Miracle könnyei úgy ömlöttek mint a zápor, képtelen volt felfogni, hogy valósággá vált amiért hosszú hetek óta küzdött. Kétségbeesetten szorította az őt ölelő karokat mert attól félt ha elengedi a fiú szertefoszlik mint egy gyönyörű álom... Mark lassan magával szembe fordította a lányt és óvatos mozdulatokkal letörölte arcáról a sós cseppeket. Miracle szívét szorító láncok a földre hullottak és végre megízlelhette a boldogság édes, felszabadító ízét amikor karjai közé zárhatta szerelmét.
-Voltak pillanatok amikor kételkedtem - suttogta Mark lágy hangon - de amikor futni kezdtél felém és én csak egyre távolodtam minden aggályom köddé vált. Akkor fogtam fel, hogy a büntetésről szóló legendák igazak, hogy minket tényleg egymásnak szánt a sors... - Miracle nem szólt semmit csak óvatosan két kezébe vette a fiú arcát. Óráknak tűnő másodpercekig csendben elmerült a mély barna szempárba majd szelíden elmosolyodott.

-Most már végre minden értelmet nyert... - mondta halkan és ajkait lassan a fiú szájára tapasztotta. Mark édesen belekuncogott a csókba és Mira dereka köré fonta a karjait.
-A létemnek csak akkor van értelme ha te is a részese vagy - mosolygott az angyal majd elengedte kedvesét és finom mozdulattal végig simított a lány arcán.
-Ugye most már semmi sem szakíthat el minket egymástól? - kérdezte félénken Mira majd karjait a fiú nyaka köré fonta és homlokát Markénak támasztotta. - Azt se bánom ha hazugságokkal nyugtatsz meg de szeretném egy kicsit elhinni, hogy örökké így maradunk...
-Minden rendben lesz - suttogta Mark a lány fülébe majd megfordult és Hopera nézett. - És mindent helyre fogunk hozni.

-Semmit nem változtál... - mosolygott halványan Hope. - Pedig már hány éve is...?
-Ne feledd, ott fent nem fog rajtunk az idő vasfoga - vigyorgott az angyal majd egy baráti ölelésbe vonta a pultos lányt.
-Nem fogok kertelni... - sóhajtott Hope majd mélyen Mark szemébe nézett. - Válaszokat akarok.
-Rendben van - bólintott a fiú. - Viszont jobb lenne ha ezt nem itt beszélnénk meg hanem valami kellemesebb helyen. Mit szóltok hozzá? - nézett a lányokra.
-Menjünk hozzám, egyedül élek szóval nem fogunk senkit sem zavarni - mondta a pultos lány majd a kocsija felé indult, Miracle és Mark pedig követték őt. A két fiatal hosszú idő után végre újra kéz a kézben sétálhattak és onnantól kezdve egy másodpercre sem engedték el egymást.

Hope úgy érezte, hogy a torkában lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb lett, minden igyekezete ellenére nem tudott szabadulni a fojtogató érzéstől. A szívén mázsás súlyt érzett, szemeit marták a visszatartott könnycseppek miközben a tüdeje képtelen volt megtelni oxigénnel. Hiába vett levegőt úgy érezte pillanatokon belül megfullad. A kocsiba ülve mindkét kezével megragadta a kormányt miközben megpróbált egyenletesen lélegezni.
-Minden rendben? - kérdezte óvatosan a hátsóülésről Miracle. Hope megrázta magát, kifújta a bent rekedt levegőt és a visszapillantó tükrön keresztül egy biztató mosolyt küldött Mira felé.
-Most már igen. - Hope gázt adott és a jármű szép egyenletesen haladni kezdett a cél felé. Az út némaságba burkolózva telt el, hiába volt a szerelmes párnak sok mondani valója egymásnak. Néha a csend ékesebben szól minden szónál...

A kocsi egy takaros kis ház előtti felhajtóra kanyarodott fel majd hirtelen leállt.
-Megjöttünk - fordult hátra az utasaihoz Hope majd kiszállt a kocsiból és rágyújtott egy cigire.
-Nem is tudtam, hogy dohányzol - csóválta meg a fejét Miracle mire a pultos lány felé nyújtotta a dobozt. Mira egy pár másodpercig elgondolkozott majd megvonta a vállát és kivett egyet.
-Ne már szerelmem - vonta össze a szemöldökét Mark. - Ne rövidítsd az életed ilyen koporsó szögekkel, minden egyes szállal csökken az idő amit velem tölthetnél. - Mira édesen felnevetett a fiú mérgelődésén és egy puszit nyomott az arcára.
-Ne haragudj de huh... A mai nap után szívem szerint inkább egy kis kokaint tolnék - viccelődött Miracle majd Mark arckifejezését látva nevetni kezdett és megrázta a fejét. - Ne már, csak vicceltem - kuncogott a lány mire Mark megforgatta a szemeit.
-Örömmel konstatálom, hogy a borzalmas humorod egy cseppet sem változott...

-Gyertek, üljünk le a hátsókertbe - invitálta a vendégeit Hope majd előre ment, hogy mutassa nekik az utat. A hátsókert még lenyűgözőbb volt, gyönyörűen kiépített és berendezett terasz, pici tó és virág ágyások tárultak a vendégek szeme elé.
-Ez csodálatos - ámuldozott Miracle mire Mark finoman megszorította párja kezét.
-De nem annyira mint te... - suttogta alig hallhatóan a lány fülébe. Mira egy cuki mosollyal reagált a fiú bókjára majd leült az egyik kényelmesnek tűnő székre.
-Hozok bort... - mondta Hope majd sarkon fordult és sietős léptekkel a házba ment. Alig 2 perc múlva 3 pohárral és egy üveg itallal tért vissza.
-Ez tuti oda volt már készítve - vigyorgott Miracle mire a pultos lány lelkesen bólogatni kezdett.
-Mindenkinek kell egy hobbi - kacsintott majd mindenkinek töltött egy pohárral.

-Ne kímélj... Kérdezhetsz bármit - nézett komolyan a fiú Hopera majd nagyot kortyolt a borából.
-Oké. Megpróbálom nem rád zúdítani az felgyülemlett dühömet... - sóhajtott a lány majd könnyes tekintetét Markra emelte. - Engem igazából csak egy dolog foglalkoztat évek óta... Még pedig az, hogy miért? - A pultos lány csak ezt az egyetlen szót mondta ki Mark még is tudta, hogy mire gondolt. A fiú gyorsan kiitta a pohara tartalmát majd beszélni kezdett. Elmondta a saját meglátásait, felidézte a beszélgetéseket amik közte és Yugyeom közt történtek de Hope egy idő után képtelen volt rá figyelni. Bármennyire is igyekezett nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a szerelme becsapta... A pultos lány úgy gondolta, hogy Yugyeom elárulta őt és emiatt olyan seb keletkezett a szívében amiről úgy gondolta, hogy soha sem fog begyógyulni.

Hope gyávának gondolta az angyalt és haragudott rá de a lelke mélyén csak arra vágyott, hogy Yugyeom újra ráborítsa hófehér szárnyait miközben meggondolatlan ígéreteket tesznek egymásnak...

Miracle fájdalmas arckifejezéssel nézte újdonsült barátját. Tudta nagyon jól, hogy Hopenak csak a teste van jelen a gondolatai teljesen máshol járnak...
-Nagyon elszaladt az idő, nem baj ha mi most megyünk? - kérdezte Mira a lánytól. Hope lassan megrázta a fejét majd fájdalmas mosollyal a párra nézett.
-Bármilyen érzések is kavarognak bennem... -sóhajtott a pultos lány. - Teljes szívemből örülök, hogy nektek legalább sikerült. Nem minden nap sodor utunkba a sors olyan társat akit valóban nekünk szánt az ég...

Mira egész végig csendben volt, lábai szinte maguktól indultak útnak ugyanis gazdájuk teljesen máshol járt fejben. A lány gondolatai Hope körül forogtak miközben egy másodpercre sem volt hajlandó elengedni Mark kezét... Olyannyira nem, hogy szorítása egyre jobban erősödött.
-Nem kell ennyire erősen fognod a kezem, most már örökké veled leszek - mondta lágy hangon Mark. Miracle ködös tekintettel bámult a fiúra majd összekulcsolt kezeikre és hirtelen elengedte párja tenyerét.
-Sajnálom... - suttogta megsemmisülten. - Én egyszerűen... Én csak... - dadogott összefüggések nélkül majd könnyes szemmel Markra nézett. - Nem akarom azt átélni amit szegény Hope.
-Itt vagyok és nem megyek sehová. Megkaptál Miracle, a tiéd vagyok - vigasztalta a lányt Mark majd két kezébe vette Mira arcát és hosszasan megcsókolta. - Szeretlek téged én kis csodám.

A halvány mosolyod mellé egy gyönyörű lila fényt fogok festeni. Lehet, hogy más ütemben haladunk de veled akarok végig menni ezen az úton... Még mindig veled vagyok.

Vége.

Vagy még sem...?