Random_annoying_gurl kérésére. Remélem megérte várni :))💕💕

Álmodozva léptem ki az ebédlő ajtaján Christával a sarkamban.
-Majd este találkozunk! Nekem most mennem kell! -mosolygott rám a lány, majd egy ölelés után elfutott a bázis felé.
-Majd este... -suttogtam. Igazából este kiakartam lovagolni, és most kivételesen nem is változtattam a tervemen.
-Kölyök! -hallottam meg egyszer csak egy pengeéles hangot mögülem. Ijedten fordultam hátra.
-He-heichou! -dadogtam.
-Hol vannak a jelentések? -nézett rám kifejezéstelen arccal. Az enyém viszont falfehér lett, ugyan is ma reggel kellett volna leadnom. Ráadásul még a fele hiányzik.
-I-izé, hát... Tudja... Hmm... -vakartam kínosan a tarkómat.
-Ötkor várlak az irodámban. -tette karba a kezét, majd faképnél hagyott.
-Basszus... Ezt megszívtam... Tuti takarítanom kell... -nyögtem fel. Gratulálok Elizabeth! Lőttek a lovaglásnak. Dehát én nem tudok jelentést írni! Képtelen vagyok rá. És egyébként is, miért pont engem kért meg? Ott van Mikasa, vagy Armin... Sietve eltrappoltam a szobámig, majd mindent felforgatva kezdtem keresni az előbb említett iratokat.   Mikor megtaláltam a fájdalmam forrását, majdnem felsírtam. Homlokráncolva néztem az üres lapot. Furcsa... Pedig úgy emlékeztem, hogy a felét megírtam. Kemény délutánnak nézünk elébe azt hiszem. Fancsali ábrázattal előhúztam egy tollat az asztalfiókból, ledobtam magam az ágyra, majd körmölni kezdtem. Ki gondolta volna, hogy nem is ide figyeltem? Egész végig azon gondolkodtam, hogy mi van, ha nem takarítani akar. Ha többet szeretne. A fejem hirtelen olyan vörös lett, hogy egy paradicsom is megirigyelhetné. Ugyan már... Neki csak egy kislány vagyok. Egy a sok közül, egy katona az egységből. Szomorúan dőltem hátra. Ha most apa itt lenne, biztos tudna segíteni. Anya pedig csinálna nekem csokis sütit. Ahogy régen... Az emlékek csak úgy özönlöttek be az elmémbe. Hirtelen sírásban törtem ki. Baromira nehéz egész nap álarccal járkálni... Mindenki azt hiszi, hogy boldog vagy, de közben a lelkedben egy hatalmas űr van, amit senki nem tud kitölteni. Vagy éppenséggel egy valaki. De az a valaki még csak nem is tojik a fejedre. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd bánatosan folytattam a jelentés írását.

Már vagy három óra is eltelhetett, amikor befejeztem a munkát. Idegesen fújtam ki a levegőt, majd többször is elolvastam, hogy biztos jó-e. Gyorsan odafirkantottam az aláírásomat, a dátumot és beraktam egy bombabiztos helyre. Kicsit jobb kedvvel álltam fel az ágyról, hogy elmenjek egy kicsit lovagolni, ha már este nem fogok tudni. Lábaimat a nyakamba kaptam és már rongyoltam is.

Már boldogan nyergeltem fel volna Rose-t, az angol telivért, mikor heichout pillantottam meg közeledni. Hajaj. Ez így nem lesz jó... Gyorsan feldobtam a nyerget, a kantárt, majd sámli után kezdtem nézelődni. Lázasan keresgéltem, ám amikor megpillantottam, Levi már a lovamnál állt.
-Hova-hova, kölyök? -támaszkodott a kerítésnek. Tisztelegtem, majd próbáltam megszólalni.
-Nos... Lovagolni mennék. Mert pont most van időm. És... Hát, igen. -na ez szép volt Elizabeth
-Csakugyan? -vonta fel a szemöldökét.
-Uhum. -sütöttem le a tekintetem.
-Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy ötre legyél az irodámban. -mondta monoton hangon. Szemeim kitágultak. Ezek szerint nem több mint négy órát szenvedtem. Hirtelen felindulásból majdnem kicsúszott egy istenes káromkodás a számon, de még éppen sikerült megfékeznem magam.  Bosszankodva nyergeltem le a várakozó lovat, majd a törpe után indultam.

-Mire befejezem a papírokat, csillogjon. A folyosó is. -mutatott körbe az irodájában, majd az ajtó felé biccentett. Leesett állal bámultam a baktérium, por és szinte minden mentes szobát. A folyosó... Azt három napja takarítottuk.
-Dehát... Minden csillog. -suttogtam.
-Ha nem lesz kész, mehet az istálló is. -ült le az asztala mögé. Csalódottan kezdtem neki a suvickolásnak. Néha lopva Levi-ra pillantottam, ám egy szerencsétlen momentumban összeakadt a tekintetünk.
-Nem kérsz teát? -szólalt meg.
-Oh, de... Igen, az jól esne köszönöm. -mondtam vörös fejjel. Elővett két csészét, majd mindkettőnknek töltött. Hevesen dobogó szívvel vettem el a nekem kitöltött adagot. Remegve kortyoltam a teából, de megégettem a nyelvemet, ennek következtében pedig félrenyeltem. Paradicsom piros fejjel krahácsoltam heichouval szemben. Zavartan elfordítottam a fejemet. A férfi csak megrázta a fejét. Gyorsan leraktam a csészét és folytattam a takarítást. Miért kínált meg teával? Miért vagyok itt, ha csillog-villog minden. Bosszúsan ledobtam a rongyot az egyik fotelbe és toppantottam.
-Elnézést uram, de őszintén nem tudom, hogy miért vagyok itt. Az irodája csillog villog, a folyosó pedig három napja volt takarítva. -emeltem meg a hangom. Lassan felállt az asztala mögül. Mikor rájöttem, hogy elég rendesen visszapofáztam, ijedten hátráltam.
-M-mármint, nem úgy értettem... Nagyon szívesen takarítok meg mind-
-Szóval, tényleg nem vetted észre. -állt meg előttem.
-Tessék? -néztem fel rá megszeppenve.
-Szerinted, miért kaptál teát? Miért kellett bejönnöd takarítani? Miért tőled kérem a jelentést? -tette karba a kezeit.
-Nem értem mire akar ezzel kilyukadni... -néztem fel szemeibe. Nem mondott semmit, csak egy hirtelen mozdulattal átkarolta a derekam és ajkaimra hajolt. Szemeim kitágultak, a szívem pedig szinte kiszakadt a mellkasomból. A pillangók a hasamban csak úgy cikáztak, szívemet pedig melegség töltötte el. Térdeim megremegtek, szinte össze estem volna, ha ő nem tart meg. Pár pillanat múlva elvált tőlem, homlokát pedig az enyémnek döntötte. Gyönyörű acélkék szemeit lehunyta. Remegő kezemet arcára simítottam, amikor rám pillantott. Gyomrom megremegett. Egy boldog mosollyal az arcomon hajoltam hozzá közelebb. Karjaimat a vállára raktam és egy újabb csókot kezdeményeztem. Éreztem, hogy kicsit meglepődött, de ajkait azonnal mozgatni kezdte. Ám levegő hiánya miatt el kellett válnunk. Fejemet a mellkasába fúrtam és szorosan átöleltem. Hátamat gyengéden simogatni kezdte.
-Mostmár értem... -suttogtam. Mióta álmodoztam erről... És pont én. Engem választott. Majdnem elsírtam magam örömömben.
-Ha szeretnél... Itt aludhatsz. -mondta halkan. Csillogó szemekkel ugrottam a nyakába.
-Ide is költözöm! -vigyorogtam.
-Örülök, hogy itt vagy... Kölyök. -ajándékozott meg egy mosollyal. Szemeimbe könnyek szöktek.
-Bárcsak tudnád, hogy mennyire szeretlek... -bújtam szorosan hozzá. Mosolygott... Tényleg engem választott. Egy ilyen kis szerencsétlen, pici dumagépet.
-Menjünk el majd egyszer lovagolni... -mondtam a sírással küszködve, bár még így is éreztem, hogy a sós cseppek száguldanak az arcomon.
-Neked bármit. -törölte le könnyeimet gyengéden.

Itt kezdődött el életem legeslegszebb időszaka. És Levi Ackerman volt az, aki miatt ilyen felhőtlen boldogságot éreztem.