Mikor felnézett, egy percre azt hitte, megint nem történt semmi sem. Hogy a bűbáj megint cserben hagyta és nem működött rendesen. Ugyanúgy hó borított ugyanis körülötte mindent és ugyanúgy ült ott a padon, mint mielőtt... Hirtelen hangosan puffant valami a háta mögött, ő pedig ijedten felugrott. Ekkor jött rá, hogy nem a tetőkertben van már. Ahogy arra is, hogy nem is padon ült, hanem egy öreg, vaskos farönkön. Körülötte mindenhol hatalmas fák, sűrű bokrok és bozótos. Megint meghallotta azt a furcsa puffanást és most már azt is látta, ami a hang forrása volt. Az egyik közeli fenyőről rázott le néha a szél egy-egy kisebb hókupacot, az adta ki ezt a sajátos hangot.

- Lucy! - hallott egy kiáltást hirtelen, valahonnan nem is túl messziről. - Lucy! Merre vagy?! Lucy!

Lucy... így hívták azt a kislányt, aki akkor, azon a karácsony éjjelen elveszett az erdőben. Akit aztán végül ők találtak meg Samerah-val... Lehetséges lenne, hogy máris ilyen szerencséje legyen?

- Lucy! - hallatszott egy újabb kiáltás megint. Ezúttal egy nő hangja volt, míg az előbbi egy férfié. - Lucy! Merre vagy kicsim?! Lucy!

Úgy látszik, valóban a keresés kellős közepébe sikerült idecsöppennie. Ha pedig így van, akkor Samerah nem is lehet túlságosan messzire tőle! Itt kell legyen valahol az erdőben, itt a közelben, az is lehet, hogy mindössze pár méterre... Nem lehet túl messze, ezt hirtelen egészen biztosan érezte és már el is indult, mintha csak valami láthatatlan erő vezetné, abba az irányba amerre a hangokat sejtette, nem tudva és nem is gondolkodva rajta, miért arra kell mennie. Sokáig semmit sem talált, senkit sem látott. Leszámítva egy-két padot. Ezt ugyan furcsállta egy kicsit, hiszen nem emlékezett rá, hogy az erdőben akkor ilyesmik lettek volna... de nem is zavartatta magát ezzel a gondolattal sokáig. Elintézte magában annyival, hogy talán most egy másik részén jár a pagonynak, egy olyan oldalán, ahol akkor Samerah-val nem jártak. Csak ment egyre tovább és tovább, engedve a megérzéseinek, mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy az erdő ritkulni kezdett körülötte. Meghökkenten torpant meg egy pillanatra. Lucy-t egy tisztástól nem messze találták meg akkor éjjel, egy fenyő alatt, az igaz. De a fák akkor nem álltak körülöttük ennyire... ritkásan. Ahogy maga az erdő sem volt ennyire rendezett, ha jobban belegondolt... Ez a rész például, ahol most megállt, határozottan inkább egy parkra hasonlított. Mindent bevilágított a telihold így tökéletesen jól láthatott. És az egész határozottan, túlságosan is rendezett volt...

Hirtelen megint hangokat hallott. Pontosabban, ezúttal csak egyet, egy nőét, amint valakihez beszélt. Továbbment hát egy kicsit és hamarosan egy elágazáshoz ért, amelynél az ösvény mindkét irányba egy kicsit kiszélesedett, ráadásul jobbról-balról lefektetett farönkök is határolták, akárcsak egy megtervezett sétautat. Ezt látva pedig még inkább elhatalmasodott rajta az az érzés, hogy bizony nem egy erdőben van...

Újból meghallotta az előbbi női hangot és ahogy továbbhaladt az – itt már apró, fehér kavicsokkal felszórt – ösvényen egyszer csak már meg is látta a beszélőt. Igaz, csak hátulról. Fiatal nő volt, karcsú, szőke hajú, nem túlságosan magas. Hosszú, ezüstös-szürke, kapucnis bársonykabátot viselt, a haját rafinált frizurába tűzve viselte a tarkóján és a mellette álló, nagyon hasonló öltözékű másik nőhöz beszélt épp. Az nem válaszolt neki, és Loki nem is igazán láthatta őt, mert a csuklyát szorosan a fejébe húzta és egyetlen pillanatra sem fordult hátra. Ellenben a szőke lány bájos kis arcélét egy percre láthatta, mikor valahol nem messze megreccsent egy ág és ő erre hirtelen oldalra kapta a fejét. Azt is csak most vette észre egyébként, hogy nem csupán a holdfénynek köszönhetően látja őket ilyen jól. A lányok ugyanis néhány magas, kovácsoltvas lámpa fénykörében álltak és most, hogy már felfigyelt erre a tényre több hasonló lámpát is felfedezett, többfelé is, egy kissé távolabb. Az egyik oldalsó ösvényről ekkor két másik alak lépett elő. Egy sétapálcás, magas, ősz hajú férfi és egy negyvenesnek tűnő, fekete ruhát, kalapot és kabátot viselő nő. Egyenesen a két lányhoz mentek, mintha csak ismernék őket. Lokit nem vették észre, ahhoz túlságosan is a látószögükön kívül állt. Mindenesetre, ő viszont kellőképpen jól láthatott mindent és az újonnan színrelépők ruhájából legalább már azt is le tudta szűrni, hogy valószínűleg a megfelelő korban jár. Gyorsan változtatott hát a saját öltözékén is, biztos ami biztos, arra az esetre, ha mégis észreveszik, vagy valaki más is erre jár.

- Látja, megmondtam, hogy itt lesznek. - szólalt meg most a nő, belekarolva közben a mellette sétáló férfiba. - Felesleges volt annyit aggodalmaskodnia.

- Valóban. - nevetett fel erre az joviálisan. - Hiába, a női észjárást csak egy másik nő tudja sikeresen kibogozni. Mihez is kezdenék maga nélkül, Mary!

- Valószínűleg ugyanúgy folyton szem elől tévesztené őket, mint ahogyan most is.

A férfi erre megint nevetett, és ahogy odaért hozzájuk, máris egy kedves, atyai mozdulattal ölelte át a szőke lány vállát.

- Csakhogy megvagy végre, angyalom! - mondta, és csókot nyomott a lány homlokára. - Mondd csak, nem szégyelled magad? Szó nélkül elcsavarogsz, mi meg addig keresünk, míg kis híján lekéssük a hajót miattad? Az aggodalomról már nem is beszélve, amit ezzel az eltűnösdivel mindenkiben keltettél! Legalább egy üzenetet hagyhattál volna, hogy hová mész...

- Igazán sajnálom, papácska. - hajtotta le a fejét a szöszke lány bűnbánóan. - Esküszöm, nem állt szándékomban ekkkora riadalmat okozni, én csak... szerettem volna még egyszer ide kijönni. Elköszönni, mielőtt elmegyünk. Ki tudja, milyen soká leszünk távol, vagy hogy egyáltalán visszajövünk-e valaha még?

- Hát persze, hogy visszajövünk kincsem! - paskolta meg az arcát az ősz férfi erre kedvesen. - Ne butáskodj, miért ne jönnénk? Visszajövünk majd. Egyszer... De addig is, egy ilyen ifjú hölgy, mint te ezt az utazást sokkal inkább kalandként kellene, hogy megélje, nem igaz?

- De, igaz. - nevette el magát erre a szőke lány halkan. - Természetesen igazad van papácska, most is, ahogy mindig...

- Indulnunk kellene. - szólalt meg most a Mary-nek nevezett, idősebb nő ismét. - Még a végén tényleg elkésünk.

- Máris indulunk. - bólintott rá az idősödő férfi helyeslően. - Leánykáim? - fordult aztán a két fiatal teremtéshez, a karját nyújtva nekik – Hallottátok a szigorú úrhölgyet. Rajta hát, indulás, útra fel!

A szőke lány megint kacagott, majd társnőjével mindketten az ősz férfi mellé léptek és belekaroltak két oldalról. A csoport lassan elindult a kiszélesedő sétaúton, abba az irányba amerre a többi lámpaoszlop is állt. Loki addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek a szeme elől végül, az ösvény egyik újabb kanyarulatánál. Nem ment ki a fejéből az a másik lány... Az, aki egész végig egyetlen szót sem szólt. Valahogy annyira... nem tűnt neki közéjük illőnek az a kicsi, légiesen törékeny kis alak... Sokért nem adta volna, ha láthatta volna az arcát... Kíváncsian közelebb sétált a helyhez, ahol az imént még a kis csoport állt. Kecses kis padot talált ott egy sor bokor közé rejtve, az öreg fák koronája alatt. Olyan alaposan eldugták oda, hogy messzebbről nem is látszott. Nyáron hűs, árnyas kis rejtekhely lehetett, épp olyan amilyet az ember elképzelne egy kis csöndes üldögéléshez, elmerengéshez, emlékezéshez. De most csak baljós, sötét árnyakat látott a hóval borított kis pad körül, amelyet ugyanazon fák csupasz, kopár ágai vetettek...

Nem túl messze, mindössze néhány lépésnyire hatalmas, öreg fenyő állt. Az ágait több mint két méter magasan felmetszették már, alatta pedig – mint egyfajta titkos, erdei síremlék – két márványtábla állt. Loki közelebb ment, hogy alaposabban megnézze őket magának. Kis kovácsoltvas kerítés övezte az öreg fenyőt és a táblákat, talán még a térdéig sem ért. Még egy kicsit közelebb ment, hátha előre hajolva el tudja olvasni a táblákon a feliratot. Két nevet látott, és két dátumot. Valamiféle emléktáblák lehettek, vagy talán... tényleg sírfeliratok. George és Anne Howlwoods. Nem volt ismerős neki egyik név sem. Az évszám viszont mindkét táblán – és a fenyő törzsén lévő harmadikon is – ugyanaz volt. 1849. Ugyanaz az év, mint amelynek a karácsonyán ő Samerah-val itt járt. Valami más feliratot is látott még a fatörzsön lévő táblán, de nem tudta elolvasni, ahhoz túlságosan is árnyékban volt és a lámpafény sem volt elég erős. Hunyorogva próbálta épp kiböngészni, mi is lehet oda írva, mikor egyszer csak megszólalt valaki a háta mögött.

- Ismertem őket. - mondta egy szomorkás, női hang. - Hosszú évekig voltunk szomszédok. Náluk kedvesebb, becsületesebb ember nem akadt a világon... Nagy kár, hogy olyan fiatalon mentek el, mindketten.

Loki nem válaszolt, csak csendben áldotta magában az eszét, amiért volt olyan elővigyázatos, hogy korábban a helynek – és kornak megfelelően elváltoztatta az öltözékét. Így az idegen asszony mögötte, aki olyan fesztelenül kezdett beszélni az imént hozzá még véletlenül sem foghatott gyanút, nem láthatott benne semmi furcsát.

- Ugyanaz a kór vitte el, mindkettőjüket. - beszélt közben a nő tovább. - Alig pár nap különbséggel. Valamiféle láz, azt hiszem... Az asszony esett ágynak először, majd nem sokra rá követte a férje is.

- Szomorú történet... - jegyezte meg Loki halkan, nem is igazán tudva, miért szólalt meg. Betegségben meghalni... Az emberek világában azért eléggé... mindennaposnak számított az ilyesmi.

- Szomorú, bizony. - helyeselt az asszony mögötte halk sóhajjal. - Egy alig nyolcéves kislány maradt utánuk árván. Néhány napig én vigyáztam rá, miután... Szerencsére volt egy jólelkű, gazdag támogatója a városnegyedünknek, aki hamar a pártfogásába vette a kicsit. Iskolákba küldte, igazi kis hölgyet neveltetett belőle. Mindennek tíz éve már... Mostanra szépen felcseperedett a kislány. Talán még látta is őt, ha már egy ideje itt állt. Ma van a szülei halálának az évfordulója, ilyenkor minden évben kijön ide egy kicsit. Ahogy én is... meg még sokan a régi barátok, szomszédok közül... Szép, szőke lányka, hamarosan eladósorba kerül. Biztosan nagyon büszkék lennének rá, ha láthatnák...

- Biztosan... - helyeselt Loki gépiesen, nem is igazán figyelve oda. Az asszony ekkor megint sóhajtott egyet, majd a herceg mellé lépve áthajolt egy kicsit a korláton, letett két apró, örökzöldekből és piros magyalbogyókból font koszorút a márványtáblák elé, majd halk nyögéssel felegyenesedett és így szólt:

- Most már mennem kell. Isten áldja, fiatalember.

Loki most sem figyelt. Ugyanolyan gépiesen köszönt el váratlan beszélgetőtársától, mint ahogy korábban felelgetett neki. Nem is igen nézte meg magának az asszonyt, bár az is igaz, hogy itt, az öreg fenyő árnyékában, ahová alig-alig ért csak el az (őmércéjével mérve) ósdi lámpák fénye, amúgy sem sokat láthatott volna. És valószínűleg ő is épp ilyen jellegtelen benyomást keltett a nőben, mert az sem nézte meg őt jobban, a mondandója végeztével csak egyszerűen elsétált. Szerencsére... Nem igazán állt szándékában most tartós benyomást kelteni itt senkiben, nem akarta, hogy emlékezzenek rá. Ő csak Samerah-t akarta látni... Csakis ezért jött most ide, csak ez érdekelte, de minél tovább időzött itt, annál inkább úgy érezte, hogy bizony megint „félrement" ezzel a varázslattal valami, hogy nem a jó helyen és időben van. Alighogy ezt végiggondolta, a karkötő a csuklóján hirtelen felizzott egy pillanatra, olyan erővel, hogy valósággal égette a bőrét, majd egy vakítóan éles, fehér villanás következett – és már csak azt vette észre, hogy eltűnt az erdő, eltűntek a márványtáblák, ő pedig váratlanul, a másodperc szinte töredéke alatt valahol egészen máshol találta magát...