Másnap Miracle újra találkozott a gyógytornászával. Monoton, kimért mozdulatokkal csinálta a feladatokat, semmi kedve nem volt ott lenni. Olyan volt mint egy robot, egy lélegző páncél amit elhagyott a lélek. A nő észrevette, hogy Mirával nem stimmelt valami de nem firtatta. Igyekezett minél hamarabb letudni a gyakorlatokat, hogy a lány minél hamarabb visszatérhessen a szobájába pihenni.
-Látom ma nincs valami jó kedved - kezdeményezett beszélgetést a gyógytornász de Miracle csak lazán megvonta a vállait. - Tudod mit? Mi lenne ha mára befejeznénk? - mosolygott továbbra is kedvesen a nő mire a lány arca felderült.
-Köszönöm - hálálkodott fülig érő szájjal majd óvatos léptekkel a szobájába tipegett. Gyűlölt emberek között lenni, gyűlölt itt lenni. Egyszerűen gyűlölt mindent, főleg azt, hogy már hetek óta nem látta Markot. Hatalmas sóhaj kíséretében előkapta a vázlat füzetét és írni kezdett.

Csak úgy sercegett keze alatt a toll... Annyira belemerült a körmölésbe, hogy észre sem vette a szobába belépő orvost.
-Jó estét Miracle - köszörülte meg a torkát a férfi majd kihúzta a lány mellett lévő széket és helyet foglalt. - Azt hiszem jó híreket hoztam - mosolygott kedvesen fekete keretes szemüvege mögül. Szavai hallatán végre Miracle is hajlandó volt ráfigyelni, letette a tollat és csillogó szemekkel várta, hogy mit fog mondani az orvos.
-És mi lenne az?
-Holnap reggel haza engedjük. A szülei már tudnak róla és 9re jönni fognak magáért. - Miracle bár nem mutatta de lélekben a fellegek közt járt. Csak arra tudott gondolni, hogy mennyi szabadideje lesz végre nyomozni az angyala után.

Reményekkel tele hajtotta álomra a fejét és szinte amint becsukta a szemeit máris a jól ismert réten találta magát. Egy fa árnyékában egy szőke angyal ült, Mira rögtön felismerte Bambamet. A döbbenettől hirtelen megtorpant és elgondolkodva nézte a fiú hajkoronáját. Eszébe jutott neki amit Mark mondott az angyalok hajszínéről... Mindig amikor veszteség éri őket egy árnyalattal sötétedik a hajuk. Miracle szívébe éles pengeként hasított a felismerés.

Bambam elveszített valami számára fontosat...

-Szia Bambam - köszönt szinte suttogva Miracle. Bambam lassan a lányra emelte a tekintetét. Az angyal mindig vidám arca megtört volt és élettelen.
-Hiába jöttél ide Miracle, itt már nem fogod őt megtalálni többé - közölte nyersen az angyal.
-Ezt már hallottam - csóválta meg a fejét a lány. - Kérlek segíts nekem mert ennél többet senki nem mondd nekem. - A fiú ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.
-És szerinted miért van ez? - kérdezte ridegen mire Mira szemébe könnyek gyűltek.
-Nem tudom! - kiáltotta kétségbeesetten a lány. - Egyikőtöket sem bántottam, miért viselkedtek így velem? Hiszen ti angyalok vagytok, nem lehettek gonoszak...
-Biztos vagy ebben, hogy nem bántottál minket? - suttogta a fiú majd Mira körül hirtelen elsötétült minden.
-Kérlek mondd, hogy nem halt meg! - ordította a lány de a hangját elnyelte az őt körül vevő feketeség.

-Ti... Megtudtok halni?
-Nem. Viszont megtudunk szűnni létezni...

Miracle fejében hirtelen összeállt a kép csak még azzal nem volt tisztában, hogy mit is takartak Mark szavai amiket korábban mondott neki. Szóval Mark nem halt meg de megszűnt létezni és már fölöslegesen kereste a virágos mezőn. Válaszokra volt szüksége amiket csak azoktól kaphatott meg akik jelen pillanatban nem akartak vele szóba állni... Miracle nagyot sóhajtva felült az ágyon és rögtön a telefonja órájára nézett ami még csak 6 órát mutatott. Mosolyogva az ölébe kapta a füzetét és az ablakhoz lépve írni kezdett. Egészen addig véste papírra az érzéseit amíg a gyomra egy hangos korgással a tudtára nem adta, hogy ideje lenne enni. Lassan a hűtőhöz lépett, kivett belőle egy szimpatikus gyümölcs joghurtot és ráérősen falatozni kezdett. Miközben elmélyülve bámulta a tájat és az ablaka alatt elhaladó embereket a szeme megakadt valakin...

A távolban egy fán mintha Mark ült volna.

Miracle nem volt biztos benne, hogy nem csak a képzelete játszik vele ezért gyorsan pislogott párat de mire kinyitotta a szemeit már nem látta az angyalt. Lemondóan sóhajtott egyet majd gyötrelmes önhibáztatásba kezdett. Magát okolta mindenért. Bambam rossz kedvéért, Jackson barna hajáért és Mark eltűnéséért. A könnyek apró cseppekben folytak végig az arcán egészen addig amíg vékony kis patakká nem duzzadtak. Megfogadta, hogy bármibe is kerüljön kijavítja a hibáit. Eltünteti Bambam arcáról a szomorúságot, Jackson haja újra szőke lesz, ő pedig végre ismét karjaiba zárhatja Markot.

Amint eltűnik a köd én rohanni fogok feléd, kérlek ölelj majd át.