Enyhén felment a pulzusom, az biztos. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az információval. Az ölemben lévő kezeim vészesen remegtek és bár éreztem egy határozott, erős szorítást a bal vállamon - ami biztosan Sehun felől érkezett - mégsem tudtam vele törődni. Halványan azt is hallottam, ahogy a szobában lévő két személy folyamatosan beszél hozzám, én viszont csak az előttem lévő, vörös ágyneműt figyeltem mereven. A tekintetem egy pillanatra sem tért át másra, csak egy szem pontra voltam képes akkor fokuszálni. A vörös ágyneműn nem sokára halvány cseppek jelentek meg, ezzel egyidejűleg pedig a látásom is homályosodni kezdett. Már azt se tudtam, mit akarok csinálni. Legszívesebben sírtam, ordítottam és nevettem volna egyszerre. Egyik remegő tenyeremmel finoman a hasamra simítottam, mintha ez bármin is képes lett volna változtatni. Tudtam. Már napok óta tudtam, hogy ez állhat a háttérben, de valahogy nem volt képes ezt elfogadni. Ki tudná ezt? Én... Én csak egy nyugodt, békés életet akarok. Olyan nagy kérés ez?

-Jongin... Héj... - Sehun finoman az államra simított, majd maga felé fordította arcom. Nem akartam ránézni, hisz jelenleg eldönteni sem tudtam, hogy most utálom vagy szeretem-e őt. Leginkább csak behúztam volna neki egyet, majd az ölelésébe vetettem volna magam.

Ahogy a nyugalmat sugározó szemekbe pillantottam, percekre elnyelt azok mélysége és sötétsége. Ettől függetlenül egy pillanatra kezdtem azt érezni, megnyugszom és nincs semmi baj, holott volt, erre ráeszmélve pedig kitört belőlem a végeláthatatlan zokogás. Nem akartam ezt az egészet. Még magam sem értem, miért, de nem akartam. Talán csak a félelem az ismeretlentől, de még ez az egy ok is elég volt ahhoz, hogy mély zavarokat alkosson bennem.

-Valaki szúrjon hasba egy késsel! - Nem akartam, de csak úgy kitört belőlem. Ekkor már nem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam, hogy nem angyalhoz méltóan viselkedem, ráadásul Junmyeon hyung és Sehun előtt. Az se érdekelt, ha Sehun ezért megver, de már nem tudtam visszatartani. - Valaki! Kérem! Kérlek! Valaki! Valaki... Valaki... Va...Valaki... - Ki akartam szállni az ágyból és ezt meg is tettem, kihasználva a mellettem lévő két személy döbbentségét. Gyors léptekkel az ajtóhoz mentem és kiléptem azon, elhagyva a szobát. Azt se tudtam, hová megyek, de már zsigerből jött a dolog, egészen addig, míg éles fájdalom nem nyilallt a hasamba és össze nem estem abban a szent minutumban.

-Jongin!

-Valaki... Valaki öljön meg... - Magzatpózba kuporodva érintettem, most kifejezetten lángoló homlokom a hideg talajhoz. - Valaki... - Hallottam, ahogy Sehunék nagy léptekkel sietnek hozzám, de képtelen voltam bármit is tenni. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, testem remegett, mintha muszáj lenne neki, én pedig alig voltam képes bármit is érzékelni a körülöttem zajló dolgokból. Meg akartam halni...

-Jongin... Semmi baj...

-Valaki!

-Jongin! - Éreztem, hogy valaki felránt a földről és szorosan magához ölel. Abban az ölelésben minden volt. Félelem és szorongás, de ezzel együtt nyugalom és melegség. Helyesbítek... Most akarok meghalni.

-Valaki...

-Jongin, kérlek, figyelj rám egy kicsit. - Sehun gyengéden eltolt magától, két keze közé fogva megfáradt arcom és tekintetem a sajátjába ásta. Így tökéletesen láttam az őszintén csillogó szemeit, amik olyasféle bizalmat adtak nekem Sehunt iránt, mint amilyet eddig még nem éreztem. Mintha a lelkünk ténylegesen összekapcsolódott volna. - Jongin... Én boldog vagyok, érted? Életemben először igazán boldog, de csak akkor leszek még boldogabb, ha te is az vagy. Kérlek... Tudom, ez nagy kérés, de kérlek. Neveld a gyermekem lelkét a testedben és vigyázz rá. Óvd, mint egy jó anya és gondoskodj róla, eközben pedig én is gondoskodom rólad, mint egy jó apa. Szeretlek és tudom, hogy még össze vagy zavarodva, de te is szeretsz engem. Kérlek... Éljünk boldogon együtt. Nem ígérem, hogy soha nem fogok hibázni, de hát részben én is olyan vagyok, mint egy ember. Gyakran hibázom és hozok rossz döntéseket, de ígérem, igyekszem mindig a jóra törekedni. Ne törődj azzal, hogy démon vagyok, nem számít. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlen rossz vagyok és az is leszek. Szeretlek és tudom, ez az egész nagyon nyálas, de kérlek... Fogadd el a szavaim és maradj velem. Maradj velem és legyünk együtt jó szülők. Tudom, hogy ez számodra nehezebb, de kérlek... Végig melletted leszek és támogatlak, ahogy tudlak. Kérlek... Nyugodj meg és ne akard megölni a gyermekünket. - Soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen dologban lesz részem, de ezekben a percekben volt szerencsém látni az abszolút romantikus és nyálas Sehunt, aki a most mellettünk álló, teljesen elfeledett Junmyeon hyung előtt képes volt ezeket mondani nekem és így. Ez őszintén meghatott és már eldönteni sem tudtam, miért sírok valójában; de volt egy olyan érzésem, az arcomon végig folyó sós cseppek örömkönnyek.

-Sehun...

-Kérlek... Nagyon kérlek... - Képtelen voltam szavakkal válaszolni, ezért csak hevesen bólogatni kezdtem, közben pedig csak szipogtam, mint egy megszeppent kisgyerek. Egyik kacsómmal folytonosan csak könnyeimet törölgettem, amiket bár visszaakartam tartani, nem ment. Olyan szintű megkönnyebbülés suhant át rajtam, hogy már képtelen voltam sírás nélkül átvészelni ezt az egészet. Úgy éreztem, a világ összes terhe szakadt le a vállamról. Már nem érdekelt semmi háttér tényező. Az elkövetkező napok, hónapok, évek. Luhan, akire még mindig nem mertem rákérdezni Sehunnál, de ezek után már nem is akartam tudni semmit. Ha Sehun szeret és vigyáz rám, semmi nem kell. Hisz igaza volt... Bár sokáig összezavarodott és bizonytalan voltam, de valójában szerettem őt. Szerettem őt és mellette akarok maradni.

-Olyan nyálas gondolataim támadtak... - Öleltem át szorosan, fejemet elrejtve széles mellkasában. Hallottam, ahogy heves szívverése lelassul, normális tempóban és egy nagyot sóhajtott, és bár keserédesen, de felnevetett.

-Mindketten fájóan nyálasak vagyunk, de tudod mit? Nem baj. Ezért vagyunk jó pár. - Lassan elemeltem fejem mellkasától és felnéztem rá, tekintetemet fekete íriszeibe fúrva.

-Jó párnak tartasz minket?

-Már hogyne? Hisz... Mindig is volt valami furcsa közöttünk és... Őszintén sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen, csak... Nem igazán tudtam hova tenni az érzéseim. - Karjainak szorítása kissé megerősödött körülöttem, majd homlokát az enyémnek döntötte.

-Ezzel nem vagy egyedül. - Mosolyodtam el őszintén rá. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha át fogunk élni mi ketten, Sehunnal egy ily pillanatot, de szerintem úgy volt csodás, ahogy alakult. Hisz hiába akadtam ki, és gondolkodtam el komolyan a biztos halálon... Most már tudom, nem most jött el az idő, hogy mindent feladjak és véget vessek saját magamnak. Még befejezetlen volt az életem, ami bár örök, de tudom... egyszer úgy is meg fogok halni, de addig is; átélek mindent, amit elrendelt nekem a sors.

-Sehun... Jongin... - Meglepetten néztünk egyszerre a tőlünk pár méterre álló, igencsak zavart Junmyeon hyungra. Arca teljes pírba borult, ami őszintén, egyszerre volt meglepő, egyben szórakoztató látvány. Azt se gondoltam volna soha, hogy hyungot ilyen keretek között látom.

-Mond csak nyugodtan Junmyeon. - Engedett egy kicsit az ölelésén Sehun, ami bár egy kicsit elszomorított, tudtam, nem lehetek örökké az ölelésében, hiába akarom ezt teljes szívemmel.

-Meg kéne alaposabban vizsgálnom Jongint. Alapjáraton nem ő az első, aki kiakadt a terhesség híre hallatán, de... Egy picit talán túlzásba esett. - Simított végig zavartan tarkóján, mire kissé elszégyelltem magam és most rajtam volna a sor, hogy elvörösödjek. Nem angyalhoz méltóan viselkedtem. Nem kellett volna ilyen hisztit csapnom. - Most, hogy terhes, már az első naptól kezdve nem lenne szabad, hogy stressz érje most viszont... Hát ja. Nem hiszem, hogy túl sok jót tett ez. Jongin, muszáj, hogy megvizsgáljalak. El kell kerülnünk minden rossz eshetőséget. - Ismét csak egy aprót bólintottam, és mikor Junmyeon hyung biccentett egyet fejével, hogy kövessem, engedelmesen tettem a dolgom. Viszont mielőtt még magára hagytam volna Sehunt, visszaszaladtam hozzá és egy finom puszit hintettem az arcára.

-Még találkozunk. - Mondtam neki teljesen zavartan és a válasza megvárása nélkül futottam hyunghoz. Viszont visszanézve Sehunra, láttam az őszinte örömöt az arcán, ami az én ajkaimra is egy apró mosolyt húzott. Tényleg szeretem, ez nem holmi buta és naiv állítás.

Elképedtem egy kicsit, mikor a szoba felé menve hyunggal rájöttem, milyen messzire is szaladtam a nagy hálószobából, ahol az utóbbi napjaim legtöbbjét töltöttem Sehunnal. Egyszerűen azt se tudtom elhinni, hogy ennyire kiborultam, pedig már volt rá példa. De, hogy ennyire? Még magamnak is tudok meglepetést okozni azzal, mennyire hiszti királynő vagyok néha, ez pedig egy elég negatív dolog. Felnőtt férfi vagyok, mégis úgy viselkedem, mint egy neveletlen kislány.

-Nincs ezzel semmi baj Jongin.

-Mi? - Meglepetten kaptam fel a fejem, mikor Sehun szobájába értünk hyunggal.

-Semmi baj. Én is, és szerintem nyilvánvalóan Sehun is megérti az összeroppanásodat. Nincs ebben semmi szégyellni való...

-De hyung...

-Figyelj Jongin. - Lassan hozzám sétált és két keze közé fogta jobb kezem. - Azok is kiakadnak eleinte, akik ebben a világban nőttek fel és már kicsi koruk óta tudnak erről. Te viszont egyáltalán nem itt töltötted eddigi éveid, így senki sem várta el tőled, hogy mosolyogva fogadd ezt a dolgot. Akárki látott volna, megértette volna. Hidd el nekem. - A mai nap már másodszor lett sírhatnékom örömömben. Hirtelen még Sehun is teljesen megértő velem szemben, ráadásul őszinte és kedves. Mintha csak egy tündérmesében lettem volna, akármilyen viccesen hangzik ez így pasi létemre.

-Köszönöm hyung! - Vidáman elmosolyodtam, mire Junmyeon hyung csak végig simított arcomon és a szobában lévő ágyhoz vezetett, majd leültetett arra.

-Jaj te! - Nevetett fel megkönnyebbülten, ahogy a vigyorgó fejemet nézte. - Tudod, hogy mindig támogatni foglak, ahogy Minseok hyung is.

-Hiányzik...

-Tudom. Hidd el, látni fogjátok ti még egymást. - Mosolygott rám bíztatóan, az ölébe húzva táskáját, és hevesen kutatni kezdett benne. Én csak lemondóan megráztam a fejem, hiszen már akkor elbúcsúztam örökre Minseok hyungtól, mikor el kellett, hogy váljak tőle. Pedig olyan szívesen látnám akár most, hiába vagyok jelenleg még mindig sebezhető állapotban. De úgy is csak az ismeretségünk eleje óta megnehezítettem az életét. Olyan voltam, mint egy szuicid hajlamú öt éves, aki csak úgy lazán kisétál az országútra egy forgalmas napon. Jobb hasonlatot szerintem nem is mondhatnék. - Na, és akkor most lássuk azt a kis lelket. - Készítette elő a szükséges tárgyakat a vizsgálathoz, ekkor pedig éreztem, ismét félelem járja át összes porcikám. Mi van, ha valami károsodást okoztam a leendő gyermekemnek a kisebb hiszti rohamommal? - Nyugi Jongin. Biztos minden rendben.

Ha valakinek a hiszti rohamáról kell írni, szerintem olyankor vagyok a legjobb. XD
Minden esetre... Heves temperamentummal rendelkezem, na. >.<