A zuhanás sokkal könnyebbnek minősült, mint a repülés. De félúton kezdtem úgy érezni, hogy szárnyaim lángra kapnak. Muszáj volt kicsit megállnom, hogy rendbe szedjem tollaimat, amelyekből a megerőltetés hatására csak még több vér serkent ki. Szétnyitottam, majd összezártam és ezt többször is megismételtem, míg nem kezdtem újra érezni, hogy a szárny hozzám tartozik. Mély levegőt vettem, majd indulni készültem, azonban váratlanul egy hatalmas robaj zavart meg. Oldalra kaptam a fejem, de túl késő volt, hatalmas sebességgel repült nekem egy óriás madár, amelyet a felhőkről csak távolról szemléltem.

Az óriás madár olyan erővel csapódott nekem, hogy nem bírtam ellenkező irányba szárnyalni. Talán megzúzódhatott kissé szárnyam és ezért érezhettem magam olyan erőtlennek. A fuvallatokra kellett hagyatkoznom, bíznom kellett abban, hogy valamilyen biztonságos helyre sodor. Vergődve próbáltam messzebb kerülni a kékségtől, amelynek kezdtem hallani a hangját. A pokol félelmetes volt, ám ismerős, és ez az ismeretlen hatalmas, vergődő kékség azt suttogta, jobb, ha nem kerülök közel hozzá. Vitorlázni kezdtem tollpárnámmal, egyenesen el az ijesztő hatalmasságtól, a zöld irányába, amely egyre másabbnak tetszett. Más színeket is rejtett. Először sárgát vettem észre, amely a sötétségbe vakított. Esteledett.

Újabb hangokat kezdtem el hallani, amelyek még eddig sosem jutottak fülembe. Hatalmas dobozokat pillantottam meg, amelyek minden méretben megtalálhatóak voltak. Élőlények mozgolódtak mindenhol. Nagyon zavaró volt ez a sok újdonság számomra. A mennyben közel sem voltunk ilyen sokan. Mit is mondott korábban egy arkangyal nekem? Hogy a Föld élőlényeiért mi vagyunk felelősek? A mi dolgunk, hogy védjük őket? Hogyan is hívta őket? Emberek? Igen, embereknek.

- Emberek! – kiáltottam el magamat és éreztem, hogy az egyre sűrűbb levegőnek hála szárnyaim jobban mozogtak. Kormányozni kezdtem és lassú csapásokat végeztem. Egy doboz tetejének irányába kanyarodtam, majd lassan leereszkedtem rá. Lábaimat érzékenyen érintette az anyaga. Kemény volt és hideg, közel sem a puha és megszokott.

Megtettem életem első lépését a Föld nevű bolygón, a hatalmas dobozon. Tollaimat meglebegtette egy fuvallat és furcsán jó érzés kerített magába. Beszívtam magamba a felém szálló illatokat és lehunytam szemeim. Édesek voltak és hívogatóak, még többet akartam belőlük. Kilépdeltem egészen a doboz széléig. A sötétség szerencsére elrejtett. Szárnyaim tökéletesen beleolvadtak a ég színébe, így nem kellett azért aggódnom, hogy kiszúrják másságom. Csak egy átlagos embernek látszottam kívülről. Végre nem voltam más és ez borzalmasan tetszett. A mennyben sosem maradhattam, a másságom miatt. Ott megvetettek és kinéztek. Távoznom kellett.

Pár pillanat alatt azon kaptam magam, hogy hosszú ideje most először húzódik mosolyra szám és boldogságot érzek magamban. Annyira örültem, hogy szárnyaim magától kezdtek mozogni és egyik dobozról a másikra reppentem.

Annyira feloldódtam, hogy nem vettem észre, mikor társaságom akadt. Egy vékony testalkatú embert pillantottam meg egy doboz szélén ácsorogva. A Hold fényében láttam, hogy haja vörösen csillant meg és valamik potyogni kezdtek szeméből. Úgy éreztem, hogy fél valamitől, vagy talán retteg. Szomorú lehetett valami miatt. Eléggé veszélyesnek tűnt az, amit csinál, hiszen nem láttam szárnyakat a hátán. Elrejtőztem valami mögé a doboz tetején, közelebb kerültem hozzá. Tett még egy lépést, mintha csak a levegőben szeretett volna járni. Ott már nem volt mire lépnie. Majd megismételte ezt a másik lábával is és eltűnt a szemem elől.

Nem tudom mi vezérelt arra, hogy utána ugorjak, de megtettem. Zuhanó repülésben közelítettem meg, azonban nagyon lassan érkeztem utána. A tollaimba kapott a szél és feltartott. A fiú hatalmas sebességgel száguldott a mélybe. Csapkodni kezdtem, hogy utolérjem. Túl közel volt a mélység.