- Apa kérlek, nem lehetne, hogy...?

- Nem, Jonny.

- De kérlek! Tudod, hogy mennyire utálom az ilyen...összejöveteleket. És amúgy sem kíváncsi ott rám senki sem. Mi történne, ha most kihagynám ezt az estét? Bármibe lefogadom, hogy még csak észre sem vennék!

- Sajnálom fiam, de nem lehet. Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod ezt az egészet, de a családunknak sajnos vannak bizonyos...társadalmi kötelezettségei. Egy évben egyszer te is kibírod, hogy ezeket teljesítsd. Hidd el, nem te vagy az egyetlen, aki a legszívesebben elbliccelné ezt az estét...

- De apa...

- Jonny, kérlek. Ne vitatkozzunk ezen, rendben? Csak egy este az egész. Vágj jó képet hozzá, és kész.

Jon egy morcos sóhajjal a falnak vetette a hátát, de nem vitatkozott tovább. Az elmúlt órában már szinte mindent megpróbált, hogy rávegye az apját, engedje meg neki, hogy kihagyja ezt az istenverte karácsonyi party-t Winterséknél. Nem járt sikerrel. Pedig tavaly is halálra unta magát rajta, meg azelőtt is.

- És vele mi lesz? - kérdezte végül, bedobva az adu-ásznak szánt érvet.

- Hogyhogy mi lesz? - kérdezett vissza az apja szórakozottan, az Intézet egyik elszámolási könyvét lapozgatva. - Természetesen szépen a szobájában lesz.

- De... nem hagyhatjuk egyedül, nem igaz? Valakinek vele kell maradnia, amíg...

- Majd Maya óránként ránéz.

Jon értetlenül vonta össze a szemöldökét. Ezt mégis hogyan gondolta? Wintersék a város túlsó végén laknak, hogy tudna Maya óránként ránézni a lányra, ha... Az apja pedig sosem megy sehová Maya nélkül. Kizárt, hogy most csak úgy itthon hagyja őt...

- Mi az, mit nézel ilyen kukán?

- Semmit... - rezzent fel a hirtelen hangra. - Semmit, csak.. Nem értem, hogy tudna Maya minden órában ránézni, ha...

- Már hogyne tudna? Annyira csak nem fogják lefoglalni a vendégek.

- Vendégek?

- Igen, a vendégek. Fiam, te ma tényleg nagyon szórakozott vagy. Úgy látom nem tett jót, hogy szinte semmit nem aludtál az éjjel. Itt lesz a party, nem emlékszel?

- Itt?! - kérdezte Jon elkerekedett szemmel, és egy percre úgy érezte, menten rászakad az ég. Nem elég, hogy azzal a sznob, kétszínű, pletykafészek bagázzsal lesz kénytelen tölteni az estét, de még ráadásul a saját otthonában is fogak a nyakára telepedni? Komplett karácsonyi lidércnyomás lesz az egész...

- Itt, bizony. Tegnap már előkészítettünk mindent. Négyre érkezik a kisegítő személyzet is. Mayának semmi más dolga nem lesz, mint hogy csinos legyen és az elbűvölő háziasszonyt játssza. Bőven lesz ideje közben időnként ránézni a lányra, ne aggódj már annyit. Jonny... Jonny, most meg hova mész?!

***

- Miért nem mondtad, hogy itt lesz a party?!

- Mondtam. Három hete, mikor a hazautad miatt felhívtalak a suliban.

- De...

- Jonny kérlek, odébb mennél? Egy kissé láb alatt vagy...

- Maya, nem tarthatunk most itt karácsonyi party-t!

- Hát, pedig nincs más választásunk. Már kicsit késő lemondani...

- De mi lesz, ha meglátja valaki? Tegnap még orvost sem akartunk hozzá hívni, nehogy véletlenül mások is tudomást szerezzenek róla, ma meg egyenesen idecsődítjük azt a a viperanyelvű vérszívóbandát a házba?! Maya, ez...

- A padlásra úgy gondolom, egyiküknek sem lesz bejárása, úgyhogy emiatt feleslegesen aggódsz. Nyugodj már meg Jon. Semmi baj nem lesz. Tessék, inkább vidd fel ezt. - azzal egy tálcát nyomott a meghökkent fiú kezébe, rajta takarosan összekészített reggelivel. - Később majd én is megyek.

- De... rendben. Van valami... változás?

- A világon semmi. Ugyanúgy ül ott az ágy közepén tegnap éjjel óta. Nem fogadja el az ételt, és egyetlen árva szót sem szól. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy érti, amit mondunk...

***

Próbált olyan óvatosan benyitni a szobába, ahogy csak tudott. Hátha mégis alszik, vagy valami... Nem akarta megzavarni. De Mayának igaza volt. A lány most is ébren volt, és most is ugyanúgy ücsörgött ott, felhúzott térdekkel az ágy közepén, mint amikor ő hajnalban lement, hogy pár órát pihenni próbáljon.Nem nézett rá, mikor belépett. Még csak meg sem rezzent. Akkor sem, amikor letette mellé az éjjeliszekrényre a tálcát. És akkor sem, amikor óvatosan letelepedett az ágya szélére. Nem mozdult, csak a szeme villant fel egy pillanatra olyan különösen, és valami egészen halk, morgásszerű kis hangot is hallott. De az lehet, hogy csak a képzelete játéka volt...

- Szia... - köszönt neki félszegen végül, nem tudva, mivel törhetné meg azt a kínos, hideg csöndet köztük. - Szóval... hogy vagy?

A lány most sem felelt. Rá sem nézett. Mintha észre sem vette volna, hogy ő egyáltalán ott van, csak bámult maga elé érdektelenül, fásultan, és talán... igen, talán szomorúan.

- Örülök, hogy felébredtél. - próbálkozott Jon tovább. - Tényleg. Nagyon aggódtam... aggódtunk érted és... Apa már azon gondolkodott, hogy enged Maya nyaggatásának és orvost hív, ami lehet, hogy a körülményeket tekintve nem lett volna a legjobb ötlet... De ha úgy érzed, hogy szükséged van rá, csak szólnod kell, rendben? Ha orvosi segítség kell... vagy ha van bármi, amire szükséged lenne... Bármi, tényleg. Csak kérned kell. Nagyon szeretnénk segíteni neked...

Semmi válasz. Semmi reakció. Ugyanaz a néma csend. Ugyanaz a rezzenéstelen, lefelé szegezett tekintet.

- Nem tudom, mi mást mondjak... - sóhajtott Jon halkan, és zavartan megdörzsölte az állát. - És ráadásul, rémesen hülyén is érzem most magam. Összevissza fecsegek itt neked és még csak azt sem tudom, érted-e, amit beszélek...

Ahogy ezt mondta, a lány hirtelen felemelte a fejét és ránézett. Ő pedig menten úgy érezte, hogy a világ megállt, ahogy az a különös, izzóan kék tekintet az övébe mélyedt. Nem tudta, meddig nézték így egymást némán. Mintha minden megszűnt volna körülötte, az idő, a világ, az élet... és már csak az a földöntúlian gyönyörű szempár, az a lelke legmélyéig hatoló tekintet létezett. Aztán ugyanolyan hirtelen, vége is lett. Mi történhetett? Ő mozdult vajon úgy, hogy megszakadt köztük a szemkontaktus, vagy a másik fordította el a fejét? Nem tudta volna megmondani... A szíve kalapált, a keze remegett, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna. Soha nem élt még át ehhez foghatót, soha! Olyan különös volt, olyan mély, annyira... Egyszerűen nem találta rá a megfelelő szót. Egyszerre volt otthonos és meglepő, ismerős és ijesztő és amikor észrevette, hogy a lány még mindig őt figyeli, ezúttal ő volt az, aki inkább lefelé szegezte a tekintetét, mert nem mert újra a szemébe nézni.

- Istenem, de ostoba ez a helyzet... - mormolta halkan maga elé. - Ha legalább azt tudnám, hogy értesz engem... és nem csak magamban beszélek itt...

Egy kissé félve pillantott fel rá újra, de az a furcsa összekapcsolódás nem ismétlődött meg. Talán mert, most nem egyenesen a szemébe nézett.

- Érted, amit mondok neked? - kérdezte, szinte kérlelve, de a lány most sem felelt. Nem szólalt meg, viszont határozottan bólintott egyet.

- Érted? - kérdezte Jon újra, izgatottan felcsillanó szemmel. - Komolyan érted?

Újabb apró bólintás volt a felelet.

- Oh, hát ez remek, hála az égnek! - kiáltott fel izgatottan, és egy ösztönösen a lány keze után nyúlt. Az azonban olyan ijedten rántotta vissza előle, mintha attól félne, hogy esetleg bántani akarja őt.

- Bocsánat... - suttogta Jon egy kissé összezavarodva. - Bocsánat, én nem... Nem akartalak megijeszteni téged, sajnálom ha...

Megint nem nézett rá. Megint elfordult tőle. És ez olyan furcsán... rosszul esett most neki...

- Jon! - hallatszott egy türelmetlen kiáltás a lépcső felől. Maya hangja... - Jon, gyere már le kérlek! Mindjárt itt lesznek a vendégek!

- Mennem kell... - mondta halkan sóhajtva. - Pedig semmi kedvem... És nem szívesen hagylak egyedül sem...

Csak egy érdeklődő pillantást kapott válaszul. Legalábbis ő úgy tippelte, hogy az az volt...

- Figyelj, ha szeretnél esetleg...

- Jon, gyere már!

- Oh, te jó ég... Jól van, megyek! Megyek már! Ne haragudj, most tényleg le kell mennem. De visszajövök, amint tudok, megígérem.

Valóban nagyon nehezére esett felállni az ágy széléről és lemenni, hogy olyan emberekkel jópofizzon, akiket ha rajta múlt volna, egyáltalán nem akart volna látni. De nem igazán volt más választása, lévén, hogy ez az istenverte party a saját házukban lesz. Így már nehezen tudta volna kimagyarázni, ha nem jelenik meg...

- Megtennél nekem valamit, kérlek? - fordult vissza még az ajtóból, egy utolsó pillantást vetve különös kis védencükre. - Egyél egy kicsit. Rendben?