A meccsünk végén hallottam valami ugyanolyan hangot, mint amit korábban Channál, amikor Jisung megérkezett. A fiúk és a többi korunkbeli felfigyelt a hangra, majd lassan, ráérősen elindultak az épület ajtai felé.

- Na, tűzzünk, mielőtt jön a kinti ügyeletes – nézett rám Chan, majd elköszönt a fiúktól.
- Valamikor Minhoval és a többiekkel is egyeztetünk és csavargunk valamerre – pacsizott le Hyunjin Channal, majd intett nekem is. Gyorsan megfordult, aztán Jisung és Seungmin után futott.
A tekintetem az árnyékok irányába vándorolt és kiszúrtam, ahogyan a szálkás, vékony testalkatú fiú felkelt a földről, majd párszor a hátsójára csapott, hogy leporolja magát. Végigvezette szemeit az üressé vált udvaron. Vagyis majdnem üres. Hiszen én még ott álldogáltam és őt figyeltem. Mikor észrevett engem, gyorsan elcsapta fejét és futásnak eredt, abba az irányba, amerre a többiek is mentek.

Mikor megéreztem az arcomnak nyomuló levegőt, egy hatalmasat sóhajtottam és elrúgtam egy követ a cipőmmel. Aztán csak arra eszméltem fel, hogy egy erős ütés éri a hátamat.

- Hé! Mozdulj már! Nem akarom, hogy meglássanak minket a tanárok! – ragadta meg felsőmet Chan és rángatni kezdett a kerítés irányába.
- Te nem vagy normális! – kiáltottam el magamat, majd hallottam, ahogyan becsapódik a suli ajtaja és a vállam fölött hátranézve láttam egy idősödő arcot. – Chan, van itt valaki, pucoljunk! – szóltam a vezetőmnek és felugrottam a kerítésre.
- Nekem te csak ne mondd meg, hogy mit csináljak! - kezdett el ő is mászni.

- Ki van ott? – hallottam meg a nő kiáltását.

Ijedtemben átbuktam a kerítésen és csak egy reccsenést hallottam a földet érésemkor. A hátamra érkeztem, ami borzalmasan fájt, de nem jobban attól, amit lent éreztem. A jobb combomtól egészen a térdemig két vágás húzódott és vér szivárgott a hajszálvékony réseken. A nadrágom cafatokban lógott rólam minden irányba. A kerítés olyannyira felsértette a bőrömet, hogy mikor próbáltam felkelni, olyan fájdalmat éreztem, hogy majdnem kiszaladt egy kiáltás a torkomból.
- Mégis mi a jó istent csináltál magaddal? – mászott vállam alá Chan és segített felegyenesednem.
- Ne-nem tudom, megijedtem attól a nőtől. – Mutattam a felénk igyekvő nő irányába, aki nagyon morcosnak tűnt. Folyamatosan motyogott valamit az orra alatt és a ruháját nézte, ami a földet érte és nem hagyta gyorsan lépkedni. – Majd leestem.
- Jó, kerüljünk el a suli közeléből és megnézem a sebeidet – pillantott le a lábamra, amit egyre több vér borított. A vörösség már a térdem alá is lefolyt.

Amilyen gyorsan csak tudtunk, elbicegtünk a következő utcáig, ahol egy eléggé csendes és kihalt épület tövében leültünk a földre. Channak is megterhelő volt eljutni eddig, hiszen az ő lába is fájt, nekem hála, valamint az én súlyom felét is cipelnie kellett.
- Na, mutasd – kuporodott le elém. Mikor kinyújtottam a lábam, már kezdett múlni a fájdalmam és a seb is összébb húzódott. – Miért hiszem azt, hogy csak megjátszottad magad? – nézett oldalra fintorogva.
- Hogy mi? Esküszöm, hogy sokkal csúnyább volt akkor még! – feleltem, majd eszembe jutott valami. – Azt hiszem, a testem még mindig angyalként reagál néhány dologra. Az angyalok nagyon gyorsan gyógyulnak.
- Na, persze. Hazafelé te cipelsz akkor engem. Ugyanis az én lábam továbbra is fáj valaki miatt – nézett a szemembe fújtatva.
- Lehet róla szó, de csak ha kapok megint rament és adsz még tíz percet – próbáltam aranyos fejet vágni és meggyőzni őt.
- Jó! – mászott mellém és hátát a falnak vetette.
Míg pihentünk, megpróbáltam letépkedni a nadrágról a lógó darabokat, hogy kissé normálissá tegyem az öltözetem. Mikor ezzel készen voltam, Chan arcára vezettem tekintetem és úgy gondoltam, kicsit idegesítem. A bámulásban eléggé jó vagyok. Azonban Chan kemény diónak minősült. Egészen közel hajoltam hozzá és onnan vizsgáltam orcáját.
- Chanie – suttogtam fülébe, mire lassan rám nézett.
- Mi van? – kérdezte.
- Chanie – mondtam ezúttal a szemének.
Elhajoltam és láttam, ahogyan kérdő tekintettel méregetett.
- Bang Chanie – szóltam ismét, ezúttal a hasára hajtott fejjel, arca felé nézve.
- Abbahagynád? – mászott ki fejem alól, ami majdnem földet ért. – Ha kimókáztad magad, akár el is indulhatnánk – állt fel és leporolta magát. Leutánoztam a poroló mozdulatait, majd én is felkeltem a földről. Mikor megtettem egy lépést, voltam olyan ügyes, hogy a kis kütyü kipottyant a zsebemből.

- Jaj, ne már! – hajoltam le azonnal érte.
- Vedd úgy, hogy az életednél is fontosabb a telefonod – fordult hátra Chan és lekevert egyet a fejemre.
Természetesen nem igazán figyeltem fel erre, mert azon voltam, hogy leellenőrizzem a porból felkapott eszközt. Szerencsére igencsak strapabíró volt és a járdát is elkerülte. A zöld fű velem volt.
- Az életem rendben van! – emeltem magasba a tárgyat.

Mikor hazakeveredtünk, a kutya majdnem sikeresen megette a telefon tartozékait. Mikor leültem Channal a kanapéra, Joey állandóan felugrott mellém és próbálta elvenni a vezetékeket.
- Chan, csinálj valamit, mert az életem morcos lesz, ha megeszi ezeket!
Ha már, azt mondta a vezetőm, hogy tekintsek a telefonra úgy, mintha az életem lenne, miért ne hívhatnám úgy?
- Ha Joey lenyel valamit, neked kell kiszedned belőle. De abban biztos lehetsz, hogy a te beledet is kimosatom, ha valami baja lesz a headsettől vagy a telefon töltőjétől. Ugye Joey? – húzta az ölébe a kutyust, ami megnyalta az arcát.
- Ugye Joey? – utánoztam le Chant és odadugtam a fejem Joey és a gazdája közé. Természetesen mind a ketten vicsorogni kezdtek rám.
- Jól van, életem, akkor kapcsolj be most szépen! – beszéltem a telefonhoz és egyszerre nyomogatni kezdtem az oldalán a gombokat.

Chan segített megcsinálni a beállításokat az életemen, mint például a nyelvet vagy egy jelszót, amit többször is sikeresen elfelejtettem. Így maradt az, hogy az ujjamat hozzá kell érintenem a kis körhöz. Letöltött nekem néhány zenét, aztán pár alkalmazást. Bekerültem valamilyen csoport szerűségbe is, ahol – mint később kiderült – bent voltak a focis fiúk, valamint Chan többi haverja.
- Nem szeretnél átöltözni? – nézett rám Chan a telefonom bütykölése közben. – Tudod, még mindig ebben a szaggatott ruhában vagy és ahogy itt fetrengsz, egyre több minden látszik belőled. – húzta meg az egyik lógó darabot, mire az anyag végigszakadt a combom tövéig, majd még tovább.
- De, megyek már – pattantam fel sóhajtva – addig találj ki nekem valamilyen nevet – pillantottam hátra, aztán tovább mentem.

Gyorsan felvettem egy kék farmert, majd úgy döntöttem, hogy a felsőt inkább hanyagolom. Bedobtam a szekrényembe és becsuktam azt, mielőtt kiesett volna. Még azelőtt visszamentem volna, Chanhoz, elmentem egy kendőért a fürdőbe, hogy letörölgessem az izzadtságot a mellkasomról.

- Megjöttem – ugrottam le a lépcsőről Chan elé, akinek a szeme sem rebbent meg.
- Azt hiszem már meg is van a neved – vezette végig szemét meztelen felsőtestemen, majd a nadrágomra is vetett egy pillantást.

Satan.in.blue.jeans
Ez lesz Changbin profilja.
Chan voltam.

J.One
Chan, te szörnyeteg,
hogy adhatsz egy cukiságnak
ilyen nevet?