@LunaNaito-chan nak sok szeretettel! Remélem tetszeni fog❤️❤️
U.i.:Az oc-d nagyon szimpinek tűnik<3

-Hideg... -hunytam le könnyes szemeimet a fagyos kövön. -Hideg és sötét... -suttogtam magam elé, miközben bekuporodtam a nyirkos cella egyik sarkába.
-GYŰLÖLÖM! -ordítottam, de szavak helyett csak apró siralmas nyüszítések törtek elő torkomból. Fülemet és farkamat magam alá húztam és próbáltam minél jobban egybeolvadni a cellafalakkal.

Dazai... Mikor jössz már?

A fiatal férfi hónapok óta nem jött le hozzám. Vajon elfelejtett? Vagy... Vagy megtette amit mindig is akart?
Erre a gondolatra megremegtem, szemeimbe pedig ismét könnyek szöktek.
Nem... Dazai még mindig életben van, csak dolga van. És ezért nem ér rá eljönni. Tudom, hogy így van.

A közelből hirtelen lépések hangját véltem felfedezni. Azonnal megismertem.
-CHUUYA! -kiáltottam, de az örömkiáltozásaim hangjait róka visítás tudatta.

-Naito! -mosolygott bátyám, amikor cellaajtóm elé ért. -Hogy vagy? Gondolom nem túl jól... -húzta el a száját bátyám, miközben benyúlt a rácson és megfogta egyik kezemet.
Zöld szemeim villám tempóban cikáztak, hátha meglátom a lépcsőfordulóban Dazait is.

-Mit nézel? -kérdezte a vörös hajú.

-Semmit. -vágtam rá. Chuuya ugyanis nem tud a Dazai-al való kapcsolatomról. Ahogy azt sem tudja, hogy a férfi meglátogat néha. Vagyis meglátogatott.

-Gondolom megőrülsz itt egyedül... Sajnálom, hogy nem tudok gyakrabban lejönni hozzád, de egyszerűen nincs időm. Ezek az idióta fejesek valahogy mindig úgy időzítenek a munkával, hogy ne tudjak lejönni. -mondta mérgesen, de annál bűnbánóbb tekintettel.

-Semmi gond. Nem a te hibád. -mondtam halkan kezét megszorítva. Bátyám kedvesen rám mosolygott, de tekintete hirtelen gyanakvóvá vált.

-Naito... -egyenesedett ki. -Állj fel. -mondta komolyan.

-Mi? Miért? -csodálkoztam.

-Csak csináld. -mondta komoran.

Tettem amit kér. Óvatosan felálltam és kinyújtóztam.

-Jézusom... -kerekedtek el szemei.

-Hahó! Mi van?  -lengettem orra előtt karomat.

-Mennyit eszel te? -lépett közelebb a rácshoz. Éreztem, ahogy arcom elfehéredik, majd derekamon az övemet összébb húztam.

-Eleget. -fürkésztem csizmámat.

-Azt látom. -mondta idegesen. -Naito, muszáj enned. Az összes energiád el fog menni! Alig mozogsz ebben a rohadt cellában valamit, legalább az étel felét edd meg, amit hoznak. Vagy nem is kapsz? -szikráztak szemei.

-De! Persze, hogy kapok. -mondtam sietve. -Csak nem tudok enni valamiért. Nincs kedvem... -mondtam még mindig lábbelimet fürkészve. -De a vacsorát megeszem. -néztem bátyámra mosolyogva.

-Ajánlom is. -mondta sóhajtva. -Kérlek. Csak egy picit. -simította meg puha kezeivel arcomat.

-Rendben. -motyogtam.

-Viszont sajnos nekem mennem kell... Vár a munka. -forgatta meg szemeit, majd egy puszi és egy köszönés után el is tűnt.
Én pedig ismét beburkolózhattam a magányba és az ürességbe amit én magam és föld alatti börtönöm árasztott. Na meg Dazai hiánya.

Miért nem jön többet? Megsérült? Meghalt? Már nem szeret...? Keserves sírásban kitörve rogytam le a rácsok elé.
A levegőt kapkodva vettem, a pánik, a félelem és düh eluralkodott rajtam. Iszonyatos erővel ütni kezdtem mindent. A faltól és a cella rácsaitól kezdve magamat is. Teli torokból ordítottam hátha Dazai pont itt jár valahol és meghall.
De hiába, egy órányi üvöltözés után fáradtan és véresen rogytam le a földre.

-Miért...? -suttogtam rekedtes hangon, majd róka alakban összegömbölyödtem az ágyamon és mély álomba zuhantam.

Egy évvel később

Magam elé bambulva ültem a földön, miközben csontos lábfejemet figyeltem. Muszáj volt ennem valamit, de egyszerűen egy falat nem csúszott le a torkomon. Bordáim szinte már teljesen láthatóak voltak és a ruhám is lógott rajtam. Fehér ingem amit még Dazaitól kaptam, teljesen piszkos volt. Néhol ki is szakadt, mert azzal tereltem el a figyelmemet, hogy gyűrögettem, morzsolgattam a finom anyagot.
Fáradtan sóhajtottam.
Mikor Chuuya lejön, már neki sem szentelek túl sok figyelmet. Csak hallgatom ahogy beszél, kérdéseire pedig engedelmesen válaszolok. Nem bírom tovább. Dazai hiánya teljesen felemészt. Mintha a szívemet kitépték volna. A testünk egyik létfontosságú szervét. Ilyen nekem Ő is. A szívem. A lelkem. A mindenem. Ha ő nincs, én sem vagyok. De ki kell tartanom. Ha esetleg visszajön hozzám, akkor nem láthat ilyen állapotban. Küzdenem kell magamért és érte is.

Ám egyik éjszaka váratlan dolog történt. Ismerős dübörgő lépteket hallottam a cellalépcső tetejéről. Álmosan felálltam, szemeimet megdörzsöltem, majd a rácshoz sétáltam.

-Hahó...! Van itt valaki? -kérdeztem bágyadtan.

-Naito! -harsogta egy erős, mély tónusú hang.

-Dazai?! -hátráltam egészen a falig. A férfi hatalmas sebességgel ugrott a cellám elé.

-Kiviszlek innen. Gyere. -mosolygott szeretetteljesen. A meglepetéstől könnyek csordultak ki a szememből, de ahogy felálltam fejemet iszonyatos erővel vertem bele a köves falba.

-Au... -suttogtam és óvatosan megtapogattam a fájó helyet. Ujjaimon éreztem az enyhén sűrű vörös folyadékot. Látásom homályosodni kezdett, majd hirtelen egy széles mellkasnak csapódtam.

***

-Naito! Naito! -kiabált valaki. Ki ez?
Szemeimet nyitogatni kezdtem, de a túláradó erős fény miatt inkább csukva tartottam őket.
-Naito! Kelj fel! Itthon vagy már.
Ki ez? Hagyjon már békén... Aludni szeretnék még.
-Naito! -mondta a hang idegesen és könyörgően én pedig derekamat beadva nagy nehezen felültem majd megráztam a fejem.

-Hol vagyok? -néztem körül hunyorogva.

-Végre...! -borult valaki a nyakamba. Azonnal megcsapott Osamu illata.

-Dazai? -suttogtam megmerevedve.

-Én vagyok... -húzott magához mégjobban.

Hirtelen iszonyatosan dühös lettem. Ellöktem magamtól a férfit és felpattantam.

-HOL VOLTÁL?! -keltem ki magamból. -VAN RÓLA FOGALMAD HOGY MENNYIT SZENVEDTEM A HIÁNYODTÓL? -kiabáltam. -KÉT ÉVEN KERESZTÜL MINDEN EGYES NAP! -szorítottam ökölbe kezeimet vicsorogva.

A barna hajú közelebb lépett hozzám és letörölt valamit az arcomról. Meglepődve állapítottam meg, hogy könnyeim zivatar módjára hullanak.

-Legalább annyit mondhattál volna, hogy elmész egy kis időre... Akkor legalább tudom, hogy életben vagy. És visszajössz hozzám... -rogytam vissza a földre zokogva.

-Sajnálom... -húzott az ölébe miközben hajamat simogatta. -Ne haragudj... De nem mondhattam semmit. Muszáj volt ezt tennem. -fordított magával szembe.

-De miért? -suttogtam elhaló hangon.

Válasz helyett csak óvatosan ajkaimra hajolt és egy mély csókkal ajándékozott meg.

-Őszintén sajnálom. Ne haragudj, hogy szenvedned kellett. -nézett mélyen a szemembe. Szinte hallott a gondolatait. Ő is szenvedett, hogy nem láthattuk egymást. A hiányom őt is felemésztette.

-De mostmár itt vagy velem. És soha többet nem eshet bántódásod. Soha. Mert vigyázni fogok rád ameddig csak élek. -hajolt ismét ajkaimra. Ezúttal már viszonoztam is a finom és lágy csókot.

-Nagyon hiányoztál... -hajtottam fejemet mellkasára.

-Te is nekem Naito... Borzasztóan. -simogatta meg arcomat szomorkásan mosolyogva.

-Dazai... Menjünk el innen. Szívódjunk fel Yokohamából. Nem akarok többé itt lenni. -néztem fel rá.

-Nem tudok. Itt kell lennem. De mi lesz Chuuyával? A többiekkel? -kérdezte.

-Majd beszélek vele. -sóhajtottam.

-Dolgozz inkább nálunk. Az irodánál. És majd velem leszel és Kunikidával. Beszervezlek. Fognak adni munkát. -mosolygott rám kedvesen.

-Jó... Ameddig nem kell mellőled elmennem. -bújtam hozzá még jobban.

Dazai gondolatai ismét megütötték füleimet. Mintha láttam volna, hogy mi játszódik a lelkében.
'Sosem kell mellőlem elmenned. Velem maradsz ameddig csak lehet.'
Elmosolyodtam.

-Min mosolyogsz? -kérdezte halkan nevetve.

-Semmin. -döntöttem oldalra a fejemet.

-Azt látom. -puszilta meg a homlokom, majd eltávolodott tőlem. -Most azonnal eszel Naito. -váltott hirtelen komolyra az arckifejezése.

-Nem vagyok éhes. -néztem oldalra.

-Nem érdekel. -mondta, azzal felállt és hozott egy adag sült húst rizzsel.

-Megeszed, vagy beléd tömöm. -rakta elém az ételt.

-Jó, megeszem. -néztem sóhajtva oldalra és enni kezdtem. -Egyél te is. Nem fogom tudni megenni az egészet. -néztem Dazaira.

-Majd később. Előbb egyél amennyi beléd fér. Mert ha elfogysz nekem, nem állok jót magamért. -mondta szigorúan.

Erre hatalmas nevetésben törtem ki. A rizst is majdnem félrenyeltem.

-Most mi van? -kérdezte durcásan.

-Annyira szeretlek. -dőltem nyakába még mindig nevetve.

Kis szünet után a férfi annyira magához szorított, hogy alig kaptam levegőt.

-Én is szeretlek. Jobban mint eddig bárki mást. -suttogta nyakamba.

Osamuval innentől kezdve tényleg elválaszthatatlanok voltunk. Az irodánál dolgoztunk mindketten, ugyanakkor mégsem mondtam le arról az álmomról, hogy egy erdőben, egy kis házban éljek vele kettesben. Talán majd egy nap sikerül elérni ezt a nagyravágyó tervet. De ha nem is fog majd összejönni, a lényeg mindig az lesz, hogy itt vagyunk egymásnak jóban-rosszban.
És a szeretetünk örök marad.