A következő napon élőhalottakat meghazudtolva jártam-keltem a hatalmas házban. Fáradt voltam. Olyan fáradt, mint még talán soha és ennek egyszerűen nem értettem a mértjét. Olyan jó volt a tegnap este Sehunnal, most meg konkrétan megint semmi erőm nincsen semmihez. Sehunnak reggel el kellett mennie, így magamra maradtam. Borzasztó volt a magány és bár simán mehettem volna Junmyeon hyunghoz, nem volt hozzá gyomrom. Rettenetesen bántam, hogy az utóbbi napokban elhanyagoltam és inkább választottam Sehun társaságát. Sehun egy cseszett mágnes volt, én pedig egy rohadt fém darab, aki nem bírt ellenállni a vonzásnak. Pedig, valójában nagyon szerettem hyungot. Bár vele kevesebb időt töltöttem, mint Minseok hyunggal, mégis szerettem, hisz ő is szeretett, vagy legalább is kedvelt engem. Tökéletesen tudtam ezt, mert a tekintete és az összes féltő mozzanata erről árulkodott.

-Héj, Jongin! Gyere! - Junmyeon hyung, emlegetett szamár módjára bukkant elő egy ajtó mögül. Kedves mosolya arról árulkodott, hogy nem haragudott rám, ez pedig megnyugtatott. Nem tudom, hogy az élet többi részében mit kezdtem volna nélküle. Többnyire semmit. Ha Junmyeon hyung nem lenne, lehet, hogy már régen, rongybaba módjára tenném azt, amit Sehun akar. Nem mintha most nem azt csinálnám, ráadásul élvezem is, de valamilyen szinten... valahol, mélyen a szívemben tudom, hogy ez így rohadtul nem jó. A mentális egészségem súlyos mértékben hanyatlik, rövid idő alatt, ezt pedig nem túl szép a jövőre nézve. Egyenlőre csak abban tudok reménykedni, hogy legalább terhes nem leszek és nem kell majd egy gyerekkel foglalkoznom. Nem mintha nem szerettem volna a gyerekeket, csak most nem igazán tudtam volna vele megfelelően foglalkozni.

Körül se néztem, csak beléptem hyung szobájába, aki egyből magához ölelt. Olyan jól esett ez az apró érintés, hogy az egész szívem egyszerre melegedett fel és sajdult fel fájdalmasan. Hiányoztak a nevelő szüleim - akik amúgy a maguk módján szerettek - és hiányzott Minseok hyung is. Csak Junmyeon hyung volt nekem itt, az utóbbi időben mégsem kerestem a társaságát. Vagy a magányba burkolóztam, mélyen elrejtőzve egy sötét zugba, vagy Sehunnal voltam, aki mostanában nem győzött szebbnél szebb emlékekkel és dolgokkal elárasztani. Rajta is láttam, hogy azért van benne egyfajta szeretet felém, csak ő épp teljesen más volt, mint hyungjaim. Nem ment neki tökéletesen az érzelmek kifejezése, emiatt pedig sokszor láttam igen béna, de aranyos próbálkozásokat.

-Jongin... Minden rendben veled? - Nézett rám aggódón Junmyeon hyung, leülve mellém az ágyra, egyik kezét a combomra helyezve. Már csak ez az apró érintés is borzasztóan jól esett. Sehun közelében jól éreztem magam, de ha nem volt velem, ismét előjött az a pocsék emóció, ami eddigi életemet végig kísérte.

-Nem tudom hyung... én... Sehun elment és... - Fogalmam sem volt arról, hogy hirtelen miért kezdtem el sírni, de elég rendesen sikerült. Bármi gát nélkül bőgtem hyung mellett, aki igyekezett szavakkal és lágy simogatásokkal csitítani. Egyszerűen képtelen voltam magam megérteni. Halvány lila gőzöm sem volt szélsőséges emócióim mértjéről, erre pedig Junmyeon hyungtól vártam a választ, de hogyan érthette volna ő ezt, ha én sem tudtam megfejteni saját magam. Egyszerre féltem és voltam bátor; szerettem és gyűlöltem; szomorú voltam és boldog. Ki értheti ezt? Ki tudna választ adni ezekre?

-Nyugi Jongin, semmi baj nincs. Sehun vissza fog jönni. - Mintha csak egy kötél lenne, vágták el sírásomat. Eme' egy mondat képes volt megszüntetni az egész nap bennem lévő feszültséget, fájdalmat és aggodalmat. Mi történik velem?

-Hyung... ez...

-Attól tartok, hogy elkezdtél Sehunhoz kötődni. Nem is akármilyen módon.

-Mi? - Zavartan tettem fel kérdésem. Én ebből semmit sem észleltem, mert bár jól el voltam Sehunnal, nem éreztem azt, hogy az egész életem vele akarom leélni, a végtelenségig, a halhatatlanságban. Soha nem is jutott eszembe ez. Én csak igyekeztem jól érezni magam és ennyi.

-Mint már tudod, vannak ebben a világban bizonyos törvények, pontosabban, természeti adottságok. Már elég sok ilyen dolgot tudsz, viszont még jó pár van, amiről nem beszéltem neked. Az egyik ez, amit most élsz át. - Mély levegőt véve állt fel mellőlem, egyenesen a szoba egyetlen, kicsi, de annál több fénnyel szolgáló ablakához sétálva. Világosbarna haja érdekesen csillant meg a Nap erős fényében, miközben mimikái igen gondterhelté váltak. - Még ha te nem is tudsz róla, de beleszerettél Sehunba. A passzív felek, ha az előre elrendeltetett párjukkal vannak kapcsolatban és beleszeretnek a másikba, egy igen erős kötődés fogja őket a dominánshoz láncolni. Ha a domináns elhagyja a párját, a passzív gyengének, magányosnak és legfőképp, kiszolgáltatottnak érzi magát. Gyakran erős pánikrohamok is bekövetkezhetnek, ha a domináns hosszabb időre magára hagyja párját. Ez azért van, mert a legtöbb passzív bizonytalan és fél attól, hogy soha nem jön vissza a párja, aki az abszolút biztonságot nyújtsa számára. Csak gondold végig. Egész nap feszült voltál és rettegtél, kerültél mindenkit és akkor nyugodtál meg egy kicsit, mikor biztosítottalak arról, hogy Sehun vissza fog jönni hozzád. - Mélyen belenézett meleg íriszeivel az enyéimbe. Bár tényleg sok, hasonló helyzetbe voltam már, ezt tényleg nem akartam elhinni. Igen, tényleg kezdett egy kicsit szimpatikusabb lenni Sehun, de azért nem hiszem, hogy már most beleszerettem. - Tudom, hogy mi jár a fejedben Jongin. Ne kételkedj bennem. Látom a jeleket és sajnos, igen képzett orvosnak vallhatom magam.

Junmyeon hyung rémesen őszintének tűnt, na meg... mi oka lett volna arra, hogy hazudjon? Nem hiszem, hogy az ellentétes oldalon állt volna, vagy valami baja lenne velem; bár ebben nem voltam olyan biztos. Nagyon mart belülről a bűntudat, hogy jó pár napig elkerültem és csak akkor jöttem hozzá, ha rosszul voltam fizikálisan. Nem akartam ezt tenni vele, megbántani, de képtelen voltam elmozdulni Sehun mellől. Nélküle elveszettnek és gyengének éreztem magam.

-És... hogy lehet ezt megszüntetni? - Kissé kétségbeesetten tettem fel neki kérdésem, mire csak szomorúan pillantott felém az ablakból. Szemei bánatosan csillogtak, talán sajnált engem vagy nem tudom. Bár ami igaz, az igaz; nagyon nem kellett volna beleszeretnem Sehunba. Nem azt mondom, hogy rossz lett volna ő, de a jó címkével se lehetett nagyon megbélyegezni.

-Többnyire sehogy. Ez egy olyan kötelék, ami csak is az előre elrendeltetett pároknál alakulhat ki és soha nem fog megszűnni. Még ha egyszer gyűlölni fogod sem. Ha te hagyod el őt is érezni fogod ezt, csak enyhébben. - Őszintén? Rohadtul nem tudtam, hogy most hogyan tovább. Ha már ennyire kötődök Sehunhoz, még csak elmenekülni sem fogok tudni mellőle a saját érzelmeim miatt, hiszen... olyan rossz nélküle. Ebben a percben vissza akartam menni a lenti világba és tovább élni a kis unalmas, gondtalan életemet. Féltem. Féltem, mert így még befolyásolhatóbb és kihasználhatóbb voltam, most már nem csak Sehun, hanem mások számára is. Hiszen ha Sehun nincs velem, oda mindenem, amivel megvédhetném magam. Nélküle gyengébb és szánalmasabb vagyok, mint valaha voltam, ez pedig több szempontból nem egy előnyös dolog.

-Hah, ezt nem hiszem el... - Nevettem fel elkeseredetten, miközben Junmyeon hyung visszatért mellém és az egyik combomat simogatta.

-Most inkább ne törődjünk ezzel Jongin. Jobb, ha az egészségedre koncentrálunk. Az a bizonyos első alkalom óta, lefeküdtél már Sehunnal? - Nem akartam neki megválaszolni ezt a kérdést, de tudtam jól, ezen is túl kell esnem, hogy valahogy segíthessen nekem hyung. Ekkor ugrott be Minseok hyung is. Mennyire hiányzik...

-Igen... pont tegnap este.

-Meg kell hallgatnom a hasadat, feküdj el.

-Nem kell egy kis idő, hogy a terhesség biztosra kimutatható legyen? - Ráncoltam gondterhelten szemöldököm, mert bár tény, hogy már reggel óta szarul vagyok - és nem teljesen amiatt, mert Sehun nincs mellettem -, azért ez mégis elképzelhetetlen számomra. Bár... mostanában sok ilyen dolgot vágtak a fejemhez.

-A lenti világban talán igen, bár nem értek teljesen ehhez. Én itt vagyok orvos és nem ott, viszont mint már egy csomószor elmondtam neked, itt máshogy működnek a dolgok.

-Akkor a terhesség is rövidebb idő? - Engedelmesen feküdtem el az ágyon és hagytam, hogy hyung feljebb tűrje vékony pólómat. Hideg keze végigszántott az alhasamon, ami nem volt egy túl kellemes érzés, de nem tettem semmit.

-Erről majd csak akkor beszélünk, ha terhes vagy. Addig nem akarlak ilyen dolgokkal leterhelni. - Valami furcsa, tölcsér alakú dolgot rakott a hasamra, majd fülét a fent lévő részéhez illesztette. Idegesen felsóhajtottam, próbálva levezetni a frusztrációmat. Alig telt pár percbe ez a dolog, nekem mégis sokkal hosszabbnak tűnt az az idő, míg hyung meghallgatta a hasamat. - Még nem vagy terhes, nyugi. - Egy megkönnyebbült, de egyben frusztrált sóhajt engedtem ki ajkaim közül. Tudtam, hogy Sehun nagyon szeretné ezt a gyereket és minden bizonnyal örülne, ha minél hamarabb teherbe esnék, emiatt pedig nem tudtam, hogyan fog reagálni, ha megtudja, még nem vagyok terhes. De végül is, még csak a második szeretkezésünkön vagyunk túl, szóval nem olyan meglepő, hogy nem kaptam be a legyet, ugye? - Mi miatt aggódsz? - Junmyeon hyung mintha olvasna bennem, úgy tette fel kérdését. Eleinte csak meglepetten tudtam rá pislogni, hiszen nem tudtam elhinni, hogy tényleg ennyire kiismerhető vagyok.

-Szerinted... Sehun nem fog rám emiatt haragudni?

-Jaj, Jongin. Dehogy, már miért haragudna? Még ha nem is látszik, de azért szeret téged. Mellesleg ő is tudja, hogy nem megy ez ilyen könnyen, ráadásul nem a te hibád. Próbálkoztok még és meglátod, minden rendben lesz. - Képtelen voltam válaszolni, ezért csak bólintottam egyet. Még mindig az ágyon ültem, kezeimet tördelve ölemben. Egy pillanatra sem néztem rá hyungra, mégis, olyan kiskutya szemekkel néztem magam elé, hogy ezt még én is láttam fejben. Junmyeon hyung erre halkan felnevetett, kezeivel intve nekem. - Gyere ide... - Nem voltam rest egyből hozzá bújni. Olyan kellemesen esett most az ölelése, hogy el nem tudtam képzelni, miért kerültem ennyi ideig. Talán csak Sehun miatt vagyok ilyen furcsa és miatta vannak megmagyarázhatatlan tetteim és érzéseim. Hiszen, hogy lehet egyszerre szeretni és gyűlölni valakit? Mert én pontosan ezt éreztem Sehun iránt.

Nem akartam elmozdulni Junmyeon hyung öleléséből. Akárcsak egy szeretet éhes kisgyerek, úgy szorítottam magamhoz az idősebbet, holott ez elég szürreális volt, hiszen hyung alacsonyabb volt nálam, nem is kicsivel. Viszont hiába a külső adottságok, belülről még tényleg egy gyerek voltam, aki nem vágyott másra, mint szeretetre és törődésre. Sehun mozzanatiban is gyakran éreztem ezt mostanában, hisz mindig olyan óvón és védőn ért hozzám, mintha én lennék a mindene, ami egyértelműen hülyeség volt. Sehun még ha kedvelt is engem egy kicsit, nem volt szerelmes belém. Csak a gyerek miatt kellettem neki, de ebből kiindulva mondjuk bárki mást találhatott volna maga mellé. Mit sem számít ilyen szempontból az, hogy az elrendeltetett párja vagyok.

-Mi a baj Jongin? Érzem, hogy minden egyes izmod megfeszül. - Hyung egy kissé elhúzódott tőlem, így nézve szemeimbe. Arcomra simított, mire belebújtam a kellemes és féltő érintésbe.

-Nem hiszem, hogy Sehun szeret engem... Csak a gyerek miatt kellek neki.

-Ne mondj ilyet. Ez egyáltalán nincs így. Attól még, mert mostanában te nem igen láttál engem, én igenis sokat láttalak titeket. Bízz bennem, szeret téged, még ha nehéz is ezt elhinni. Sehun furcsa; nehezen mutatja ki az érzelmeit. - Igaz, nem igazán tudtam ezzel az információval mit kezdeni. Egyáltalán nem akartam elhinni, hogy ezt tényleg igaz lenne, de hyung mondta, ő pedig csak nem hazudna nekem, főleg, mikor egyértelműen látható rajtam a félelem és kétségbeesés Sehunnal kapcsolatban.