¡SPOLIER! (aki nem olvassa a mangát)

Amazing grace!
How sweet the sound
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now am found;
Was blind, but now I see.

-Mondd csak, [Név]. -hallottam meg magam mögül Giyuu hangját.
-Hmm? -fordultam hátra mosolyogva.
-Helyes döntés volt... Nezukot életben hagyni? -ült le mellém a tetőre.

Meglepődtem a kérdésén. Azt hittem, hogy ebben nem kételkedett.
-A lehető legjobb döntés. -néztem a szemébe. -Büszke vagyok rád. Büszke vagyok arra amit tettél. Hogy megmentetted azt a kislányt. Mert élnie kell. Nem bánt senkit és semmit. Ez így helyes. -simítottam fel az arcára. Sóhajtott.

-Ugye, vigyázol magadra? Ugye, nem fogsz meghalni? Ugye, nem fogsz itt hagyni? -szorította meg a kezemet.

-Giyuu... Mi van veled? -csodálkoztam el. Közelebb ültem a férfihoz.

-Semmi. Csak tudni szerettem volna. -remegett meg a hangja.
-Shinobu miatt. Ugye? -kérdeztem halkan.

Giyuu nagyon összetört, amikor meghalt a nő. Napokig nem evett, inni is csak akkor, amikor sikerült végre rávennem.

Engem is nagyon rosszul érintett a halála. Szerintem rosszabbul mint Tomiokát. Viszont erősnek kellett maradnom, hogy Giyuut ne hagyjam egyedül.

Lassan már három hónapja, hogy nem láthatom a mosolyát. Hogy nem hallhatom a hangját. Hogy nem nyugtat meg. Hogy nem beszélünk este a holdfény társasága mellett. Hiányzik. Felemészt az a tudat, hogy nincs több. Kész. Ennyi.

Szemeimet lehunytam, arcomon pedig sós cseppek garázdálkodtak. Francba. Nem szabad sírnom Giyuu előtt.

-Annyira szerettem... -mosolyodott el. Mindig is tudtam, hogy őt szereti. De valahol reméltem, hogy van egy kis esélyem. Ám most, ebben a pillanatban, ezzel a mondattal még jobban összetört. Mikor Giyuu elmondta, hogy szereti Shinobut, dühös lettem. Utáltam. Nem szóltam hozzá. Pedig ez nem az ő hibája volt. Egyáltalán nem. De mégis úgy éreztem, hogy elvett tőlem valakit. Pedig fogalma sem volt, erről az egészről.

-Tudom. -hajtottam le a fejemet, majd letöröltem a könnyeimet. -Sajnálom. Ha időben ott lettem volna... Akkor mindez... -csuklott el a hangom.

-[Név]... Ez egyáltalán nem a te hibád volt. Nem is értesítettek. A megérzésed alapján indultál el. -nézett rám.

-Bocsáss meg... Mennem kell. -suttogtam, azzal leugrottam a tetőről. Mellkasomat marta a feltörni készülő sírás. Nem is néztem merre megyek, csak rohantam a semmibe. Ám egyszer csak beleütköztem valaki mellkasába. Könnyáztatta arccal felnéztem az illetőre.

-[Név]...? -hallottam meg a láng pillér hangját. -Téged meg mi lelt? -fogta meg a kezeim.
-Oh. Semmi... Semmi különös. De köszönöm, hogy megkérdezte. -hajoltam meg a férfi előtt. -Elnézést, hogy önnek mentem. Nem figyeltem. Viszont most sietek.
-De hát-
-Kérem. -néztem rá könyörgően. Ismételten meghajoltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, az erdő felé futottam egyenesen Shinobu sírjához.

-Miért...? -rogytam le a kis emlékkő elé.
-Miért hagytál itt? Miért hagytad itt Giyuut? Annyira szeretett téged... Mintha miattam mentél volna el. Még én sem tudom felfogni, hogy mennyire mardossa a szívem a bűntudat. -mondtam a sírással küszködve.

-Megszakad a szívem, hogy így látom. Azt akarom, hogy újra mosolyogjon. Hogy nevessen. Még akkor is, ha azt csak én látom, vagy Tanjiro. Fáj... Nagyon fáj. Azt akarom, hogy elmúljon. De nem fog. -ráztam meg sírva a fejem.

A hold ezüstös fénye gyengéd fátyollal terítette be a sírkövet. A közeli tóról visszatükröződtek a csillagok. Mintha apró szentjánosbogarak repültek volna közvetlenül a víz felett. Gyönyörű volt.

A szellő lágyan ringatta a faleveleket. A fűszálak is meghajlították velük együtt a derekukat.
-Bárcsak látnád ezt. Biztos tetszene. Olyan szép... -törölgettem a könnyeimet. Sehogy sem akartak elapadni.

-Önző vagyok, hogy ilyenekről beszélek. Pont itt. Ne haragudj. De valakinek el kell mondanom. -motyogtam.
-Szeretem Giyuut. Bárcsak tudná... Viszont az ő szíve választottja te vagy. Örülök, hogy egy ilyen csodát választott, mint amilyen te vagy. -mosolyodtam el keserűen.

A felhők úgy suhantak az égen, mintha menekülnének valami elől. Mégis nyugodtságot éreztettek. A fehér pamacsokon átütött az ég mélykék színe.
-Igen... Tényleg egy csodába szeretett bele.

-Igen. Tényleg egy csodába szerettem bele. -hallottam meg magam mögül Giyuu hangját. Mióta állhat itt? Lépteinek zaja visszhangot vert az erdőben, ahogy közelebb jött hozzám. Mikor mellém ért végigsimított a síron. Nehézkesen, de még sikerült magamba fojtanom a zokogásomat.

-És tudod miért? -emelte rám tekintetét a férfi. -Mikor először megláttam, már akkor beleszerettem a csillogó szemeibe. Mint a kifürkészhetetlen világűr. Az ajkai, amik az eperre emlékeztetnek. A kedves arca. A fényes haja. A teste minden egyes része. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. És mostmár tudom, hogy mind az enyém. -nézett mélyen a szemeimbe, majd felhúzott magához, letörölte folyamatosan kicsorduló könnyeimet és óvatosan ajkaimra hajolt. Lefagytam.

Ez most megtörténik? Ez tényleg a valóság? Nem tudtam megmozdulni. Hiába akartam viszonozni a csókot, nem tudtam.
-Mikor... Mikor azt mondtam, hogy őt szeretem... Hiba volt. Téged akartalak kiverni a fejemből. Feleslegesen. Idegen volt nekem az érzés. Hogy lehetett képes valaki ilyen gyorsan belopni magát a szívembe? Tanácstalan voltam. Bocsáss meg. -ölelt szorosan magához Giyuu. Kezeimet remegve a tarkójára vezettem és cirógatni kezdtem.
-Szeretlek... -suttogta ajkaimra, mielőtt ismét lágy csókba hívott volna.

'Twas grace that taught my heart to fear,
And grace my fears relieved;
How precious did that grace appear
The hour I first believed.

Remélem megérte várni :))