ninievug321 kérésére. Elnézést, hogy eddig tartott. És sajnálom, hogy nem sikerült olyat írnom amilyet szerettél volna, de igyekeztem egy élvezhető részt írni neked.

Serot mindig is csak a távolból figyeltem, addíg amíg az U.A-be nem került alsóközépből.
Míg vele egy iskolában és osztályba jártam csak ő beszélt velem, mindenki más szörnynek tartott, de megértettem miért.
Egy idő után azt akartam, hogy csak rám figyeljen, minden figyelmét magamnak akartam tudni. Csakis azt akartam, hogy rám figyeljen, senki másra, ez volt minden vágyam, ha más lány az akár csak hozzá szólt, meg elevenítettem a rémálmait, hiszen a képességem ezt tette lehetővé.
Tudtam, hogy hibázok amiért rettegést keltek, de nem tudtam, hogy érjem azt el amit szeretnék.
Az iskolából csak azért nem rúgtak ki mert, apám sok pénzel támogatta a helyet.

Az iskola folyosóit lassan szeltem át az iskola folyosóit a ballagási ruhámban, ez volt az utolsó nap amikor egy helyen lehetek vele, fájt ez a nap, de olyannyira, hogy a képességem elszabadult és a saját félelmeim elevenedtek meg az üres folyosón.
Azon kaptam magam, hogy sötét ember szerű árnyak, vörösen villódzó szemekkel. Ugyanazt hajtogatták mind.

"Ostoba szörnyteg vagy!"

"Egy dologhoz értesz csak, az is mások megfélemlítése!"

"Belőled is csak egy átkozott gonosztevő lesz!"

Az árnyak között Sero sziluettjét pillantottam meg, de ez a Sero sokkal élethűbb volt mint a többi árny, szemei is látszódtak, de megvetés és gyűlölet sugárzott belőlük, semmi más és ez mégtöbb fájdalmat okoztak, de ami leginkább fájt azok a szavai voltak.

"Teljes mértékben igazuk van, egy szörnyteg vagy aki csak félelmet hoz az életünkbe. Meg sem kellett volna születned! Csak gonosztevő lesz belőled, semmi más. Bár megse ismertelek volna, gyűlöllek!"

Gyűlöllek

Ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Mintha ezernyi kést szúrtak volna belém, úgy szúrt a mellkasom, földre borultam fájdalmamban és  csak üvölteni és zokogni tudtam az ingem markolva, míg az árnyak egyre inkább fölém magasodtak.

A levegőt egy kiáltás hasította ketté ezzel együtt az árnyakat is, kik mint a köd úgy oszlottak fel.

-(N)-chan! Mi történt? Miért van pánikrohamod?!-  csak arra eszméltem fel mikor a fiú egy vizes palack tartalmát tartalmát próbálta a számba burítani. Miután a  lélegzetem némileg már megnyugodott már tudatosan sírta el magát.

-Hagyj békén! Te is ugyanúgy szörnynek tartasz mint mindenki más!- rivalltam rá a miközben ellöktem magamtól a fiút és felálltam.

-A képességem egy szörnyé, csak gonosztevőnek leszek jó.... Te is ugyanezt gondolod, ne is tagadd!-   ezek után csak elrohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, ki az épületből, ki az utcára majd a legközelebbi elhagyatott épülethez amit Tokió külvárosa lévén könnyen megtaláltam.

Az egyik falhoz húzódtam és sírva csúsztam le a földre míg a blúzom markoltam a szívemnél, égy azt kérdeztem magamtól egyfolytában, hogy miért? 

Itt határoztam el, hogy  új életet kezdek valahol, úgyhogy 15 éves vagyok csupán, de nem akarok többé itt maradni.

-Time Skip-

Mióta elszöktem 4 év telt el, végül Takayamaban telepedtem le. Egy év elteltével egy kisebb ganget kezdtem el vezetni ami Sadaijin néven lett ismert, de a kilétünket homály fedte. Valaki hősökként hivatkozott ránk míg valaki gonosztevőkként, de ez sosem volt számomra fontos. Egy dolog számított, hogy kigyomláljam a városból azokat akik csak ártani akartak az én városomnak, de az ártatlanoknak sosem ártottam.
Nem egy ember halála száradt már a lelkemen, volt akiket halálra rémítettek a saját démonai akiket megevelenítettem. A csapatommal többnyire este dolgoztunk, míg nappal normális életet éltünk, mindünknek volt rendes munkahelye vagy családja, míg nekem az utóbbi ebben a városban.

Sadaijin egy macskáról kapta a nevét, akit még a kardom megvásárlása után az egyik álmomban láttam. Mióta a gang megalapult, Sadaijin is életre kelt, ő vezet el a városban bujkáló bűnözőkhöz, nagyon hálásak voltunk neki, még a gang első hetében neveztük el róla a ganget tiszteletünk gyanánt a segítségéért.

-(N)-san!- jött hozzám oda délután  Hajime  és az ikre a gangem egyik két  nagyobbdarab 17 éves srácai.

-Hajime, Masaki. Mit kerestek itt?-

-Hősök jönnek a városba.- kezdett bele Hajime, majd Masaki folytatta.- Mit tegyünk?-

-Egyenlőre semmit, valószínüleg minket keresnek. Míg nem ártanak Takayamanak vagy nekünk, mi sem ártunk nekik és ez parancs, adjátok át a többieknek is kérlek, de mindenesetre tartsátok rajtuk a szemeteket. Ma egyedül indulok neki az éjszakának, senki se merjen utánam jönni.-

-Értettük (N)-san!- mondták kórusban és pillanatokkal később már sehol sem voltak, így én haza mentem az apró régi japán stílusu lakásomba amit béreltem. Az igazság szerint rossz érzésem volt, a kard vérszomja egyre csak nőt, én meg féltem, hogy végül a társaimmal végeznék, így inkább egyedül akartam menni. Attól tartottam, hogy az éjszaka a kardal és a hősökkel is meggyűlik a bajom, így nem szerettem volna ha gangel is történik valami.

A naplemente  megkezdődésével felvettem Hanfu* rahám és kardom is magamhoz vettem.
A kardot még egy vándorló öreg, vak árustól vásároltam nevetségesen olcsón, elmondása szerint a kardot még egy ősi kardkovács készítette, Marumasa. Elmondása szerint a kard átkozott, vérszomjas szellemmel lett megáldva. Az öreg szerint számtalan történet van arról, hogy a Muramasa kardforgatói, szamurályai megőrültek, ész nélkül ontottak vért, akár a sajátjukét is.
A kardokat átkozottnak tartották, és császári rendelet tiltotta be viselésüket. A parancsot Shogun Tokugawa Ieyasu adta ki, aki valószínűleg gyűlölte ezeket a kardokat, miután szinte az összes családtagját megölték, és az árus szerint ez volt az utolsó kard ami fent maradt, hiszen a többit elpusztították.

Sohasem hittem az ilyen mesékben, de mikor a kardot magamhoz vettem egy különös érzés kerített hatalmába, kiakartam elégíteteni a kard vérszomját, így kertelés nélkül kifizettem azt az összeget amit kért az öreg, látszólag nagyon boldog volt, hogy megszabadult tőle.

Miután mindennel megvoltam hamar elérkezett az éjszaka, amibe Sadaijin támogatásával mentem ki. Mivel jóformán Sadaijin ember méretűvé nőtt, így szó szerint támogatott, hiszen az utóbbi két-három hónapban a képességem roncsolta az elmém, és a testem, valamint az átkozott fegyver is ártott az egészségi állapotomnak. A gangnek igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire is vagyok  rossz állapotban.

Ahogy az eldugottabb sikátorhoz értünk ahol a célpontom szokott tanyázni Sadaijin szerint.  Miután halk motoszkálást hallottam magam mögül, a kardomat kirántva rontottsm neki, a látásom már most homályos volt, a szememnél egy ér  elpattant  míg a képességem aktiváltam.
A kardom felszínesen súrolta az illető kardját, de amint megláttam az árnyakat amik az ellenfelem  rémálmát jelenítették meg, én magam estem hátra.

Saját magamat láttam és Serot, ahogy azokat a mondatokat mondom neki miközben elmenekülök,  utána pedig azt ahogy kutat utána, végül azt láttam ami lett belőlem.

Elsírtam magam.

Azt pontosan nem tudtam, hogy a szégyenérzet miatt vagy a testembe hasító fájdalom miatt.

Az előttem álló a karját szorította, ahol a penge érte, ekkor ismertem fel ténylegesen, Sero az.

Bántottam.
Megsebesítettem.
Az akit még ennyi év után is szerettem.

Ekkor újabb árnyak jelentek meg, akik csak azt kántálták, hogy tényleg egy gonosztevő, egy szörnyeteg vagyok.

Sadaijin csak nevetni kezdett míg a szeme izott, volt benne valami, ami arra késztetett, hogy a kardot magam felé  fordítsam és átszúrjam magamon, hogy véglegesen teljesítsem a kard akaratát.

Miután a kard átment rajtam, akkor nyertem vissza ténylegesen a tudatom és üvölteni kezdtem a fájdalomtól amit a kard és az okozott, amit Seroval tettem.
Nem mertem megmozdítani a kardot, mert tudtam, hogy akkor fel erősödik a vérzés és meghalok. Hiába utáltam és vetettem meg magam nem akartam újra elhagyni Serot, most, hogy újra láthattam.

Az említett a nevemet kiabálva vett fel a kezei közé sietett velem egy helikopter  felé, amivel érkezhetett a társaival.
Bent láttam még néhány embert, de ezzel nem tudtam foglalkozni, csak azzal, hogy érzem Sero kellemes illatát, ami leginkább a kedvenc Lótusz füstölőm illatára emlékeztet, mai napig emlékszem hányszor vettük meg ezt a fajtát vele.

Miközben a helikopter felszállt, a kardot eltávolították, a sebem ideiglenesen Sero ragasztószalagjaival összehúzták, infúzióra kötöttek és lélegeztető készülékre raktak míg korházba nem szállítottak.

  -Time Skip-

A mentális, valamint fizikai egészségemre hivatkozva, börtönbüntetést nem kaptam, viszont több év háziőrizetre ítéltek, valamint pszihológushoz kellett járnom. A bíróság felé Sero kérvényt nyújtott be, hogy had töltsem le a büntetésem és ezt végül engedéjezték is. Leginkább Seronak köszönhető, hogy mind mentálisan és fizikálisan kezdek helyre rázódni. Az első hetekben még nagyon sokszor köhögtem fel vért vagy voltak rémálmaim, vagy csak láttam Sadaijint, de ilyenkor Ő mindig mellettem volt és támogatott míg végül jobban nem lettem. A gang végül teljesen feloszlott, és amennyire tudtam szinte mindenki új életet kezdtek, ahogy én is Sero mellett.......

Azt a büdös életbe..... nagyon sajnálom, hogy eddig húztam, de remélem elnyerte végül a tetszéseteket.