Az első egy hetem jól, mondhatni boldogan telt. Egy kissé bezárva éreztem magam, de ez csak is az én érdekemet szolgálta. Minseok hyung csak nagy ritkán vitt ki magával mások közé, ezek a ritka alkalmak is csak a piacra vonatkoztak, mert hyung nem tud annyi mindent haza cipelni, amit vesz. Nem igazán mehettem a nagy ültetvény szélénél tovább és mivel még nem számítok idiótának, ezt be is tartottam. Egyébként is, mikor Minseok reggelente elment, nekem egy egész napom volt Junmyeon hyunggal. Szívesen kimentem vele a gyógynövény ültetvényt ápolni, közben pedig rengeteget tudtam meg.

Junmyeon hyung gyógyító volt, így az ő szemei lilán ragyogtak fel néha, ezért volt a háza körül nem csak levendula, hanem számos gyógynövény is. Mindig mesélt nekem ezt-azt a növényekről, így egy kicsit a tudásom is nőtt, holott soha nem voltam egy vidéki csemete. Junmyeon hyung sokat beszélt arról, hogy ebben a világban hogyan élnek a különböző természetfeletti népek. Először is kezdjük azzal, hogy itt nem volt olyan modernizált minden, a házak is szokványos, tradicionális koreai házak voltak, elhúzható ajtókkal, amit már jól ki is tapasztaltam. Ha kimentem Minseok hyunggal a piacra, jól megnéztem a várost, ami inkább hasonlított egy vidéki kis falucskára, mint az általam megszokott város fogalmára, bár amiben mindenképp hasonlított a kettő, hogy itt is rengetegen voltak. Minseok mindig egy kapucnis pulcsit aggatott rám, nehogy valakinek feltűnő legyek, hiszen nem csak a szemszín, hanem más külső adottság is elkülönítette a népeket. Az egyszerű démonok hófehér bőrűek voltak, kissé halottas beütéssel; Minseok hyung népe - az őrzők - alacsony termetűek és erős testalkatúak voltak, egy fokkal sötétebb bőrárnyalattal; Junmyeon hyung népe - az az a gyógyítók - markáns arcvonallal, de szelíd tekintettel rendelkeztek és általában elkülönülve, egyedül éltek; és az én, már halott népemre a jellemző, hogy mind gyönyörűek, sötétebb a bőrük és a másik három néppel ellentétben nők is voltak közöttük. Emiatt hamar megtudtam, hogy az eleve elrendeltetettem biztosan férfi. Junmyeon hyung azt mondta, azért nem voltak soha nők a másik három népben, mert eme nem képviselői valamiért soha nem születtek ebbe a világba démon-, őrző- vagy gyógyítóként, mint a férfiak, így csak a teljesen tiszta angyalok között lehetett nő. Ezzel kapcsolatban rengeteg dolog felvetült bennem, de nem mertem kérdezni, inkább csak mélyen hallgattam és hagytam, hadd mondjon el mindent, amit csak tud a doki. Minseok hyung úgy is kevesebbet beszélt nekem ezekről, őt érzékenyen érintette a téma, én pedig nem akartam semmit sem felbolygatni benne. Inkább azt terveztem, hogy Junmyeon hyungtól érdeklődöm meg az ilyen dolgokat és ez elég hatásosan is ment. Imádott beszélni, látszólag társaságra vágyott már évek óta, én pedig szívesen voltam vele. Sok érdekes dolgot mondott nem csak erről a helyről, hanem a költészetről, a matematikáról és még sok egyéb másról. Junmyeon hyung egy nagyon tanult gyógyító volt, jó beszélőkével, így hasznosnak tartottam a vele töltött időt.

-Hyung... Lehet egy kérdésem? - Épp az ebédet főztük együtt, Junmyeon hyung pedig megint csak belemerült egy témába, amit én szakítottam félbe. Eddig még soha nem vágtam bele a beszédébe, hiszen olyan lelkesen tudta alkotni az újabb és újabb mondatokat, viszont ez a dolog már rég megformálódott a fejemben és kíváncsi voltam. Látszólag a dokit is megleptem eme kérésemmel, de csak bólintott egyet, miszerint nyugodtan kérdezhetek bármit. - Minseok hyung... miért nem tud nekem ezekről a dolgokról beszélni? Nem azért kérdezem, mert veled bajom lenne hyung, csak... izé.. érted... nem akarom őt ezzel felzaklatni.

-Oh... Hát... - Felhúzott szemöldökökkel nézett rám, miközben egy újabb répa meghámozásának állt neki. Pár percig csend telepedett közénk, tudtam, hogy gondolkozik, de végül nem hagyott engem kétségek közé sodródni és válaszolt. - Minseok hyung nem szeret itt lenni, mert mindig egy olyan személyre emlékezteti ez a hely, akit leginkább csak el szeretne felejteni. Meg hát... téged is félt, hiszen olyan vagy neki, mint a tulajdon fia. - Elmosolyodtam az utolsó mondaton, hisz ezt már régen tudtam, mégis teljesen más volt Junmyeon hyung szájából hallani. Örömmel töltött el mindig is ez a tudat és most csak még jobban megmelengette a szívem.

-De... ki az a valaki? - A sok szép mellett igencsak piszkálta a fantáziámat ez a dolog, hiszen elképzelni nem tudtam, hogy az erős Minseokot ki volt képes elgyengíteni, majd sérelmet okozni neki. Nem olyan őrzőnek tűnt, mint aki túlságosan érzelmes, ez pedig igaz is volt, hiszen csak az a rejtélyes valaki és én voltam az, aki képes volt a szívébe férkőzni. Ezt pedig kész elismerésnek vettem, bár... nem kellett érte sokat tennem, az biztos.

-Jongin... vannak olyan dolgok, amiket én nem mondhatok el. És nem csak Minseok hyung múltja ilyen téma, hanem még sok más. Tudom, ezzel kicsit összezavarlak, de még sok olyan dolgot nem árultam el neked, ami amúgy rád is vonatkozik.

-De akkor... miért hallgatsz róla, ha rám is vonatkozik? - Érdeklődve vizslattam őt és a már fortyogó leveshez sétálva beletettem a már megpucolt és felvágott krumplit.

-Mert nem akarlak előre megijeszteni. - Komoly válasza után egy kissé elbizonytalanodtam és már a nyelvem hegyén volt egy újabb kérdés, ha Minseok hyung nem ezt a percet választotta volna arra, hogy betoppanjon a kicsiny házba. Csak komoran köszönt egyet, majd a padlásra sietett, ahol tudomásom szerint a szállása volt, bár ki tudja? Ha oda felment, én soha nem mentem utána, mert tudtam, akkor rejtőzködik, mikor valami baja van, vagy ha mérges. Junmyeon hyung most viszont annyira kérlelően nézett rám, hogy kénytelen voltam felmenni Minseokhoz.

A padlás ajtó hangosan felnyikordult, elém tárva a kissé poros, de azért rendben levő helyiséget. A hosszan elnyúlt, fából készült tetőtér végében egy matrac helyezkedett el, egy kis ablak alatt, ami aprósága és a rajta megtelepedett por miatt alig engedett be fényt. Barátságosan elmosolyodtam, hátha a takaró alatt megbújt hyungomat ez egy kissé feloldja. Közelebb mentem hozzá, majd helyet foglaltam mellette, a fapadlón. Érdeklődve, de egyben ideges tekintettel vizslatott engem, ami egy kicsit megijesztett, de félretettem ezt az érzelmet.

-Mi a baj hyung? - Minseok durcásan ült fel a matracon, frusztráltan túrva hajába, egy laza mozdulattal ledobva magáról a takarót. Még mindig nem értettem a viselkedését, ezért csak csendben vártam, hátha kibök valamit, de ő ugyan hosszas percekig egy szót se szólt. - Hyung...

-Hagyjuk, inkább gyere ki velem a piacra. - Lelkesen bólogatni kezdtem, gyermeki fénnyel a szememben, hisz imádtam, mikor egy kicsit kimozdulhattam innen és nem csak a porta végéig tartottak a határaim. Minseok hyung egy kissé felnevetett gyerekes valómon, majd megborzolta fejem búbján hajamat és egy bólintás kíséretében felállt, majd a padlás ajtóban bevárt.

Lelkesen pattogva köszöntem el Junmyeon hyungtól, aki szokásához híven óva intett minket, hiszen nem csak Minseok féltett már olyan nagyon engem, hanem a doki is, ami ugyan fura volt, de hamar hozzá tudtam szokni ahhoz, hogy konkrétan úgy kezelnek, mint egy kisgyereket. Nem volt ezzel bajom, hiszen eddigi életem során soha nem lehetettem úgy igazán gyerek, hiszen a lenti világban kirekesztve éreztem magam nap, mint nap, holott itt sokkal bezártabban éltem. Nem is nagyon értettem magam ezzel kapcsolatban, mert hogy a sima, sokáig otthonomul szolgáló földön úgy, ahogy szabad voltam, míg itt nem igazán mászkálhattam el, még társaságban sem. Persze, értettem ennek a miértjét és nem is nagyon veszekedtem ezen a két velem élő hyungommal, inkább csak jó gyerek módjára azt élveztem, amit lehetett és mindig hallgattam rájuk.

Az út szokásosan hosszú volt, de megérte, hiszen imádtam elvegyülni tömegben úgy, hogy itt nem éreztem azt, hogy konkrétan minden egyes járókelő elszívja az energiámat. Arról a mai napig nem beszélt nekem se Junmyeon-, se Minseok hyung, hogy ez miért is van, de majd ha lesz rá időm, valamelyiküktől megérdeklődöm. Most úgy se csináltam mást, mint hogy kiskutya módjára, szorosan követtem hyungot, aki velem ellentétben nem kért minden egyes lépés után bocsánatot, hanem megállíthatatlanul tört előre, ahogy mindenki más is. Csak én lehetek ilyen béna, még ebben a világban is, az biztos. A szerencsétlenségem akkor fordult a tetőpontjára, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy Minseok hyung sehol. Körbe-körbe forgolódtam, de sehol sem láttam, ez pedig egy kicsi pánikot szült bennem. Úgy éreztem magam, mint egy öt éves kisgyerek, aki elvesztette az anyukáját a bevásárlóközpontban. Kétségbeesetten indultam el a nagy tömegben, hátha nyomára akadok, közben pedig egy kisebb hiszti roham zajlódott le bennem.

Hyung még soha nem csinált ilyet. Eddig ahányszor kihozott ide, mindig nagyon figyelt arra, hogy nehogy eltűnjek mellőle és többnyire el sem engedte a kezem, amíg a kihalt földútra nem értünk. Most viszont mintha minden figyelme másra irányult volna, még csak a kezemet sem fogta meg, sőt, felém se nézett, így sikeresen elvesztem és legszívesebben csak a földhöz vágtam volna magam, olyan hisztit csapva, mint egy kisgyerek. Mondjuk, az ebben a világban élők korát tekintve, talán majdhogy nem én számítottam a legfiatalabbnak. Nem igazán láttam gyerekeket és azokból a párbeszédekből, amiket néha elkaptam, csak annyit szűrtem le, hogy itt a legtöbben már száz felett vannak, nekem meg ez, a kis huszonegy évemmel nagyon magasnak tűnt. Amióta csak itt voltam, tényleg egy kisgyerek lettem, így pedig kezdtem néhány dolgot magamtól is megérteni itt. Ebben a világban, én még csak egy gyerek vagyok, ezért viselkedem úgy, ahogy. Na, így még nagyobb pánikba estem és csak még inkább meg akartam találni hyungot, hogy kisgyerek módjára a nyakába vessem magam sírva. Féltem, hogy bármelyik pillanatban valaki észreveszi az angyal mivoltomat, ez pedig még több aggodalmat idézett elő. Nem a bőrszínem miatt, hiszen Tao démon volt, mégis, neki is igencsak sötét volt a bőrszíne. Sokkal inkább az aggasztott, hogy a szemeim a tudtomon kívül ragyognak fel kéken, ezért a rajtam lévő kapucnit még jobban az arcomba húztam, minél kevesebbet láttatva magamból.

Ahogy haladtam a tömegben, néha megállva és körbekémlelve, egy alakot fedeztem fel a sokaság között, ki rendíthetetlenül követett, legalább is ezt vettem észre, hiszen ahányszor megálltam és hátra néztem, a tekintetem az övével találkozott, így kissé gyorsabbra vettem a tempót. Kiabálni nem akartam, hiszen próbáltam minél jobban elvegyülni és nem feltűnni, de az engem követő alak szörnyen megijesztett.

-Elnézést, eltévedtél? - Majdnem egy akkorát sikítottam, hogy szerintem azt még Junmyeon hyung is hallotta volna, viszont az idegen alak, aki egészen idáig követett, egy gyors mozdulattal befogta a számat. A tekintete rideg és semmitmondó volt, ami még inkább megrémített, emiatt pedig mozgolódni kezdtem, hátha lesz olyan szíves és elenged. - Héj... nyugi. Nem bántalak. Látom, nem idevalósi vagy. - Egy apró mosoly jelent meg ajkai szegletében, mi pillanatok alatt képes volt ellazítani, így a befeszített izmaim elernyedtek, az idegen pedig elengedett. Egy ideig így nézett rám, kedves tekintettel, majd mintha valami bűnt követett volna el, az arcvonásai ismét szilárdak és komorak lettek. Nem értettem ezt a hirtelen váltást, de kérdezni sem mertem, pedig ennek a fiúnak a kisugárzása valami olyat idézett elő bennem, ami egyszerűen felemelő volt. Szépnek találtam őt, még az ijesztő tekintete ellenére is, és konkrétan már féltem attól, hogy mindjárt felrobban közöttünk a levegő. - Mi a neved? - Érdeklődött, de egyben olyan ridegen tette fel ezt a kérdést.

-Van valami bajod velem? - Halkan kérdeztem vissza, mire látszott rajta, egy kissé megleptem, mert a szemöldökei vagy egy centit feljebb ugrottak.

-Igen. Az, hogy valami furcsa vonzalmat érzek irántad, holott már van, aki hozzám tartozik.

-Hát.. izé... sajnálom... - Kínosan elmosolyodtam, gyengéden a tarkómra simítva. Éreztem, hogy kezdek elvörösödni, mire ismét megjelent az az aranyos ajakgörbület az arcán.

-Mi a neved? Segíthetek valamiben? - Kedvesen közeledett felém, én mégis egy kissé hátrébb húzódtam. - Oké... Nem kell megmondanod a neved. Akkor csak azt mond, hogy miben segíthetek?

-Elhagytam a hyungom. - Lebiggyesztett ajkakkal néztem rá, mire felnevetett.

- Velem is történt már ilyen. - Még mindig mosolyogva nézett rám, majd mikor leírtam neki Minseok hyung kinézetét, segített megkeresni azt a lököttet, aki sikeresen elhagyott. Nem voltam rá mérges, de azért mégis csak a frászt hozta rám, így már készültem arra, hogy egy határozott, de nem erős taslit adok neki.

-Köszönöm. - Mosolyogva álltam szembe a helyes idegennel, kinek most már csak a komor ábrázata mutatkozott. - Megtudhatnám, hogy mi a neved? - Az idegen nem válaszolt, gyors tempóban hátat fordított nekem, majd az ellenkező irányba elindult. Furcsálló tekintettel néztem utána és már én is indultam volna a dolgomra, hagyva ezt az egészet, mikor megállt, mély levegőt vett és csak annyit mondott.

-Oh Sehun.

Bocsi a helyenkénti szóismétlésért, nem jutott eszembe az adott szavakra más szinoníma.