Mindenfelé mozgó dobozok cikáztak, emberekkel. Szél lengette meg hajamat, amihez gyorsan odakaptam és éreztem, hogy eléggé megváltozott. Nem volt közel sem olyan kócos, mint ezelőtt. Felsőtestemet is ruha borította, ami nagyon zavart. A szárnyaim miatt nem tudtam sohasem felöltözni úgy, hogy egész testemet ruha borítsa, leginkább csak egy alsó volt rajtam. Lábaim nem érintkeztek a talajjal, hiszen lábbelit kaptam. A talajt nézve, amely kemény volt és nem nyelte el lépteimet, hallottam, ahogyan hangot ver lábam. Egy kis mélyedésben valamilyen anyagot fedeztem fel, amibe belepillantottam és megláttam magam.
- Ááá! – kiáltottam fel, amikor megláttam valakit.
- Az egy pocsolya – felelte Chan.
- Miért van egy ember a pocsolyában? Szedjük ki onnan! – lehajoltam és megpróbáltam megfogni az embert, de ujjaim között átfolyt a pocsolya és eltűnt, mikor a talajra visszaesett.
- Hallottam, hogy nem sok mindent tudsz a Földről, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz dolgom lesz – fogta meg fejét a férfi, majd felém nyúlt és ruházatomba kapaszkodva rántott fel. – Az a fiú ott, te vagy! A víz visszatükrözi a képed – felelte, belőlem meg nevetés tört ki a badarságok hallatán.
- Már hogy lenne képes ez az izé ilyenre? – nevettem még hangosabban, majd éreztem, ahogyan elsápadok. – Várjunk csak! Az ott én vagyok? – böktem a pocsolya felé, amiben újra megnéztem magam. Arcom nem változott sokat, de jól láthatóan megváltozott égszín kék szemem színe, amely most barna volt. Testem kissé összeesettebb, közel sem olyan izmos, de nem is vékony.
- Menjünk inkább haza – sóhajtott fel és elindult egy irányba.
- De szárny nélkül nem tudok haza repülni – tártam szét karjaimat, amikor utána rohantam. Könnyebbek voltak lépteim, nem húzott hátra a szárnyam súlya, ezért néhány lépésem bukdácsolónak tűnt. Még hozzá kellett szoknom, hogy ilyen könnyű vagyok.
- Mától az én otthonom lesz a tiéd, egy jó ideig.
- Na, és te hol élsz? – kérdeztem elé kerülve, ezért meg kellett állnia.
- Szöul egy eldugottabb helyén, ami pont ideális lesz számodra pár napig, hogy megtanítsak néhány fontos dolgot.
- Ez itt Szöul? – kérdeztem körbefordulva, mire ő kikerült.
- Igen, de menjünk már végre és ne az út közepén forogj, mert hülyének fognak hinni, aztán egy autó elüt és kórházba kerülsz, engem meg az angyalok megfojtanak! – ragadta meg fülemet és húzni kezdett maga után.
- Ó, engem nem is olyan rég, egy hatalmas doboz talált el ott – mutattam az égre.
- Valószínűleg egy repülővel találkoztál akkor. Nem ajánlatos emberként összetalálkozni kisebb dobozzal sem – bökött ujjával egy kicsi doboz irányába – mert könnyen meghalhatsz. Na, egy ilyennel fogunk haza menni. Az a neve, hogy taxi és ők elvisznek oda, ahová menni szeretnél. Vésd az eszedbe, mert nem mondom el többször. A nevük autó és vezeti őket valaki. Habár már vannak olyan kocsik is, amik magukat vezetik, de nem fontos azokról tudnod – felelte és beült egy autó nevű dobozba. – Gyere már!
Úgy tettem, ahogyan ő. Bár ő sokkal könnyebben mászott be. Nekem a fejem mindenhová beütődött, ahová csak lehetett.

Az taxi eléggé gyorsan ment a többi között, valamint az óriás dobozok körül, ahová rengeteg ember ment be. Eléggé olyannak látszottak, mint az arkangyalok kastélya, de közel sem voltak olyan szépek. Túl egyszerűnek látszottak.
- Iskolába fogsz járni – mormolta mellettem Chan, amiből semmit sem értettem. Értetlenségem az arcomra is kiülhetett, mert magyarázkodásba kezdett. – Tudod, az egy olyan hely, ahová a hozzánk hasonló fiatalok járnak azért, hogy ne legyenek olyan buták, mint amilyen most te vagy. Eléggé sokan lesznek, ezért még kell néhány nap, hogy felkészítselek, nehogy valaki rájöjjön a másságodra. De közel leszek hozzád, mert egy iskolába fogunk járni. Majd a papírmunkát elintézem – nyalta körbe kiszáradt ajkát, amely ezután sokkal pirosabbnak tűnt.

A legkevésbé sem vágytam arra, hogy a másságom ismét előjöjjön. Borzalmas érzés, ha mindenkinek fehér a szárnya, csak neked nem. Hiszen senki sem gondolja azt egy fekete szárnyú angyalról, hogy ő lehet jó is. Utáltam mikor az alapján soroltak be. Éppen ezért, még jobban fogok hajtani. Odafigyelek majd arra, amit Chan mond és mindent megjegyzek. Nem ismerem az embereket, nem tudhatom, mennyire fontos számukra a megjelenés. De az autóból kipillantva a többi emberre nézve, talán nem is vagyok fekete bárány. Láttam kisméretűeket, de egészen égimeszelőket is. Az emberek hajkoronája is változó, valamint a ruháik sem egyformák.

A gondolataimból visszaérkezve, észrevettem, hogy egy szempár figyel engem az autó első feléből, ahol van egy átlátszó pocsolya és egy olyan, amiben a vezető engem figyel. Eléggé meglepődötten figyelt engem, ezért magamra erőltettem egy mosolyt és próbáltam olyan lenni, mint Chan.
- Chan! – szólítottam meg a fiút, aki az ablakon kifelé bámult. – Miért néz engem ez az ember a pocsolyából? – mormoltam halkan.
- Gondolom azért, mert nem tudtad mi az iskola.
- Ó, vagy úgy.

Miután a taxi autó megállt, kimásztunk belőle és tovább mentünk a haza vezető úton. A hasfalamban valami furcsa mocorgást éreztem, eléggé megijedtem. Megrémisztett ez az érzés.
- Miért viselkedik ilyen furcsán a hasam Bang Chan? – kérdeztem vezetőmtől.
Vetett rám egy pillantást, majd válaszolt is.
- Valószínűleg üres a hasad és éhes vagy – válaszolta.

- Megérkeztünk! – állt meg egy kapu előtt, amely alig lehetett egy kicsit magasabb, mint mi. Azon túl pedig ott volt egy kastély doboz, ami a többihez hasonló méretű volt.
- Ez itt az én házam, de most már a tiéd is. Én vagyok a házban a főnök, ezért remélem szót fogadsz és ha azt mondom, hogy valamit ne csinálj, azt tényleg ne tedd. Értve vagyok?
- Értettem!

Amikor Chan kinyitotta a kaput, furcsa hangot hallottam, amely egy másfajta élőlénytől származott. Négy lába volt és kezének nyomát se láttam. Mikor Chant meglátta, ugrálni kezdett, én pedig valami más hangot váltottam ki.
- Ő itt Joey - mutatott a négylábúra. – Egy kutyus. A fajtája husky és még kölyök. Remélem hamar megbarátkoztok, mert hárman fogunk együtt élni – tette kezét a kutya fejére, aztán tovább ment, én pedig követtem. – Az ajtót zárd be, amikor bejössz a házba!
- Úgy érted a kaput? – kérdeztem vissza, mire furán pillantott rám.
- Ööö, igen, de ez ajtó – mondta, aztán megnyomott valamit és világosság hatolt a házba.
- Értem, tehát a kicsi kapu az ajtó.
- Valahogy úgy.

- Remélem, szeretni fogod a Rament, mert nem sok kaja van itthon és ezt gyorsan meg tudom csinálni.
- Ha az emberek szeretik, akkor én is fogom – jelentettem ki.
- Na, és te mit szeretnél Joey ? – hajolt le a kutyushoz és gyengéden megütögette a fejét. – Ó, azt gondoltam, hogy szívesen megennéd az ördögöt, de őt nem szabad. Tudod apucinak van egy elintézetlen ügye az angyalokkal, ezért meg kell tennem értük, hogy vigyázok erre a fiúra – beszélt a kutyushoz, aki nem válaszolt, csak nyögött párat.

- Ameddig előkészítem a kaját, addig nézd meg a szobádat Changbin! Az emeleten van. A többi helyiségbe is bekukkanthatsz.