Hope megsemmisülten ült Miracle mellett miközben arcán apró patakokban folytak végig a könnyek. A pultos lány egy hang nélkül sírta vörösre a szemeit majd kézfejével letörölte a sós cseppeket és mosolyt erőltetett az arcára.
-Te is tudod mitől változik a hajuk színe, ugye? - kérdezte csendesen Hope, Mira pedig szótlanul bólintott egyet. -Akkor nincs más hátra... Valahogy el kell érnem őt - nézett fel az égre a pultos lány majd lassan behunyta a szemeit. Régi, fájdalmas képek záporoztak Hope fejébe majd leperegtek a szeme előtt újra és újra. Minden ami szép volt keserves lett, az emlékek megfakultak és Yugyeom édes csókjai keserű utóízt hagytak a lány ajkain. Hope újra kinyitotta a szemét és tekintetét Miráéba fúrta. - Ugye segítesz nekem megtalálni őt Miracle? Mert én már csak a csodákban bízhatok... - Mira nem szeretett mások életébe beleavatkozni, úgy gondolta Yugyeom okkal tette azt amit és biztos jó érvei voltak, hogy miért nem jött a lány után... Másrészről viszont beleképzelte magát újdonsült barátja helyébe és tudta nagyon jól, hogy fordított esetben ő is Hopetól remélne segítséget.
-Megpróbálok de ne reménykedj - csapta le Miracle is a magas labdát amin végül mindketten jót nevettek. Mira felállt és kezét Hope felé nyújtva a lányra mosolygott. - Gyere, beszéljük át a haditervet egy jó tea mellett.

Miracle a konyhába lépve rögtön a fali órára pillantott.
-Hmm. Mindjárt hazaér anya is, akkor 3 teát kell főznöm - beszélte meg magával a dolgokat majd Hope felé fordult. - Segítesz?
-Persze. Mit csináljak? - mosolygott aranyosan a lány.
-Vegyél le 3 bögrét onnan, kettőbe 1-1 kanál citrom levet tegyél és 2-2 darab kockacukrot. A 3. bögre a tiéd, azt úgy ízesítsd ahogy te szeretnéd, én addig forralok vizet - adta ki a parancsot Miracle, Hope pedig egy bólintás után munkának látott. Semleges dolgokról kezdtek el beszélgetni mint pl munka és iskola de gondolatban mindketten máshol jártak...
-Szia édesem, megjöttem - köszönt egy vidám hang majd fél pillanat múlva Miracle édesanyja lépett be a helységbe.
-Anya ő itt Hope - mutatta be mosolyogva a lányt Mira.
-Jó napot, örülök, hogy megismerhetem - hajolt meg félénken Hope mire Miracle anyja nevetni kezdett és átölelte a megszeppent pultos lányt.
-Én is örülök neked! Jó látni, hogy újra barátkozol kicsim - nézett nagy komolyan Mirára az asszony majd egy másodpercen belül ajkai újra mosolyra húzódtak. - Na ki vele lányok... Melyik az én teám?
-Egészségedre anya - nyújtotta át a nőnek Miracle az egyik bögrét. - Viszont most ha nem haragszol mi megyünk - köszönt el majd Hopeot maga után vonszolva meg sem állt a pultos lány autójáig.

-Elhoztam a bögréteket - nevetett zavartan Hope majd Mira felé nyújtotta az említett tárgyat.
-Tartsd meg - sóhajtott fáradtan Miracle miközben kérdezés nélkül behuppant az anyósülésre. Hope szó nélkül megkerülte a kocsit, beült a volán mögé és becsatolta magát.
-És most mit csinálunk? - kérdezte nagyokat pislogva.
-Elmegyünk a Han folyóhoz - közölte semleges hangon Mira.
-Miért?
-Mert ott jobban tudok gondolkodni... - Hope nem szólt többet, beindította az autót és a folyóhoz vette az irány ami szerencsére nem volt tőlük messze. Egész úton nem szóltak egymáshoz egy szót sem, viszont mindketten tudták, hogy ez nem a kínos hanem a békés hallgatás volt. Elmerültek a gondolataikban amivel nem zargatták a másikat, csendben merengtek a saját dolgaikon. Hope egy eldugott kis helyre vezetett ahol nagy eséllyel nem fognak percenként emberekbe botlani így nyugodtan tudnak beszélgetni. Miracle boldog mosollyal az arcán kiszállt a járműből majd nagyot szippantott a balzsamos nyári levegőből.
-Itt jó lesz? - kérdezte Hope. Mira elégedetten bólogatni kezdett majd leült egy fa tövébe és mesélni kezdett.
-Amikor kicsi voltam és valami rossz történt velem apukám mindig ide hozott engem. Később már magamtól is jöttem, főleg akkor amikor tele volt a fejem és nyugalomra volt szükségem. Itt mindent higgadtan át tudok gondolni, más megvilágításba kerülnek a dolgok...

Hope szinte itta Miracle szavait. Örült neki, hogy ilyen hamar megnyílt előtte és bízott benne, hogy a lány megoldást fog találni mindkettejük problémájára.
-Szerinted van valami módja annak, hogy felvegyem a kapcsolatot vele...? - kérdezte félénken a pultos lány.
-Fogalmam sincs - tárta szét a karjait Miracle. - Azt sem tudom velem miért lépnek még egyáltalán kapcsolatba mikor már túl vagyok az életveszélyen.
-Szóval szerinted csak akkor láthatjuk őket...? - kérdezte furán csillogó szemekkel Hope mire Miraclet egy rossz érzés kerítette hatalmába.
-Hope... Mire készülsz? - kérdezte óvatosan.
-Én? Semmire... - válaszolt a pultos lány de kerülte Mira pillantását.
-Ma este mindenképp kapcsolatba lépek vele valahogy és megkérem, hogy keressen meg téged.
-Köszönöm... De mi van akkor ha ezután sem fog megkeresni? Mi van akkor ha már egyáltalán nem is érdeklem őt? - kérdezte Hope könnybe lábadt szemekkel. Miracle együttérzően átkarolta a vállait és kissé közelebb húzta magához a lányt.
-Akkor végre abba hagyhatod ezt az őrült hajszát és tovább léphetsz. - A pultos lány finoman lerázta magáról Mira karjait és keserűen elmosolyodott.
-Te tovább tudnál lépni a helyemben? Abba tudnád hagyni Mark keresését?
-Már abba is hagytam - mosolygott halványan Hopera Miracle.
-Miért? - rökönyödött meg a pultos lány.
-Mert minél megszállottabban keresed annál inkább kicsúszik a kezed közül... - suttogta valaki a hátuk mögött. Miracle az ismerős hang irányába akart fordulni de képtelen volt rá, hirtelen két kar fonta körbe és hosszú hetek után végre úgy érezte, hogy otthon van.

-Tudod milyen nehéz volt úgy rád találni, hogy közben nem is kereshettelek...?

Hogy adhatnám át észrevétlenül a szívemet? Hogy szerethetnék beléd észrevétlenül? Fogságba ejtett a kép melyet rajzoltál, ez a véget nem érő drámám...