NraNagyBozor Kérésére. Remélem tetszeni fog💛

Tanjiro szemszög:

Kint ülők a teraszon Urokodaki háza előtt és a csillagos eget bámulom. Telihold van, minek a fénye beborítja a ház előtti kis részt. Csendes minden. Még a hegy alatti kis városban sem ég egyetlen lámpa sem. Bizonyára már mindenki a puha párnájára hajtva a fejét, mély álomba merült. Nem csodálom, hiszen az égen lévő hold magasságából ítélve, éjfél, vagy egy óra lehet. Én azonban, még a késői órák ellenére sem tudok elaludni.

Egyszerűen nem hagy nyugodni a tény, miszerint a húgomból démon lett. És ez az én hibám. Ha siettem volna, ha vettem volna a bátorságot és elutasítom Saburo ajánlatát. Ha.. csak szimplán hallgattam volna anyámra és el sem indulok, ők most... Most mind épségben lennének...- gyötörtem magam tovább a múlton, amit akármennyire is meg szeretnék, már nem tudok változtatni rajta. Ekkor hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orrom.

Ezt az illatot már éreztem!

-Mért nem alszol? Fáradtan nem leszel képes megmenteni a húgod- hallottam meg egy hangot, mire felemelve, felé fordítottam a fejem. Tomioka volt az.

Mikor megpillantottam a fekete hajú fiút az előző összes gondolatom szinte kiszállt a fejemből.

Vajon mit keres itt?

-Tomioka-san? - néztem rá érdeklődve, miközben felállva a teraszról vele szembe fordultam.

Már körülbelül másfél hete vagyok itt, és még csak most adott a lehetőség arra, hogy újra találkozhassunk. Pedig attól a pillanattól kezdve, meg szerettem volna köszönni neki, hogy bízott bennünk és mégsem bántotta Nezukot.

-Urokodaki-san itt van?

-Tegnap mondta el kell mennie valahova. Azóta nem láttam.

-Értem.. ez sajnálatos- felelte, majd megfordulva intett egyet.

-Tomioka-san! - szóltam a fiú után, aki megállva a terasz szélén felém fordítva a fejét várta, hogy folytassam azt, amit szeretnék- K.. Köszönöm, amit értem és a húgomért tettél! - hajoltam meg előtte, ami látszólag meglepte.

-Se-semmiség! - fordította el idegesen a másik irányba a fejét- Ennyit akartál? Akkor én-

-Igazából..- kezdtem bele egy lágy mosollyal az arcomon- Nekem ez nem semmiség! El sem tudod képzelni mennyit jelent ez nekem. Ha akkor ez máshogy lett volna.. én.. a húgom most-

-Értem- szakított félbe, egy sóhajtás után, majd visszalépkedve helyet foglalt a korábbi helyemen. Egy ideig értetlen fejet vágva próbáltam rájönni, ennek a cselekedetének a kiváltó okára, viszont mikor egy apró mosollyal az arcán megpaskolta maga mellett a lécet, hatalmas vigyort varázsolva magamra, ültem le mellé.

Fura érzés járta át az egész testemet. Jól éreztem magam, mellette. Pedig még csak egy szót sem szóltunk egymáshoz. Csak csendben ültünk egymás mellett, s a csillagos eget bámultuk. Jó volt tudni, ha másra nem, legalább rá számíthatok.

-Mi az?- fordította felém fejét, minek hatására egyenest a szemembe nézett, koromfekete szemeivel, mikben én tükröződtem vissza. Ez pedig, apró pírt csalt az arcomra.

-S-semmi, bocsánat!

Észre sem vettem, hogy őt figyelem!

-Tudod.. ha bánt valami... elmondhatod- nézett vissza az égre piroskás arcával, miközben a szemöldökét ráncolta. Szemeim kitágultak erre a mondatára, és fogalmam sincs, mi lehet ez az érzés a mellkasomban.

Gyorsan vörös fejem elé kaptam az egyik karom, majd elfordulva a fiútól felálltam. Ő érdeklődve figyelte a mozdulat soromat, azonban nem szólt semmit.

-Én...- kezdtem bele, viszont fogalmam sincs, kimondjam-e, valamint ha igen, hogyan. Lehet nem fog neki ez tetszeni, de el kell mondanom neki- Nem bírom már...

-Mivan?- kérdezett vissza egyből, majd szemei lejjebb tévedtek, s sóhajtva egyet felállt, majd mellém lépett- Idióta... - mondta miközben tarkón vágott.

-Auch!- kaptam az érintett részhez- S-sajnálom, én nem, csak-

-Tudom- szakított félbe ismét, majd fejemnél fogva közelebb nyomott a mellkasához, és egy ölelésbe vont- Tudom, hogy értetted. Ezzel pe-pedig.. semmi baj nincs.