LnaPrime kérésére
Remélem tetszeni fog <3

Mikor elhangzott a boldogító igen, a násznép egy emberként ugrott fel, majd hatalmas tapsviharban tört ki ezzel ünnepelve az ifjú pár boldogságát.

Két fiatal egybekötötte életét egy gyönyörű tavaszi napon. A Sakura-virágzás első napján. A rózsaszín szirmok lágyan terítették be a köves utat, hogy a szerelmeseknek varázslatos ajándékot biztosítsanak.

Ki hitte volna? Lehet, hogy senki. De az is lehet, hogy mindenki erre várt. -gondolta magában a [hajszín] hajú lány, majd felnézett kedvesére, akinek arcán halovány mosoly ült.

Ritka alkalmak egyike hogy a férfi mosolyog. [Név] tudta, hogy az állandóan komoly arc mögött, egy kedves, figyelmes és szeretetre méltó lélek bujkál. Ami a mai nap során teljesen utat tört magának.

Mikor a templomból megindult a menet, [Név] és Genos kisujjukat egymáséba akasztva lépdeltek ki. A cseresznyevirágok szirmai ráhulltak a menyasszony hófehér ruhájára. Mintha egy álomképből lépett volna ki.

Mikor gyerekek voltak, mindig így mentek mindenhová. Ez egy jel volt. A hűség, az összetartozás és a szeretet jele. Akármilyen rideg is volt Genos, a kis törékeny lánnyal olyan gyengéden és szeretetteljesem bánt, hogy azt nem lehet szavakba önteni.

-Genos... -szólt bele a lány halkan a telefonba. Legjobb barátjának azonnal leesett, hogy nincs minden rendben.
-Hol vagy? -kérdezte, hangjában pedig aggodalom bujkált.
-A játszón... -szipogta.
-Öt perc. -mondta a fiú idegesen a szavakat, majd bontotta a vonalat.

Miután lerakták, Genos szélsebesen és minden magyarázat nélkül rohant ki a lakásból csodálkozó szüleit egymásra hagyva. Meg sem állt a játszótérig. Mikor odaért és meglátta a lányt, a szíve mintha ketté hasadt volna. Szerelme keserves zokogással ült a hintán. Azonnal odaszaladt, és karjai közé zárta a síró szépséget. [Név] úgy bújt a fiúhoz, mintha ez lenne az utolsó alkalmuk a találkozásra. És akkor ezt is gondolta.

-Genos... Én ezt nem bírom tovább... -suttogta. -Képtelen vagyok. -hajtotta le a fejét a lány.

-Utoljára mondom el. Megértetted? Ha csak rá mersz nézni mégegyszer [Név]-re, nagyon megbánod. -ragadta meg a fiú osztálytársa gallérját, majd felrántotta a földről.
-Megértetted? -emelte fel hangját a szőke. A másik alig láthatóan bólintott.
-A közelébe se menj. -mondta, azzal elengedve osztálytársát, akinek feje hangosan koppant az iskola kövén, otthagyta, hogy a rá váró lányhoz indulhasson.

Aki természetesen mindent látott.

-Genos... -nézett könnyes szemekkel legjobb barátjára, ezt követően pedig szorosan átölelte. -Nem akarom, hogy bajod essen... Kérlek... -suttogta. A fiú halványan elmosolyodott és megsimogatta a lány fejét.
-Nem kell értem aggódni. Vigyázok magamra. -puszilta meg a buksit.

-Siess! Siess! Nem akarok lemaradni. -toporgott izgatottan [Név]. Genos morogva húzta fel cipőjét.
-Na végre. -puffogott a lány. A szőke megforgatta a szemét, majd összekulcsolt ujjakkal léptek ki a házból.

Meg sem álltak a titkos kis helyükig. A kis tisztásra szinte alig járt valaki. Mondhatni csak ők látogatták az eldugott csodát. A tisztáson cseresznyefák tömkelege virágzott. A szellő lágyan fújt, táncra perdítve ezzel a törékeny leveleket.

Genos egy hatalmas lépésre készült.
-[Név]... -suttogta, miközben gyengéden magához húzta a lányt.
Az idő lelassult számukra. Nem volt más, csak Ők és a Tavasz. A Tavasz és Ők.
A szél hirtelen felerősödött, ezzel egy nagy sziromfelhőt elfújva mellettük.
-Szeretlek. -mondta, azzal ajkait lassan a lány ajkainak nyomta. Félt, hogy ellenkezni fog. Félt, hogy majd ellöki magától. De feleslegesen. Szerelme elmosolyodott, karjait a fiú nyakába akasztotta és viszonozta a csókot.
Első csókjukat a Tavasz és a Cseresznye pecsételte meg. Ezzel egy új fejezetet nyitva életükben.
A múltban. A jelenben. A jövőben. Mindörökké.

-Emlékszel? -kérdezte meg a férfi templom előtt kedvesét.
-Már hogy ne emlékeznék. -nevetett fel halkan a nő.
-A múltban. A jelenben. A jövőben. Mindörökké. -suttogták egyszerre, majd a menyasszony hátat fordított a tömegnek, és feldobta a virágcsokrot.