban ők hatalmas pakolásba kezdtek. Pár perc múlva Shorter is kidugta a fejét. Gyorsan lezavartuk vele, hogy el kell mennünk a lábam miatt, de előtte még körbenézünk az erdőbe. És addig is ingyen fogok utazni a hátán. Rám vigyorgott, majd visszament a sátorba és nemsokára ő is a pakolókat segítette. Két óra múlva, full kerában voltunk, ezért elindultunk erdőt nézni. Persze mikor megkérdeztem, hogy mi lesz a cuccokkal, mindenki rávágta, hogy egy lélek sincs itt, mit aggódok. Erre szoktam azt mondani, hogy ne fesd a bohócot a falra, mert alaposan ráfázol. Ugyan is nagyon fogok nevetni, ha ott állunk majd a cuccok nélkül. Miközben napszemüveges barátom alattam taposott, folyamatosan pofáztam. De tényleg. Szinte csak az én hangomat lehetett hallani. Aztán egyszer Ash bezúgott egy gödörbe, mert nem figyelt és tiszta szar meg sár lett. Eijire ráejtette egy mókus a mogyoróit, Shorter pedig lenyelt egy bogarat. Mondhatom elég vicci volt ez a kirándulás. De azért én sem úsztam meg sértetlenül. Össze vissza csíptek ezek a rohadt dög szúnyogok. Ezért aztán két óra barangolás után úgy döntöttünk, hogy kereket oldunk, visszamasírozunk a tisztáshoz és elindulunk. (persze miután a drága unokabátyám vett valami tiszta göncöt) A kocsinál egész hamar ott voltunk ezért amilyen gyorsan csak tudtuk elhagytuk a helyet. De előtte Ash még gyorsan telefonált valakinek, hogy még tegnap zavar volt az erőben, ezért négy hulla rohad egy tisztás mellett. De azt mondta, hogy eltakarítják, szóval annyira nem érdekel. A visszaút elég fájdalmasan telt, ugyan is akárhogy tettem-vettem a lábamat állandóan fájt. Aztán az út felénél lenyomtam két fájdalomcsillapítót is, ami eléggé elmulasztotta a fájdalmamat ahhoz, hogy tudjak aludni.

Mikor hazaértünk, Eiji egyik haverja megvizsgált és megnyugtatott, hogy nem törött el a bokám, nem szakadt el a szalag, csak nagyon nagyerejű zúzódás érte. Annyira durván nem kellett hazudnom, sőt nem is hazudtam neki, mikor megkérdezte, hogy mi történt, csak nem mondtam el mindent. Legalább megnyugtathattam magamat, hogy nem vagyok rossz ember. És most éppen Ashéknél vagyunk. Azt mondta, hogy itt kell lennem amíg fel nem épülök. Miután többször is meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem beteg-e, majdnem leütött. De amúgy összegezve, jó volt ez a két nap. Nagyon élveztem. Olyan, mintha ismét minden a régi lenne. Csak egy kis extrával.
-[név]! Hoztam neked csokit! -kiáltotta Shorter miközben lerúgta magáról a cipőjét és beljebb jött a házba. Leült a kanapéra, óvatosan az ölébe húzott, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra.
-Khmm... -hallottam meg Ash hangját, de mi csak összenéztünk és elvigyorodtunk.

Így hozott össze újra az élet a boldogsággal. Pontosabban Ash. És ezért a mai napig hálás vagyok neki.