Életében nem unta magát még ennyire egy társadalmi eseményen sem. És az sem segített, hogy most ő volt az egyik házigazda, épp ellenkezőleg. Ez a tény inkább csak rontott most a helyzeten, mert míg vendégként ha olyan kedve volt, könnyedén kikerülhetett a figyelem középpontjából, ezt itt most nem tehette meg. Néhány szót mindenkivel beszélnie kellett. Ha valakivel nem akart találkozni, most nem kerülhette csak úgy el. Számát sem tudta már, hányszor hallotta ugyanazokat az ostoba kérdéseket és hányszor válaszolta őket meg. Mindig ugyanaz. Mindig csak ugyanaz... Az iskoláról, a tanulmányairól, az eredményeiről, a jövőbeli terveiről. Milyen irányban akar tovább tanulni, melyik egyetemre akar jelentkezni, van-e ideje a tanulás mellett az Intézet munkájában is aktívan részt venni, és így tovább, a végtelenségig. Mindenkinek ugyanazokat a sablonos válaszokat adta. Azt amit hallani akartak. Tudta, hogy úgysem érdekli komolyan egyiküket sem, hogy ő igazából mit szeretne...

- Na, hogy bírod? - kérdezte Maya suttogva, elnyomott kis mosollyal, mikor véletlenül sikerült egymás mellé kerülniük egy pillanatra a büféasztal mellett.

- Rosszul. - felelte neki morcosan és elemelt egy pohár puncsot a nő kezében lévő tálcáról. - Ha még egyszer megkérdezi valamelyik, mikor vágatom le megint a hajamat, én nem hiszem, hogy képes leszek kulturált választ adni...

- Akkor inkább jobb lesz, ha nem is válaszolsz. - kuncogott Maya cinkosan. - Nem ér annyit az egész bagázs, hogy felbosszantsd apádat miattuk. Inkább próbálj eltűnni a szemük elől, amennyire lehet.

- Mintha az olyan egyszerű lenne... - morgott Jon bosszúsan, egy hajtásra kiürítve a puncsos poharat.

- Ez igaz, egyáltalán nem az. Mintha direkt azt lesnék, mikor próbálunk meg lelépni egy kicsit. Legutóbb is alig tudtam elszabadulni arra a pár percre, míg az „angyalunkra" ránéztem. Igaz is, megint fel kellene mennem...

- Hadd menjek most én, kérlek! Már komolyan az idegeimre mennek! És most még a süteményeid sem segítenek, hogy elviseljem őket...

- Jól van... - bólintott Maya megértő mosollyal. - Akkor most menj te. De ne üres kézzel, rendben? Valamit vigyél fel neki. Még mindig nem evett semmit, hátha egy kis karácsonyi süti majd jobb belátásra téríti...

- Jó ötlet. - kacsintott rá Jon vigyorogva, és máris nekilátott összekapkodni a különböző aprósüteményeket egy tányérra. - Egyébként, ha már apa bosszantásánál tartunk... - jegyezte meg közben. - Te meg mit játszod itt a cselédet?

- Nem cselédet, háziasszonyt! - legyintette meg Maya tréfásan a beszólásáért. - És csak mert muszáj lefoglalnom magam valamivel, különben megbolondulok. Nem te vagy az egyetlen akit fárasztanak az ilyen sznob „baráti társaságok".

- Apát is ugyanúgy fárasztják, épp ezért nem értem, miért ragaszkodik mégis hozzájuk...

- A presztízs Jonny, a presztízs... Nagy nevű és nagy múltú New York-i család vagytok, ezzel sajnos együtt járnak az ilyen dolgok. A név kötelez, tudod... És néha azért jól is jön ez a féleszű, puccos társaság...

- Például, mikor?

- Például, mikor az Intézet valamelyik kutatása némi pénzügyi - vagy egyéb támogatásra szorul.

- Ahogy én látom, inkább ők lesik apám zsebét sokszor... De tudod, mit? Legyen neked igazad. Biztos megvan a nagybetűs New York-i társaságnak is a maga haszna... Csak még én nem látom.

Maya nevetve megcsóválta a fejét, és még néhány szem süteményt pluszban a tányérra ügyeskedett, a szélére biggyesztett puncsospohár mellé, de nem válaszolt.

- Látom, tényleg unatkoztál. - jegyezte meg Jon egy újabb vigyorral, eltüntetve a legfelső sütit a kupacból. - Ezek a  diós kosárkák még melegek! Komolyan az idegeidre mehettek már, ha a vendégség kellős közepén még sütögetni is nekiállsz...

- Na, eredj felfelé de nyomban! Mielőtt még meggondolnám magam... Különben az este hátralévő részében egymagad fogsz tovább bájologni itt ezzel puccos-díszes társasággal!

***

Valósággal üdítő volt számára a lenti nyüzsgéshez képest a padláson uralkodó csend és nyugalom. Ide már alig-alig szűrődött fel valami a lenti hangzavarból. Halk nyikorgással engedett az öreg faajtó, ahogy a tányért a kezében egyensúlyozva benyitott. Aztán csaknem el is ejtette meglepetésében. A szoba ugyanis, teljesen üres volt! A tűz égett, a karácsonyfa is világított. Látszatra minden ugyanolyan volt. Csak éppen, a lány nem volt sehol... Aztán egy perccel később a meglepetését máris ijedtség váltotta fel, mikor észrevette a sarkig tárt ablakot. Hogy a fenébe nem érezte ezt a metsző hideget eddig?! Egy percig lázasan töprengett, hogy most mitévő is legyen, aztán egy hirtelen elhatározással letette a komódra a tányért, ellenőrizte a padlásszobához tartozó plusz helyiségeket, majd miután nem talált semmit, a sarokban nyíló keskeny kis mellékajtóhoz ment. Mögötte egy hosszú, keskeny lépcső húzódott, amely a házhoz kapcsolódó kis melléképületbe, onnan pedig a kertbe vezetett. Ezen ment most le, hogy ne zavarja meg a földszinten nyüzsgő vendégséget. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy kérdezgetni kezdjék, és legfőképp azt nem akarta, hogy az apja, vagy Maya lássa meg és vonja kérdőre, mit történt. Ha nem találja meg őt, akkor is ráér majd elmondani nekik...

Valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy a parkban keresse, bár azt nem tudta megmondani, miért. Ahogy azt sem, hogy miért arra ment, amerre ment, miért azokat az ösvényeket követte. Csak ment, csak ment előre, hagyva, hogy ez a különös megérzésféle vezesse és azon imádkozott magában közben, hogy még időben rátaláljon a lányra, hogy semmi baja ne essen. Hideg volt az éjszaka, rémesen hideg... Nem tudta, mióta bolyongott már odakint, de egyszer csak, a sétaösvénytől nem messze, az egyik fasorban valami ezüstös csillanást vett észre. Nyomban letért az útról arrafelé és ahogy túlért a fákon, máris megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Ott volt... ott volt, a tisztáson...megtalálta... A szárnyait szegélyező tollak apró, ezüst csipkézése volt az, ami elárulta, azon csillant meg a holdfény úgy, hogy ő még az ösvényről is meglátta. Ott térdelt a hóban, némán, hangtalanul sírva és a csillagokat bámulva és olyan... olyan... szívszorítóan gyönyörű és fájdalmas volt ez a kép... Szinte érezte a felőle áradó szomorúságot és fájdalmat és egyszer csak azt vette észre, hogy az ő szeme is könnybe lábadt. Nem akarta megzavarni vagy megijeszteni, de ahogy lépett egyet felé, a ropogós-keményre fagyott hóréteg megreccsent a lába alatt. A lány olyan hirtelen ugrott fel, mintha pisztolyt sütöttek volna el mellette, ugyanazzal a mozdulattal meg is pördült, majd szinte rögtön ijedt hátrálásba kezdett, amint meglátta őt.

- Ne, ne, ne...! Kérlek, ne menekülj, én nem... Nagyon sajnálom, ha megint megijesztettelek! Nem akartam, esküszöm, én csak... Úgy örülök, hogy megvagy! Komolyan megijedtem, mikor felmentem a szobádba és nem találtalak...

A lány lassanként megnyugodott, ahogy beszélt, mintha elsőre nem ismerte volna őt fel és csak most jönne rá, hogy nem egy idegen az, aki rátalált, hogy nincs veszély. Már nem is hátrált tovább, ő pedig lassan, lépésenként olyan közel ért már  hozzá, hogy akár meg is érinthette volna, ha kinyújtja a kezét.

- Aggódtam, hogy valami bajod esett. - mondta halkan és egypillanatra megint zavarba jött attól a különösen ragyogó, fürkész tekintettől. - Miért tűntél csak így el?

Nem kapott választ, de nem is igazán számított már rá, hogy a lány majd felel. Ilyen közelről már jól látta, hogy valóban sírt. A könnyek halvány, gyöngyházfényes csíkokban hagytak nyomot az arcán és csak még különösebbé tették a szemei fényét. Még különösebbé, és még gyönyörűbbé...

- Látom, fázol... - bújt ki hirtelen egy mozdulattal a zakójából. Közben pedig szidta magát, hogy micsoda egy tökfilkó volt amiért nem vette ezt előbb észre. Pedig olyan nyilvánvaló volt! És nem is csak abból a borzongó kis remegésből, ami újra-meg újra végigfutott rajta. Elvégre, ki ne fázott volna egy ilyen vékony kis vacakban?! Egyáltalán mi ez, amit ráadott Maya? Valami krémszínű, pántos selyemruhaféleség volt olyan, ami az egész hátát szabadon hagyta. Nyilván a szárnyak miatt... Mintha egy hálóing lett volna, vagy egy különösen merész estélyi ruha. Elragadó volt benne, szó se róla, ráadásul úgy állt rajta, mintha csak ráöntötték volna. Csak éppen, kis híján halálra fagyott benne szerencsétlen! - Gyere, hadd segítsek... - nyújtotta felé óvatosan a kezét. - Visszakísérlek a házba, rendben?

Egy kissé furcsán nézett ugyan rá, de nem mozdult, hagyta, hogy odalépjen mellé. Azonban alighogy vigyázva ráterítette a hátára a zakót, a lány halkan, fájdalmasan felsikoltott, és a hóba rogyott.

- Mi az?! - térdelt le mellé Jon nyomban, riadtan. - Mi a baj?! Ez én voltam? Fájdalmat okoztam? Sajnálom, nagyon sajnálom, te jó ég...

Mi történhetett? Hiszen olyan óvatosan fogta meg! Talán a szárnya... igen, az lehetett... Biztos olyan helyen ért hozzá véletlenül, ahol...

- Esküszöm nem akartam, ne haragudj... Gyere... gyere, hadd segítsek felállni...

A lány most sem reagált egy szóval sem, viszont elfogadta a felé nyújtott kezet és engedte, hogy felsegítse.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva tőle, miután a karjába kapaszkodva felegyenesedett. - Tudsz járni?

Ezt meg minek kérdezte? Nem értette... Magától jött a kérdés, bármennyire ostobán is hangzott, a lány azonban úgy tűnt nem furcsállta annyira, mert egy aprót bólintott.

- Tényleg sajnálom... - kért bocsánatot Jon újra, ki tudja,hányadszorra már. - Menjünk, gyere...

Ezúttal a derekát karolta át óvatosan, nem a vállát és nem is okozott vele neki újabb fájdalmat. Igaz, éppen csak hozzáért, olyan finoman fogta... Sokkal hamarabb visszaértek a házhoz, mint ahogy ő számított rá. Visszafelé menve már át látta, mennyire nem is voltak messze valójában. Csak ő tett meg egy csomó felesleges kört, mire rátalált...

A melléképület ajtaján mentek vissza is, mert nem akarta megkockáztatni még véletlenül sem, hogy valaki észrevegye őket. Meg aztán, így legalább rögtön, egyenesen a szobájába vihette. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta. Egy pillanatra elengedte a lányt, miután beléptek, hogy becsukja a nyitva felejtett ablakot, kizárva ezzel az odakinti metsző hideget, azután rögtön vissza is sietett hozzá és a kandallóhoz kísérve leültette az előtte elterülő puha szőnyegre. A lány egyetlen hanggal sem ellenkezve, némán hagyta, hogy vezesse.

- Nem valami kényelmes itt, tudom... - szabadkozott, ahogy lesegítette róla a zakójából rögtönzött kabátot. - De muszáj mielőbb felmelegedned.

A ruhája is nedves volt, ahogy elnézte, de azon nem igazán tudott most segíteni. Talált viszont egy vastag, horgolt kendőféleséget, amit odanyújtott neki, és amit a lány el is fogadott és rögtön, engedelmesen magára is terített. Azután előkerítve, és maguk közé téve a földre a korábban felhozott sütis tányért, ő is letelepedett mellé, a szőnyegre.

- A fenébe... - morogta egy kissé csalódottan, mikor a puncsos poharat a kezébe vette. - Ez már kihűlt. Pedig jól jött volna most valami meleg...

Ahogy ezt mondta, a lány felnézett rá, azután egyszerűen a pohárért nyúlt. Jon ugyan nem nagyon értette, hogy mit akarhat a jegesre hűlt itallal, de a kezébe adta a metszett kis kristálybögrét. Azután, csak figyelte mit csinál. A lány óvatosan a két tenyere közé fogta a kis edénykét és egyszerűen csak úgy tartotta egy pillanatig. Semmi jele nem volt, hogy csinált volna bármit is – de nem telt bele egy perc sem, és puncs máris gőzölögni kezdett, megint.

- Nahát... - mondta Jon meglepve, mikor visszaadta neki a pohárkát. - Hát ez... valami elképesztő!

A lány most sem szólt egy szót sem. Csak valami apró mosolyféle suhant át az arcán. Ő visszamosolygott rá, és óvatosan beleivott a puncsba, hogy kipróbálja. Pont a megfelelő hőmérsékletű volt. És egy kicsit az íze is megváltozott... Nem nagyon, épp csak egy kicsit. Egy hajszállal édesebb volt, egy picivel fűszeresebb. Épp csak annyival, amennyivel kellett.

- Elképesztő... - mormolta újra, a fejét ingatva, majd ivott még egy kortyot. - Hihetetlen, hogy...

Nem fejezte be a mondatot, csak megint megrázta egy kicsit a fejét, majd visszanyújtotta a lánynak a kis üvegcsészét.

- Kérlek... - unszolta szelíden, mikor az nem akarta újra elvenni tőle. - Kérlek igyál te is egy kicsit belőle. Szükséged van valami melegre. Csak egyetlen kortyot legalább...

Most sem jött más válasz, csak egy apró, habozó kis bólintás. És ez így is ment aztán egész este tovább. Apránként, kortyonként fogyott el az az egy kis pohárnyi puncs. Falatonként egy-egy szem sütemény. De legalább végre evett, végre megtört egy kicsit a jég... Elég egyoldalú volt ugyan a beszélgetés, hiszen jobbára csak ő beszélt. De annyira most ezt nem is bánta. Túl izgatott volt ahhoz, hogy aggódjon emiatt. Most, hogy már tudta, ez a furcsa teremtés igenis érti őt, sokkal könnyedebben és nyugodtabban beszélt. Igaz, hogy csak fejrázásokat, vagy apró, óvatos bólogatásokat kapott eddig válaszként, igaz, hogy még a nevét sem tudta és egyetlen árva szót sem sikerült belőle kihúznia... de mégis, akkor is beszélgetett vele! A maga különös módján ugyan, de végre hajlandó volt kommunikálni vele, és ha néha sikerült egy-egy mosolyfélét is az arcára csalnia, úgy érezte olyankor... Úgy érezte akkor, hogy még a tűz is melegebb, és odakint a hó is fényesebben ragyog. Az időről teljesen megfeledkezett. Csakúgy, mint a vendégségről, odalent. Most csak ez a pillanat, és csak ez a szoba létezett. Így aztán, mikor az ajtó hirtelen kinyílt és Maya belépett, olyan meglepetten nézett fel rá, mint aki álomból ébredt.

- Hát megvagytok, hála istennek! - sóhajtott fel a fiatal nő megkönnyebbülten, ahogy meglátta őket. - Mi volt ez az egész, Jon? A party-nak mindjárt vége, én meg egész idő alatt hiába kerestelek! Több mint két órára eltűntetek! Azt hittem, menten szívbajt kapok, amikor csak az üres szobát találtam idefent!

- Maya... - hebegte a fiú zavarodottan, ahogy felpattant a szőnyegről. - Maya, én nem... Sajnálom, nem akartam, hogy aggódj. Én csak...

- Jól van, majd később megmagyarázod, most gyere le! - fogta karon Maya, és már húzta is magával az ajtón kifele. - Apád szerencsére még nem vette észre, hogy felszívódtál. Ha sietünk, talán sikerül megúsznunk, hogy neki is magyarázkodnod kelljen. Na, menj már, menj!

- De... - próbált ellenkezni Jon, azonban hiába, mert Maya szó szerint kilökdöste az ajtón. De mielőtt ő is követte volna, mégvisszafordult egy pillanatra a lányhoz, aki ugyanott ült most is, a szőnyegen, kíváncsian félrebillentett fejjel nézve utánuk.

- Örömmel látom, hogy felkeltél kedvesem. Most van egy kis... „társadalmi kötelezettségünk" odalent, de amint elintéztük, már jövünk is vissza hozzád, rendben? Addig is, jó legyél, nehogy megint eltűnj nekem!