A Felderítő út valóságos katasztrófa volt. A Nőstény óriást nem sikerült elfognunk. A szemem láttára taposta el a Levi-osztagot. Miközben mentünk vissza a falon belülre, a hullákat is ki kellett hajigálnunk a kocsiból, mert óriások vettek üldözőbe. Számomra felfoghatatlan volt az a tény, hogy Petra nincs többé. Sem Eld, sem Ghünter, sem Oluo. Mikor beértünk a falak védelmező gyomrába, az emberek kiáltoztak. Voltak akik lelkesedtek, hogy visszaértünk. Viszont olyan emberek is kijöttek, akik a halálba kívántak minket. Időnkét óvatosan Levira pillantottam. Tekintete üveges volt. Nem tükrözött semmilyen érzelmet. Ám egyszer csak egy férfi lépett mellé.
-E-elnézést hadnagy. Tudja, Petra apja vagyok... -hadarta a férfi. Mellkasomba éles fájdalom nyilallt. Majdnem össze is estem volna, ha Sasha nem kap el.
-[név]... Nem akarsz felülni egy szekérre? -kérdezte aggódva. Nemlegesen megráztam a fejem és egy mosolyt erőltettem magamra.
-A lányom az ön osztagában szolgált... És hát... Rajong Önért. Felnéz magára... Itthon is csak a hadnagyról beszél... -motyogta a férfi. Levi még csak rá se nézett. Hirtelen minden hang tompán hatott. A fejem zúgni kezdett, a torkom kiszáradt. Majd egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a bázison vagyunk. Leszereltem a lovamat, visszavittem az istállóba és felbotorkáltam a szobámba. Egy másodpercig csak bambultam magam elé, majd ordítani kezdtem. Könyveket dobáltam, papírokat téptem szét miközben keservesen folytak a könnyeim. Senki nem jött be. Talán azért, mert csak képzelem az egészet? Ha kiszaladok az ebédlőbe, akkor ők ott fognak ülni és nevetni? Arcomra mosoly kúszott. Feltéptem az ajtómat és lerohantam az étkezőbe. Viszont senkit nem találtam ott. Beljebb mentem, és kiabálni kezdtem.
-Petra! -semmi.
-Oluo, Ghünter! -még mindig semmi. Mikor már Eld nevét ordítottam volna, kilépett az egyik oszlop mögül.
-Gyere. -suttogta, én pedig követni kezdtem.
-Ugye, nem sírsz? -kérdezte kedvesen. Mosolyogva megráztam a fejemet.
-Akkor jó. Petraék nem örültek volna. -mondta és megállt.
-Itt vagyunk. -mutatott egy ajtóra.
-Hol? Ez még mindig az ebédlő? -hátráltam egy lépést.
-[név]... Nem bízol Eldben? -hallottam meg Ghünter hangját. Fejemet oldalra kaptam és a fekete hajú fiút pillantottam meg. Majd Petrat és Oluot is. Szemem könnybe lábadt.
-Srácok... Hát itt vagytok! -kiáltottam. Petra kitárta a karját, én pedig futni kezdtem felé. De mielőtt még elértem volna a lányt, a talaj elkezdett szétmállani a lábam alatt. Majd megnyílt alattam a föld. Korom sötét lett én pedig zuhanni kezdtem. Láttam, ahogy Oluoékat is elnyeli a föld. Valaki vérfagyasztóan felordított. Még egyszer. És mégegyszer. A negyedik ordításnál jöttem rá, hogy ezek Petraék.
-PETRA! ELD! -kiabáltam. Az ordítás nem fejeződött be. -OLUO! GHÜNTER! HOL VAGYTOK? -sírtam fel. Még mindig zuhantam. Csak zuhantam és zuhantam. Ám egyszer nemsokára keményen földet értem. Egy hosszú alagútban találtam magam. Gyér fény pislákolt csak. Bicegve elindultam arra, amerre az alagút végét véltem. A lábam egyre jobban fájt, és szédülni kezdtem.
Látok valamit! Egy domb? De miért van domb az alagútban? Egyre közelebb értem. Rossz érzés fogott el. Mikor már csak négy méterre lehettem, rájöttem, hogy ez nem egy domb. Ez a Levi-osztag. Az ő testük van egymásra dobálva, széttrancsírozva. Felsikítottam és futni kezdtem. Futottam és futottam, míg végül elnyelt a sötétség.

Fuldokolva riadtam fel. Egész testem verejtékben úszott és remegett.
-Csak egy álom... Csak egy álom... -suttogtam magamnak. Azóta ezt álmodom, amióta visszatértünk arról a bizonyos felderítő útról. Kikászálódtam az ágyamból és elbotorkáltam a fürdőig. Megmostam az arcomat, majd bele néztem a tükörbe. Szemeim üresek és kialvatlanok voltak. Általában ilyenkor lemegyek az ebédlőbe, hogy Sashat ne ébresszem fel. Vele vagyok egy szobában.
Nem tudom, hogy miért pont az ebédlőbe, ha ott kezdődik a rémálom. De valamiért, ott vagyok a legnyugodtabb. Halkan lesurrantam a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. De nagy meglepetésemre nem volt üres a helység. Ugyan is Levi-t pillantottam meg az egyik széken.
-Szia... -suttogtam. Felkapta a fejét, és halványan rám mosolygott.
-Szia. -tette le a csészéjét. Közelebb mentem hozzá, és egyik kezemet a vállára tettem.
-Ha szeretnéd, kimegyek. -mondtam.
-Ne... Maradj velem. -szólalt meg halkan. Bólintottam és leültem mellé.
-Rosszat álmodtál? -kérdeztem. Nem válaszolt. Óvatosan megsimogattam arcát, Ő pedig kezével megfogta az enyémet.
-Ugye tudod, hogy ebben az undorító világban, csak Te vagy nekem? -nézett bele a szemembe. Gyomrom összerándult. Acélszürke íriszeiben szenvedés és elhagyatottság villant keresztül. Kezeit megszorítottam.
-Én mindig itt leszek. Sosem hagylak magadra. -suttogtam. Levi szája megremegett, arcát pedig könnycseppek kezdték áztatni. Fejét a mellkasomnak döntötte, vállai pedig rázkódni kezdtek.
-Folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi van akkor, ha nem tudlak megvédeni... -mondta alig hallhatóan. Gyengéden simogatni kezdtem a hátát.
-Megígértem, hogy mindig itt leszek neked. -mondtam lehunyva a szemeimet. Rivaille Ackerman. Az emberiség legerősebbje. Aki csak nekem mutatja meg ezt az oldalát. Megbízik bennem. És ez nekem bárminél többet jelent.
-Gyere... Menjünk fel. És együtt alszunk, jó? -suttogtam a fülébe. Aprót bólintott és felállt. Kézen fogtam, és szépen lassan elindultunk az emeletre.
Befeküdtünk az ágyába, Ő pedig magához húzott.
-Alszol velem... Holnap is? -kérdezte halkan.
-Persze. Persze, hogy alszom veled. -fordultam vele szembe és lágy csókot hintettem ajkaira.
-Köszönöm. -mondta.
-Ugyan mit? -nevettem fel.
-Hogy szeretsz. -simított végig a hajamon, majd fejét nyakhajlatomba fúrta. Pár perc múlva már csak egyenletes szuszogását lehetett hallani.
-Persze, hogy szeretlek. Ha nem lennél, az életemnek sem lenne értelme... -mondtam magamnak és nemsokára én is, mostmár nyugodt álomba merülhettem.
Mert tudom, hogy biztonságban vagyok.