Mozdulni sem bírtam, ahogy Jongdae a rácsokon keresztül vizslatott engem, egy ördögi mosollyal az arcán. Féltem tőle, de emellett feltüzelt a jelenléte. Olyan volt, mintha már ezer éve ismertük volna egymást, pedig esküszöm, most láttam életemben először ezt a fiút. A testem lángolt, hála egy kellemes bizsergésnek, ami végig szántott az egész valómon. Oda akartam menni hozzá, az alacsony és roppant vékony testéhez, hogy érezzem azt a melegséget, amit magából áraszt. De ezt nem tehettem. Ő csak egy fogoly volt, akit behoztak egy napra és kész. Én vagyok a felügyelője, nem tehetem meg azt, hogy odamegyek és konkrétan hozzábújok. Pedig mind a tekintete, mind a megjelenése és a kisugárzása is csábított.

-Gyere csak... én várlak... - A mosolya még szélesebb lett, így egy még ijesztőbb külsőt öltve magára, ami bár megbabonázott, mégsem tettem azt, amit kért.

-Kérlek, ha lehet, maradj csöndben és ne zaklass. Csak holnap reggelig kell bent maradnod. - Ezekkel a szavakkal akartam azt a furcsa valamit lerendezni, ami közöttünk volt. Gyorsan az asztalon lévő könyvemért nyúltam és kényelmesen elhelyezkedve a székben, olvasni kezdtem. Éreztem, hogy a forróság miatt alig kapok levegőt és bár ez simán lehetett volna zavaró is, én örültem ennek a melegségnek, amit talán most éreztem először az életemben. Már épp sikerült volna elvonatkoztatnom a cellában lévőtől, ha csak nem hallottam volna felőle egy nagy csattanást. Ijedten kaptam fel a fejem, tekintetem ismét Jongdae felé intézve, hogy mégis mit csinálhat.

-Ha velem vagy egy helyen, akkor igazán megtisztelhetnél azzal, hogy figyelsz rám!

-Már miért is kéne ezt tennem? - Kimérten kérdeztem vissza, mire Jongdae egész lénye hirtelen megváltozott. Egy gonosz, zsaroló mosoly került az arcára, én pedig éreztem a már megszokott hideget, ami eddigi életemet körbelengte. Nem értettem, hogy most miért változott meg ilyen könnyen a kisugárzása, de egy dolog biztos volt, újra érezni akartam azt a kellemes meleget, amit magából árasztott.

-Újra szeretnéd, igaz? - Teljesen a rácsokhoz simult, egy kissé feljebb húzta a pólóját és belátásom nyílt, egyenesen az izmos hasára és vékony derekára. Nem válaszoltam neki és ismét próbáltam tőle elvonatkoztatni, még ha ez nem is volt olyan egyszerű és legmélyen igenis vágytam a melegre, amit adhatott volna nekem, ki tudja hogyan. - Látom rajtad, szinte ordítasz magadban azért, hogy megérinthess, hogy a hideg helyett ismét a meleget érezhesd. Jongin... Egy pofon egyszerű dolgot kell csak csinálnod érte cserébe. Gyere ide, én pedig megtanítalak egy-két dologra. - Az eddig határozott szavaim a torkomra fagytak. Az egész dolog olyan csábító volt, meg akartam tenni, de nem lehet! Jongin, ne légy hülye! Az egy kicsit sem ijesztő számodra, hogy nem is ismer, mégis tudja a neved?!

-Honnan tudod a nevem?! - Zaklatottan, remegő lábakkal álltam fel a székről, de egy lépéssel sem mentem hozzá közelebb. Ahhoz túlságosan féltem az ismeretlentől, amit nyújthatott volna nekem és persze a tudástól is, hiszen éreztem, ez a srác sok dologgal kapcsolatban magyarázatot adhatna.

-Tényleg látszik, hogy te vagy az utolsó. - Mintha egy pillanatra sajnálat suhant volna át a tekintetén, amit nem igazán értettem, ahogy a kimondott szavait sem. Látszott rajta, hogy tud egy dolgot, vagy akár többet is, mégsem mertem komolyabb kérdést feltenni, hiszen itt volt vagy milliónyi dolog a nyelvem hegyén. - Kérlek... gyere ide... - A fene se tudja, hogy mi ütött belém, egyszerűen, nem én uraltam a testem. Közelebb lépdeltem hozzá, olyannyira, hogy már csak épp hogy a rács választott el minket egymástól. A tekintetében rengeteg érzelmet láttam ekkor átsuhanni, de ami a leginkább felkeltette a figyelmem, az az önelégült mosoly volt, ami most még inkább látszott, pedig a szemeiben még mindig az őszinte sajnálat foglalt helyet. - Ügyes vagy... - Az ajkainkat csak pár centi választotta el egymástól, éreztem ismét felforrósodni a levegőt, ez pedig még inkább elvette a józan eszem. Kész voltam őt megcsókolni, hogy a testem belsejében is érezzem végig áradni a forróságot, de ekkor az ajtó kivágódott és egy felettébb ideges ábrázatú Tao rontott be rajta. Egy laza mozdulattal lökött el Jongdaetól, ki ideges szemekkel vizslatta a szintén haragos ábrázatú kínait. Én csak értetlenül ültem a földön, megszeppenve, akárcsak egy kisgyerek, aki valami rosszat csinált, de ha jobban belegondolok, tényleg azt csináltam.

-Ő az enyém, Jongdae. - Tao idegesen sziszegte szavait a nála vagy tíz, de talán több centivel kisebb srácnak, aki csak lazán hátrébb lépett.

-Tudod, hogy csak egy valaki birtokolhatja, az pedig nem te vagy.

-Igen? De nem is te. Szerinted mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a saját tulajdonát csábítgatod, te ribanc?! - Tao kezdett egyre idegesebb lenni, míg én teljesen zavartan kapartam fel magam a padlóról, nem csapva még csak egy apró zajt sem, hiszen féltem és egyben kíváncsi is voltam arra, hogy miről beszélnek itt. Csak egy valaki birtokolhat? Mi?!

-Miért, a fuckboy-ok jobbak, Tao? - Míg a kínai ideges volt, addig Jongdae láthatólag nagyon élvezte ezt az egészet, bár az ő tekintetéből is kiszűrhető volt a harag. Legszívesebben most rögtön haza szaladtam volna, nem érdekel, hogy mi lesz, de innen csak egy ajtón lehetett távozni, Tao pedig pontosan ott állt, az utamban. Ezekben a percekben nem akartam mást, csak azt, hogy itt legyen Minseok és szerencsét hozzon nekem, de sajnos erre várhattam.

-Mond csak Jongin... Ki neked a szimpatikusabb? - Tao egy lépéssel szelte át a köztünk évő távolságot és míg ő egy sejtelmes mosollyal az arcán vizslatott, addig Jongdae aggódóba váltott át. Ahányszor a cella felé néztem, az alacsonyabb srác csak a fejét rázta, annak érdekében, hogy hagyjam Taot a fenébe és menjek hozzá, de igazándiból, mindkettőjüktől féltem. Sőt, rettegtem, pedig Jongdae tényleg igencsak apró termetű volt; neki inkább a tekintetétől féltem. Láttam rajta, hogy ő sem akar nekem igazán jót, ahogy Zitao sem, ez pedig kétségek közé sodort. Eddig úgy álltam Taohoz, hogy csak kanos idióta, aki szereti másokra a frászt hozni, de már benne is többet láttam, mint Jongdaeban.

-Hagyjatok... - El akartam szaladni, ki az ajtón, egyenesen haza, a macskámhoz, de ebben Tao akadályozott meg. Villám sebességgel kapott a csuklóm után és visszarántott, így a falnak csapódtam, majd lassan a földre csúsztam. Nagyon féltem akkor és képtelen voltam eldönteni, hogy most mi lenne a legjobb. Mindketten engem vizslattak, de ami a legijesztőbb volt, az Tao tűzvörös színben pompázó szemei. Már nem tudtam ezzel a sok dologgal mit kezdeni, úgy éreztem, hogy sürgősen levegőre van szükségem, mert nem sokára tényleg megőrülök. Már ha eddig nem voltam az, hiszen olyan szürreális volt ez az egész, hogy képtelen voltam elhinni, pedig tisztán itt voltak a tények a szemeim előtt. Mostantól nem csak egy beszélő macskát, hanem még vörös szemű embereket is fogok képzelni?!

Nem tétováztam akkor, csak előrántottam a hangtompítóval felszerelt fegyveremet és Taora lőttem. A golyó a hasát érte, mire fájdalmában összerogyott, de egy csepp hang nem hagyta el ajkait. Jongdae csak érdeklődve figyelte az eseményeket, míg én nagy nehezen talpra álltam és remegő lábakkal hagytam el a helyiséget. A pisztolyt az egyenruhám alá elrejtettem és bármi szó nélkül kirohantam az őrsről. Az se érdekelt, ha emiatt kirúgnak vagy lecsuknak, csak legyek már végre biztonságban ott, ahol nem zavarhatnak össze egyes emberek, mert a macskámon kívül senki más nincs ott.

Szédültem, ahogy a sok ember között szlalomoztam, nem egy ember kiáltott utánam, de volt nekem jelenleg ennél nagyobb bajom is. Rettenetesen féltem, csak Minseokot akartam, a beszélő macskámat és senki mást. Alig múlt tíz óra, én pedig már kikészültem és jelenleg mást se akarok, csak meghalni, vagy valami megváltás formát kapni. Elegem volt mára mindenből, pedig már lelkiekben láttam magam előtt a főnök dühös arcát, holott az öreg, lassan már nyugdíjba való férfi nagyon megértő személy volt. Kivéve a Taos ügyet, mindent egy szó nélkül megengedett, így nagyon reméltem, hogy ezzel sem lesz különösebb gondja.

Ahogy beértem a lakásomba, feldúltan csaptam be magam mögött az ajtót. Hatalmas levegőket vettem, próbáltam magam lenyugtatni, elég sikertelenül. A szívem továbbra is hevesen vert és hiába voltam már otthon, még mindig féltem és nem éreztem magam biztonságban. Többször is körbe kémleltem és csak nagyon lassan mentem beljebb, hogy először a nappalibban nézzek körül, majd a lakás többi pontján. A biztonság kedvéért elhúztam a sötétítőket és egyetlen lámpát se kapcsoltam fel. Az egyik sötétebb sarokba kuporodtam, onnan figyeltem a lakás látható pontjait, mikor megcsörrent a telefon. Remegő kézzel oldottam fel a készüléket, ahonnan főnököm hangja csendült fel.

-Jongin, minden rendben? Mindenki azt mondja, hogy hallottak egy pukkanást, majd te csak úgy elrohantál.

-Sajnálom, igazán nem akartam, de... nagyon hirtelen lettem rosszul. Haza kellett jönnöm.

-Semmi gond, maradj csak, amíg jobban nem leszel. - Hallottam a hangján, hogy aggódik, emiatt pedig bűntudatom lett. Nem igazán volt olyan ember az életemben, akihez őszintén ragaszkodtam volna, de azért voltak olyanok, akiket sajnáltam, ahányszor csak velem törődtek. Én ezt nem érdemeltem meg, nem voltam valami jó ember, így nem is kellenek ilyen kedves személyek az életemben, hiszen rohadtul nem érdemeltem meg őket.

-Jongin? Hogyhogy itthon vagy már? Mi a baj? - Minseok aggódva lépkedett apró tappancsain hozzám, hogy aztán az ölembe kuporodva kezdjen hangos dorombolásba. Elvarázsolva, csillogó szemekkel simítottam végig selymes szőrén.

-Valami... nagyon furcsa dolog történt ma velem. - Simogattam, holott valójában magamat nyugtattam a folyton ismétlődő mozdulattal. Próbáltam fejben összerakni a ma történteket, de egyszerűen nem ment. Nem értettem semmit, össze voltam zavarodva és mást sem akartam, csak nyugodtan aludni, de jelenleg annyira veszélyben éreztem magam, hogy képtelen lettem volna, még csak egy percre is lehunyni a szemeim. - Megyek... megmosom az arcom. - Már raktam volna le Minseokot az ölemből, mikor ő egy laza mozdulattal a belémkarmolt.

-Nem! - Nem értettem, hogy most így hirtelen belé is mi ütött, de most már ő se érdekelt kurvára, hiába volt egy stabil pont az életemben. Hiába fújt rám és karmolt én leraktam az ölemből és a fürdőbe siettem. Nagyon rosszul éreztem magam, tényleg muszáj volt, hogy egy kicsi hideg víz érje az arcom. Jót is tett, ugyanis olyan pezsdítően és kijózanítóan hatott rám, hogy már sokkal nyugodtabban néztem fel és mikor kinyitottam a szemem, már nem voltam ebben olyan biztos. A tükörben a szemeim kéken csillogtak, akárcsak a tenger, ez pedig egyszerre kápráztatott el és ijesztett meg. Ezek után, tuti, hogy gumiszobában végzem.