- Na, szedd a lábad, ahogy csak bírod, nincs már messze a suli – vágta zsebre a telefonját Chan és futni kezdett.
- Végre! Már kezdtem megfagyni... - indultam el utána, az emberek között cikázva. – Legközelebb hagyd, hogy a kényelmes, meleg pizsiben hagyjam el a házat!
- Kizárt! – kiáltott hátra és tovább futott. Igazán gyors volt, de nem tudott annyira lehagyni, végig ott loholtam mögötte. Nem voltak hosszú lábaim, sőt egészen törpe alkatom lett. Viszont továbbra is éreztem magamban az angyali adottságokat.

A fejünk fölött egyre csak gyülekeztek a felhők, valamint a szél is erősödött, ennek hatására pedig rengeteg levél hullott a fákról az utunkba, amelyek a reggeli, párás órákban igencsak csúszósak voltak.

- Messze vagyunk még? – kiáltottam Chan után, miközben az embereket néztem, akik egyforma ruhákat viseltek.
- Itt vagyunk – torpant meg, én pedig egyenesen neki ütköztem és hatalmasat hasaltunk mind a ketten. Chan a földre puffant, én pedig rá.
Minden irányból nevető hangokat hallottam és láttam, ahogyan minden szempár minket nézett.
- Na, ezt aztán jól megcsináltad – morgolódott vezetőm, aztán lelökött magáról. Ekkor tűnt csak fel, hogy mennyire beütötte a térdét, amelyből folyni kezdett a vér. Chan a földön maradt és a sebeit kezdte nézegetni.
- Ne haragudj! – térdeltem elé és a tőle kapott zsebkendővel kezdtem el törölgetni a sebesülést.
- Hagyd ezt abba! – csapott kezemre, aztán másik kezével kitépte ujjaim közül az anyagot és a lábára tekerte. Könnyedén lábra állt, de látszott az arcán, hogy fájdalmat érzett. – Menjünk, mert a srácok már várnak – felelte, majd szúrós pillantást vetett a körénk gyűltekre, akik gyorsan abbahagyták a röhögcsélést.

A nagy épületet megkerülve, pár szempár, mikor észrevett minket, azonnal közeledni kezdett. Az egyik ismerős volt közülük. Jisung nagy vigyorral vágtatott felénk, őt pedig követte még két másik fiú.

- Hyung, veled meg mi történt? – kérdezte Jisung Chantól, aki éppen a kerítésre mászott fel, majd átlendítette lábát rajta és leugrott.
- Semmi, csak találkoztam a földdel a kis Luc... - nézett rám ijedten. – lüke miatt – köszörülte meg torkát.
Majdnem kimondta, hogy Lucifer?
- Ó, biztosan nem direkt volt, kinek tudna ez a kisangyal ártani? – nyúlt át a kerítés résén Jisung és arcomat kezébe vette.
- Nem volt szándékos – feleltem egy nagy vigyor közepette.
- Én megmondtam – csapta össze tenyereit Jisung.

- Na, ne zaklasd tovább – szólt rá barátjára Chan – te pedig csipkedd magad és repülj át végre erre az oldalra Changbin – fúrta tekintetét enyémbe.
Miért beszél így? Talán azt akarja, hogy megtudják a többiek is, hogy mégis ki vagyok?

Lemásoltam Chan technikáját és átlendítettem magam a másik oldalra, ahol továbbra is ott álldogáltak a többiek, kivéve egy fiút, aki labdáért ment.

A két másik fiú bemutatkozott gyorsan. Seungmin és Hyunjin elsőre jófejnek tűntek, de sosem tudhatjuk, mégis mit rejt a külső, ezért nem hiszem, hogy elárulok majd mindent nekik elsőre. Chan betanított velem egy szöveget, amit kis változtatásokkal előadtam nekik.

- Seo Changbin vagyok, Daeguból. Nem jártam iskolába, magántanárokat fogadott a nagyapám mellém, a szüleim kívánságára, akik egy balesetben meghaltak. Mivel a nagyapám már nem tud rólam gondoskodni, így Chanhoz költöztem, akit egy játékban ismertem meg.

- Milyen játékban? – kérdezte Seungmin tőlem, miközben a földhöz vágta többször is a labdát.

- LoL – vigyorgott Chan, kisegítve engem.

- Ha gondolod, játszhatunk együtt valamikor. Az a kedvencem! – szólalt fel Hyunjin is.

- Changbin már megunta a játékot, úgyhogy nem hiszem, hogy össze fog jönni – felelte Chan ismét kimentve.

- Ó, vagy úgy.

- Na, játsszunk! – csapta össze két tenyerét Jisung mellettem és elcsente a labdát Seungmintől, aki a fiú után futott, hogy visszaszerezhesse.

- Nem fog kiszúrni minket a vén róka? – biccentett Chan egy idős ember felé.
- Tudod, hogy van ez a suliban mostanában. Csak úgy van néhány tanár, hiába kiöregedtek már. Jeongin nagyapja úgysem lát el eddig, szóval nem lesz baj – felelte Hyunjin. – Changbin, szeretsz focizni? – fordult felém a fiú.

- Nem igazán játszottam még olyat – vakartam meg fejemet.
- Akkor megtanítunk! – ragadta meg karomat és a többiek után kezdett húzni.
- Én kapus leszek! Eléggé fáj a lábam – jelentette ki Chan.
- Oké, akkor játsszunk egy oldalra, mert kevesen vagyunk – felelte Seungmin, akit időközben utolértünk.