Hogy milyen az, amikor kiderül, mindvégig valami több voltál, mint aminek mindig mondtak? Az én esetemben nem túl jó. A mai napig nem tudom eldönteni, még ezer év után sem, hogy boldog vagyok e, vagy sem. Ebben a dilemmában élek már évek óta, egy olyan személy mellett, aki maga az ördög, velem mégis kedves; mintha a közelemben megtisztulna és ugyanolyan angyal lenne, mint amilyen én is vagyok. Pedig sokáig azt hittem, én sem vagyok nagy szám. Én is csak egy gyenge ember vagyok, akár a többi, sőt, talán még gyengébb. Nem volt erőm soha, semmihez. Nem volt erőm arra, hogy kisgyermek koromban barátokat szerezzek és kapcsolatot létesítsek a többiekkel. Nem volt erőm arra - már általános iskolásként sem -, hogy okos, jól tanuló gyerek legyek, ezzel csalódást okozva a szüleimnek. Nem volt erőm arra kamasz koromban, hogy a gimnáziumban összekapjam magam és felkapaszkodjak egy olyan szintre, amin később még lehet belőlem valami. Nem volt erőm egyetemre menni, így lettem én rendőr. Az állam már évek óta támogatja a katonai, és a rendőri pályát, így, ha megfelel az erőnléted és rendelkezel egy érettségivel, felvesznek. Még csak hosszú és kemény kiképzés sem áll előtted, hiszen mindent az öledbe szórnak, ennek pedig csak annyi a feltétele, hogy légy hűséges és csináld azt, amit mondanak. Lehet, ez kicsit veszélyes szakma, de azért még sem olyan, mint ahogy azt a rendőrös akció filmekben bemutatják, főleg egy ilyen nyugodt országban. Itt legfeljebb kisebb bolti lopások történtek, extrémebb esetben drogozás, de még ezek sem olyan dolgok, hogy mindennap imádkozni kelljen az embernek az életéért. Nem azt mondom, hogy szerettem ezt csinálni, hiszen sokszor néztek rám megvetően - vagy ami a családomat illeti, csalódottan -, de ez is egy elélhetési forma, az én gyengeségem pedig nem engedte, hogy többre vigyem. Nem is érdemlem meg. Nem is vagyok ebbe a világba való. Valahogy mindig éreztem, én igazából máshova tartozom, hisz nekem itt olyan sötét, és szürke volt minden. Hiába vittek a szüleim felemelő kirándulásokra, azok sem tetszettek. Ez nem nekem való hely. Nem tudom, hogy milyen hely az, ahol boldog lehetnék, de ez biztosan nem az. Olyan... másabbnak érzem magam a többi emberrel szemben. Mintha az én szervezetem nem ugyanúgy működne, mint az övék. Sokáig nem értettem, hogy miért érzem ezt, aztán... mikor fény derült mindenre, inkább jöttem volna vissza a szürkeségbe.

Szokásos, átlagos nap volt. Ahogy reggel felkeltem és elhúztam a sötétítőt, a sok másik emberrel ellentétben, én nem éreztem a napnak a melegét. Olyan volt mindig is, mintha az én bőröm képtelen lenne érzékelni a forró sugarait, mintha csak egy szellem lennék. Soha nem voltam kipihent;, hiába aludtam akár huszonnégy órát is, én nem akartam felkelni. Az álmaimban mindig tűz volt körülöttem, előttem pedig csak nagy fényesség. Próbáltam a fényességhez menni, ami a nappal ellentétben, melegséget nyújtott nekem és mikor már kezdett a szemeim előtt egy emberi alak kirajzolódni, valami láthatatlan erő visszataszított a tűzbe, én pedig felkeltem. Évek óta próbálom ezt az álmot megfejteni, de soha, semmire nem jutottam. Voltam rengeteg orvosnál, akik a krónikus fáradságomra és a furcsa álmaimra pszichológusokat ajánlottak. Egyszer döntöttem úgy, hogy elmegyek egyhez, azóta gyakori vendége vagyok, pedig ő is csak a sötétben tapogatózik, akárcsak én, vagy a többi orvos.

-Jó reggelt Jongin! Lennél szíves egy kis tejjel ellátni, ha már miattad nekem is fel kellett kelnem, itt kora reggel? - Egyszer áthívtam a pszichológusomat, Yixinget, hogy nézze meg a beszélő macskámat. Soha, senkinek nem említettem, hogy háziállatom beszél, csak neki, erre pedig úgy kiröhögött, mint a csuda, de azért eljött hozzám, hogy aztán el is szomorítson, mi szerint az én macskám nem beszél, ami azt jelenti; nagy bizonnyal tényleg megőrültem. Nem tudom miért, de hittem neki, pedig ahogy néha beszél velem ez a macska, azt biztosan nem az én őrült tudatalattim kreálja, de mindegy.

-Máris megyek Minseok. - A másik különös dolog, a macska neve nem tőlem ered. Nem sokkal azután, hogy hozzám került, ezen a néven mutatkozott be és soha nem is engedett abból, hogy más néven szólítsam. Én őrült vagyok, van több bajom is, így nem igazán volt kedvem leállni egy macskával veszekedni azon, milyen néven akarom hívni. Sokkal inkább akartam bolyhosnak elnevezni, hiszen rettentően selymes szőre volt, de ha az agyam egy zuga azt akarja, hogy a macska neve Minseok legyen, felőlem jól van. Már beletörődtem abba, hogy biztosan nem vagyok normális, így nem is érdekelt többé ez a dolog. Csak sodródtam az árral és kész.

-És, hogy aludtál? - Minseok leült a műanyag, rózsaszín színű macskatálkája elé és onnan figyelt engem, ahogy a hűtőhöz sétálok és kiveszem abból a tejet, hogy öntsek neki. Régebben bizarrnak tartottam, hogy én konkrétan a valójában nem is beszélő macskámhoz beszélek, de már megszoktam, hiszen szerencsét hozott nekem már rengetegszer ez a jószág. Amióta velem élt, olyan volt, mintha egy őrangyalom lenne. Egy csomószor kerültem volna kórházba, vagy épp haltam volna meg, ha Minseok nincs mellettem, így nem is zavart az a velejárója, hogy beszél.

-Jól, de megint olyan fáradtan keltem. - Öntöttem ki elé a tejet.

-Köszönöm. - Hálásan bólintott, majd neki állt a reggelijének, míg én a sajátomat készítettem. - És az álom?

-Még mindig ugyanaz.

-Naaaa, ne légy csalódott. Egyszer majd rájössz, hogy mit is jelent valójában. - Sokszor felvidítottak a szavai, mégis, valahogy sosem voltam még így sem igazán boldog. Csak bólintottam felé és csalódottan ültem le reggelizni. Az étel végigmarta a nyelőcsövem, mintha nem nekem találták volna ki azt, amit a többi ember is evett. Naponta, ha tudtam enni két falatot és ennyi. Nem esett jól az étel; nem csak a torkom, hanem a gyomrom, sőt, az egész testem ellenkezett ellene. - Próbáld megenni az egész rántottát. Menni fog. Szükséged van az energiára. - Minseok felugrott az asztalra és velem szemben leült, úgy intézve hozzám szavait. Valami arra késztetett, hogy szentírásként kell kezelnem mindent, amit mond, pedig csak egy egyszerű macska volt, akit le kellett volna kergetnem az asztalról, de nem tettem. Nem tettem, mert úgy éreztem, nem olyan biztos az, hogy valóban őrült vagyok, pedig már elég rendesen sikerült elhitetnem magammal ezt a tényt. A családom is ezt szajkózta és az orvosok is, természetfeletti dolgok pedig nem léteznek, mint ahogy azt mindenki tudja. Mégis, valahol, a szívem mélyén éreztem valami ilyesmi gondolatot formálódni, ez ellen pedig nem tehettem semmit. - Ügyes vagy. - Mosolyogva néztem a még mindig előttem ülő Minseokra, miután végre, hossz idők után, sikerült megennem egy teljes ételt. Ez valamilyen szinten örömmel töltött el, pedig az a tíz perc, míg nagy nehezen leerőszakoltam minden falatot a torkom, valami pokoli érzés volt. Úgy éreztem, a torkom lángba borul, a gyomromat pedig, mintha valaki szorongatta volna.

-Olyan jó, hogy vagy nekem. - Még mindig mosolyogva simogattam meg a macskám fejét, ki erre hangos dorombolással reagált és mintha ő is elmosolyodott volna, pedig csak egy macska.

-Legyen jó napod és vegyél a fejedre sapkát, nehogy megfázzon a kobakod! - Köszönt el tőlem, mikor már az ajtóban álltam. Minseok kérésére, még gyorsan felkaptam a fejemre egy sapkát és így hagytam el otthonom. Soha nem zárom be az ajtót, hiszen nem volt semmi értékes a házamban, meg hát, Minseok szeretett ki-be járkálni. Ami azt illeti, rettentően okos macska volt, egy laza mozdulattal nyitotta ki, majd valahogy be is zárta az ajtót.

Az utcán, ahogy emberek ezrei siettek el mellettem, egyre inkább éreztem a fáradtságot. Hiába a reggeli, amit Minseok nagy nehezen belém erőltetett, sok ember között, még inkább fáradtnak éreztem magam. Soha nem értettem, hogy ez is miért pont bennem van meg, de nem is nagyon tudtam vele törődni. Ez egy egyszerűen kivédhető dolog volt; elzárkóztam mindenki elől és kész. Meg voltam én a macskámmal, Minseokkal, nem kellett nekem senki. Úgy se csináltam mást szabadidőben, csak aludtam.

-Vigyázzon már jobban! - Egy idegen nő mérgesen zsörtölődve szidalmazott, mikor bambaságom folytán véletlen neki mentem.

-Elnézést... - Fáradtan kaptam fejemhez, úgy éreztem, mindjárt összeesem. Nehéz volt számomra a koncentráció, de szerencsémre már nem volt messze az őrs, így oda beérve, egy nagyot szusszantottam megkönnyebülésemben. A kollégáim megint csak unottan tekintettek felém, ahogy mindig, ez pedig egyáltalán nem zavart. Örültem annak, hogy nem törődtek velem, attól szerintem csak rosszabbul lettem volna. Ez szinte mindenkire igaz volt itt, kivéve egy, átkozott emberre, aki talán rosszabb hatással volt rám, mint bárki más valaha.

Épp az öltözőben voltam, egy szál alsógatyában pakoltam a szekrényembe, majd vettem ki onnan az egyenruhám. Már készültem volna felvenni a nadrágom, mikor valaki agy nagyot csapot a fenekemre, így az akkorát csattant, mintha csak egy jókora pofont osztottak volna le valakinek.

-Ma is nagyon bájos vagy. - Zitao nevetve lépett a mellettem lévő szekrényéhez, éhes tekintettel fürkészve engem. Utáltam, hogy ő nem volt képes csak úgy elmenni mellettem mint mások, az pedig csak tetézte a dolgot, hogy olyan volt, mint egy energiavámpír. Ahányszor a közelembe volt, erős hányinger tört rám, a látásom pedig igencsak elhomályosodott. Az ő közelében teljesen kiszolgálatatottnak éreztem magam, legszívesebben elszaladtam volna tőle jó messzire, de sajnos nem igazán volt erre esélyem. Ha járőrözni kellett, ő volt a társam, így érthető, hogy miért szerettem jobban a papírmunkával foglalkozni, mint kint masírozni a városban.

-Ennek igazán örülök Tao. - Gondterhelten sóhajtottam fel, mikor nagy nehezen sikerült magamra felkapnom a nadrágom. Nagyon nem éreztem jól magam a kínai közelében és hiába mondtam már ezt a főnökömnek, őt ez nem nagyon érdekelte, így továbbra is a colos maradt a társam, nagy örömömre.

-Rosszul vagy? - Tao félmeztelenül préselt neki a fém szekrénynek, mire megborzongtam, hiszen a mögöttem lévő szekrény anyaga rettenetesen hideg volt, Tao közelében pedig nem hogy felmelegedett volna a testem, sokkal inkább még jobban lehűlt. Főleg, hogy most kezei közé fogta arcom és így közeledett egyre inkább felém. El akartam lökni, de mikor meg akartam emelni karjaimat, azok erőtlenül hullottak vissza mellém. Míg én gyengültem, addig Tao szemei egyre jobban csillogtak, mintha tényleg elszívta volna minden energiámat. - Olyan finom vagy. - Pár centire voltak egymástól ajkaink, úgy suttogott, így éreztem meleg leheletét a bőrömnek csapódni. - Induljunk, sok dolog van ma. Járőrözünk. - Én lesápadtam, hiszen nem igazán lelkesedtem ezért, míg Tao csak egy kaján vigyort intézett felém és gyorsan felkapkodva magára a ruháit, magamra hagyott az öltöző csendjében.

Gyengén dőltem neki a szekrényemnek, a felsőm a jobb kezemben lógott, kissé súrolva a földet. Próbáltam valamennyire összeszedni magam, de Tao már így is nagyon legyengített; ötletem sincs, hogy hogyan, ez pedig zavart. Nem értettem sosem, hogy miért vagyok az átlagnál fáradtabb a közelében, ezt pedig tényleg, nagyon utáltam. Kiszolgáltatott voltam vele szemben.

-Kim Jongin! Maga ma mégsem megy terepre. Új páciensünk van, akire figyelni kéne. - Megkönnyebbülve bólintottam, hiszen ez a szabadságomat jelentette mára. Zitao idegesen dobbantott egyet de, nem szólt vissza. Megértve a feladatom, indultam a cellák felé, mikor valaki hátulról elkapta a karom.

-Nyugodj meg. Holnap senki sem fog bezavarni és kettesben lehetünk. - Tao meleg lehelete a fülemnek csapódott és éreztem, hogy egy kicsit beleharap fülcimpámba, majd egy kissé meglökve engedett utamra. Ezúttal feldúltan indultam az épület megfelelő részére. Miért nem tud békén hagyni? Hiszen látja, hogy milyen rosszul vagyok a közelében.

A cella részhez érve, egyből helyet foglaltam a helyiség elejében lévő asztalnál. Kissé meglazítottam a ruhámat a nyakamnál, hiszen fojtogatott a gondolat, hogy holnap nem úszom meg Taot. Nagyot kortyoltam az asztalon lévő vízből, majd az előttem lévő cellára néztem, miben egy fiatal fiú, karjait kidugva a rácsokon vizslatott engem. Tekintete tüzesen fénylett, ami bennem is megmozgatott valamit. Szinte perzselt a szemeivel, éreztem, hogy a nem rég elvesztett erőm visszatalált a testembe és az felforrósodik. Piruló arccal és enyhén remegő kézzel nyúltam a papírok felé, majd egy tollal a kezembe tekintettem ismét a fiúra, aki egy pillanatra sem vette le rólam szemeit.

-Neve? - A fiú elmosolyodott, szinte húzott magához, minek csak nagy erőfeszítések árán voltam képes ellenállni.

-Kim Jongdae.

Mielőtt valaki letámadna, valójában nincs semmi bajom a rendőrökkel és nem is ítélem el őket.