-Üdvözöllek lányom.-mosolygott a bácsika,majd kabátját Ridleynak nyújtotta és szép lassú,görnyedt hátához képest igencsak kecses léptekkel a társaságunkhoz sétált,majd helyet foglalt,mintha semmi sem történt volna.

-Apa?!-kiáltott fel hisztérikusan Natalie,majd sírva az öreg karjaiba vetette magát.

-Lányom. Édes kicsi lányom.-lágyultak meg az idős ember arcvonásai,s egy kövér könnycsepp csordult ki éjfekete szeméből.

-Hisz te meghaltál.-motyogta Natalie,arcát édesapja nyakába fúrva.

-De visszatértem hozzád.-mosolyodott el az öreg,majd lánya karjait lefejtve magáról távolabb tolta őt és mélyen a szemeibe nézett-Még dolgunk van.

-Apa. Én drága apukám.-fúrta Natalie ismét apja vállába a fejét,majd mikor megnyugodott helyet foglalt szorosan édesapja mellett.

-Nagy csata előtt állunk gyerekek. Nagyon nagy csata előtt,mely csak egyféleképpen érhet véget. Az egyik fél halálával.-nézett végig alaposan Rid nagyapja a kis társaságunkon.

-Mr. Grey! Ne haragudjon,hogy félbeszakítom,de ön 20 éve halott. Hogy lehet,hogy most mégis itt ül?-tette fel a kérdést Max,melyre mindannyian kíváncsiak voltunk.

-Édes fiam,van számotokra egy történetem.-mosolyodott el-Hajh,mintha csak tegnap lett volna.-sóhajtott fel Mr.Grey,majd mesélni kezdett,mi pedig mind néma csendben figyeltünk a szavaira.

40 évvel ezelőtt

Április volt,a természet épp akkoriban kezdett újraéledni. Az idő kellemesen meleg volt,az akkor 20-as éveiben járó fiatalember hátára mégis izzadtan tapadt koszos,kockás inge,ahogy leszállt a vonatról New York városában,zsebében egyetlen rozsdás bicskával,szívében reményekkel és elszántsággal. Az állomásról kilépve egy ismeretlen,tőle fiatalabb kölyök lépett elé kését szorongatva,mondván

-Add a pénzed,vagy véged!

Kinézete csapzott és koszos volt,akárcsak a másiké,gebe testén akár egy hálóing lebegett szakadt inge. Az újonnan érkezett fiú egy darabig elmélázva állt és figyelte a kölyköt,majd egy könnyed mozdulattal kicsavarta amaz kezéből a kését.

-Szép öcsém,ha kell valami kérd,ne erőszakkal vedd el! Most pedig mondd a neved!

A kölyök megkukultan állt vele szemben,félelmében még a szava is elakadt. Kisvártatva könnyek kezdtek potyogni szeméből.

-Ne haragudj bátyám. Nem akartam én senkit sem bántani,csupán már napok óta nem ettem egy falatot sem. Lee a nevem, Lee Edison. Bocsáss meg nekem bátyám,kérlek!-szipogta,majd térdre borult és kezet csókolt a fiúnak.

-Állj fel na! Állj fel gyerünk! Légy férfi és ahelyett,hogy megalázkodsz inkább vállald a felelősséget tetteidért.-rántotta fel az esetlen kölyköt a földről-Az én nevem William. William Grey. Gyere velem segíts eligazodni álmaim városának szívében,aztán hidd el lelünk megoldást a te gondodra is. Nincs lehetetlen,csupán tehetetlen.-veregette meg gyönge vállait.

-Köszönöm bátyám! Köszönöm!-csókolgatta örömtáncot lejtve a Lee nevű kölyök a kezét-Segítek én,hogyne segítenék! Gyere,erre induljunk!-rohant előre megállás nélkül magyarázva a nevezetességekről. William fejcsóválva követte az állandó szómenésben szenvedő fiút,hogy megismerje végre álmai városát teljes egészében.

(Visszaemlékezés vége)

-Ez hát a története annak,hogy ismertem meg apád apját,az idősebbik  Edisont.-fejezte be a mesélést,majd csillogó szemekkel tekintett Ridley felé.

-És mi történt aztán?-kérdezte Max.

-Aztán? Azt a történetet már mind ismeritek,legalábbis egy részét biztosan. Ahogy egyre nagyobb hatalomra tettem szert,az emberek tisztelni kezdtek. Félni csak az félt,akinek félnivalója volt,máskülönben engem egész életemben kenyérre lehetett kenni. Lee viszont már más volt. Tőle tartottak az emberek,mert különösen kegyetlen lett a még nagyobb hatalom hajkurászása közben. Egyre sötétebb és sötétebb ügyekbe keveredett én pedig mennél inkább próbáltam megakadályozni,annál inkább tartott az ellenségének. Nyílt háborút indított ellenem az alvilágon belül,csak azzal nem számolt,hogy ebből ő fog rosszul kijönni. Mielőtt meghalt még azt kérte vigyázzak az akkor 10 éves fiára,Ridley édesapjára.Én ennek eleget is tettem. Kitaníttattam,tisztességes családba adtam,azonban 18 éves korában valaki elmondta neki,hogy mi is történt valójában az apjával és a fejébe vette,hogy így vagy úgy,de bosszút fog állni rajtam. Natalien keresztül próbált meg a közelembe férkőzni,ami sikerült is neki,így hát a családom védelmében megrendeztem a halálom és visszavonultam.

-Én azt hittem tényleg meghaltál.-nézett fel apjára könnyes szemekkel Natalie a fotelból.

-Tudom lányom,tudom.-csókolt lánya hajába az öreg-De ha nem teszem,most nem ülnék itt a gyönyörű lányom és az unokám körében. Nálad jobban azt hiszem senki nem értheti miért volt szükség erre.

-Na igen. Minden családnak van valamilyen bennfentes hagyománya, nemde? A Grey családban például szeretnek az emberek álhalált rendezni.-nézett Rid keresű mosollyal édesanyja felé,majd vissza az öregre-Nagyapa,mi ez az egész seregrendezés?

-Az idősebb Edison roppantmód okos ember volt. A hatalomvágy pedig annyira elvakította,hogy kísérletekbe kezdett. De még milyenekbe.-csóválta Mr. Grey csalódottan a fejét-Világhatalomra vágyott és ezt lehetővé is tette magának. Olyan szert hozott össze,mely teljesen átmossa azoknak az embereknek az agyát,akibe belefecskendezi. Nem emberi lesz többé,hanem valami egészen más. Valami természetellenes. Nem fárad el,nincs mód a legyőzésére. Akár egy 100 fős sereg is milliók halálát hozza el. Egy ekkora fegyverrel a kezében valóban világhatalomra törhetett volna,ezt pedig ugyebár nem hagyhattam. A szert elloptam tőle és megsemmisítettem,ám a fia valahol megtalálta az apja régi jegyzeteit és úgy látszik meglelte a módját a véghezvivéséhez. Azzal azonban nem számolt,hogy a végső összetevő a mi kezünkben van és ennek így is kell maradnia.

-Milyen végső összetevő? Mi lenne az?-kérdezte Max. Az öreg egy darabig gyanúsan méregette őt,végül pedig nem szólt semmit.

-Natalie,hogy kezdhettél te egy ilyen emberrel?-szegezte a kérdést hirtelen anyjának Ridley,mire mindenki meglepetten kapta a fejét felé,én pedig rászorítottam a kezére,viszonzásul azonban intett a fejével,hogy nincs gond és összefűzte az ujjaink.

-Én..Én fiatal voltam. És Carl. Carl nem ilyen volt. Vagyis nem ilyennek ismertem meg.-gyűltek újabb könnyek Natalie szemébe-Azt hittem tényleg szeret engem. Apám próbált figyelmeztetni,de túl makacs és ostoba voltam,így nem fogadtam meg a szavait. Amit azóta is bánok.-fordult édesapja felé.

-Nem voltál ostoba lányom soha,csupán szerelmes. Márpedig egy szerelmes szív irányításának nehéz ellenszegülni,ugyebár.-simított végig ujjbegyeivel az öreg Natalie arcán,majd meg is puszilta azt.

-Sajnálom. Egyetlen dolgot azonban soha nem fogok megbánni. Carl egy mocsok ember,de ő adta a legcsodásabb dolgot nekem egész életemben. Téged Ridley.-sétált hozzánk Natalie,majd könnyezve magához szorította Ridet,aki először nem tudott mit kezdeni a helyzettel,de intettem neki,hogy gyerünk ölelje vissza,így végül esetlenül,de mégis magához ölelte.

Jó pár óráig beszélgettünk még így együtt. Volt nevetés,sírás a sok múltbéli történet hatására. Ridleyn láttam,hogy nagyon kimerült már és nemsokkal később elvonult a szobájába. Utána akartam indulni,de Candy intett,hogy majd ő szóval hagytam,hadd menjen még ha nem is nagyon tetszett,hogy ő vigasztalja a barátnőm.

Ridley:

Nem tudtam odafigyelni a beszélgetésre. A gondolataim ezer felé csatangoltak így végül elvonultam a szobámba és fejmasszírozva bedőltem az ágyamba. Kisvártatva kopogást hallottam így fujtattam egyet,majd szóltam,hogy jöjjön be a váratlan vendégem.

-Az öreg beszélni akar veled.-kezdte Candy,ahogy becsukta maga után az ajtót.

-Most nem érek rá. Épp öngyilkos akarok lenni.-mondtam még mindig csukott szemmel.

-Rendben,de utána gyere ki. Azt mondja fontos.-dőlt mellém Candy az ágyra.

-Na szép. Az embernek még magára sincs ideje.-nevettem fel keserűen felé fordulva,mire ő is elmosolyodott.

-Megoldod. Tudom,hogy megoldod. Te világéletedben mindig meg tudtál oldani mindent. Ezért is néztem fel rád mindigis. A leglehetetlenebb helyzetekben is tudtad mit kell tégy.

-Elfáradtam Candy. Nagyon. Életemben nem voltam még ennyire fáradt.-néztem mélyen gyönyörű zöld szemeibe,mire olyat tett amire egyáltalán nem számítottam. Megsimította az arcom gyengéden,majd megcsókolt. Magam sem tudom miért,de visszacsókoltam és egyre hevesebb kezdtem lenni. A csókot egy hatalmas csattanás szakította félbe az ajtó felől,mire mindketten odakaptuk a fejünk. A síró Laurennel találtam szemben magam,mire felugrottam,de már késő volt. Hangosan zokogva elrohant ki a házból. A nappaliban mindenki lefagyva nézte a jelenetet,ahogy magamra kapom az első cipőt,ami a kezembe akad,majd Lauren után rohanok. Mire leértem,már épp Candy autójával állt kifele,majd elhajtott így én visszarohantam,magamhoz vettem a motor kulcsát és azonnal utána indultam.

Lauren:

Piszkosul fájt. Leírhatatlanul. Azt sem tudtam merre megyek,csak hajtottam és próbáltam kilyukadni valamerre. A sírástól még az utat sem láttam tisztán. Folyamatosan csak az a kép lebegett a szemeim előtt,ahogy ott fekszenek Ridley ágyán és csókolóznak. Candy hangja járt a fejemben,ahogy az első találkozásunkkor az iskola folyosón közölte,hogy vissza fogja szerezni Ridet. Úgy látszik ez,sikerült is neki. A harag és a féltékenység teljesen elborította az agyam. Éreztem,ahogy szétárad a testemben és lebénít. Végül valahogy hazakeveredtem és a ház előtt a kocsiban ülve tehetetlenül kezdtem csapkodni a kormányt dühömben,majd kiszálltam és elkezdtem az autó oldalát rugdalni teljes erőmből. Kézzel lábbal ütöttem a sportautót. Semmi nem érdekelt már. A végtagjaimban sugárzó fájdalom sem,hisz az semmi sem volt a lelkemben lévőhöz képest. Pár pillanattal később Ridley motorját láttam a felhajtóra kanyarodni így fogtam és berohantam a házba,ügyelve a bejárati ajtó bezárására. A konyhába mentem,majd tehetetlenségemben a márvány lapot kezdtem verni. Az öklömből már intenzíven folyt végig a vérem egész a padlóig,mellé jól fel is volt már dagadva,de még ez sem segített. Bárhogy próbálkoztam,sehogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet és lenyelni a féltékenység keserű ízét.

-Lauren!-hallottam Rid hangját mögülem,majd mikor megfordutam láttam a szemében az ijedtséget,ahogy végignézett a csapzott kinézetemen és a véres kezemen. Automatikusan elindult volna felém,de feltettem a kezem.

-Ne! Ne gyere a közelembe. Menj el!-utasítottam a sírástól elfuló hangon,mire ő is sírni kezdett.

-Lauren én szeretlek. Az egész életem körülötted forog. Ha elhagysz én meghalok,érted?! Nem tudom mi ütött belém. Nem akartam ezt tenni. Tudom ez nem mentség,de nem én csókoltam meg őt. Hogy is tehettem volna,hisz te vagy a mindenem. Kérlek! Kérlek,bocsáss meg nekem!-zokogta,mire én is jobban sírni kezdtem.

-Nem akarlak többet látni.-mondtam ki,de majd beleszakadt a szívem-Menj el.

-Ne tedd ezt. Kérlek..-könyörgött,majd közelebb lépett volna hozzám,de újra közénk emeltem a kezem-Biztos,hogy ezt akarod?-kérdezte egyre hulló könnyekkel,mire bólintottam. Szipogott egyet,majd távolabb lépett és megfordult. Egy pillanatra még visszanézett a konyhaajtóból-Szeretlek Lauren Parnell,épp ezért most elmegyek. Hagyom,hogy boldog légy és ígérem minden olyan lesz,mintha soha nem is léteztem volna. Remélem boldog életed lesz majd. Csak annyit kérek,hogy vigyázz magadra. Vigyázz magadra nagyon,nekem ennyi is elég.-mondta,majd eltűnt a konyhaajtó mögött. Végleg. Nem jött vissza,nem mondott semmit,csak eleget téve az ígéretének elment. Én pedig hatalmas űrt éreztem magamban,mikor hallottam,hogy elhajt a motorjával. Utána akartam iramodni,hogy ne menjen. Hogy elmondjam neki mennyire szeretem és hogy nélküle én is meghalok,de nem bírtam. Elfogyott minden erőm. Csak lerogytam a földre és összekuporodva sírni kezdtem. Soha nem sírtam még ennyire fájdalmasan. A gondolatba,hogy innentől nélküle kell élnem beleszakadt a szívem. Moccanni is képtelen voltam. Csak sírtam és sírtam,míg el nem borított a sötétség és álomba merültem. Álmomban még láttam Ridley arcát,ahogy könnyes szemekkel kisétál a konyha ajtaján.