„Elvárom, hogy este a lakomán ott legyél." - visszhangzott a fejében az apja parancsa újra meg újra, ahogy a királyi család számára fenntartott emelvényen a bátyja mellett állt, és a Napfordulóra érkező vendégeket mustrálta. - „Elvárom..." -

Hát, az elvárásnak megfelelt. Itt volt. De hogy belül eközben mi zajlott, hogy mennyire berzenkedett magában ez ellen az ostoba felhajtás ellen, hogy mennyire a háta közepére sem kívánta most az egészet és hogy minden porcikája inkább csöndre és egyedüllétre vágyott volna - azzal persze senki nem foglalkozott. Csak a látszat, és a kötelesség számított...

- Ne vágj már ilyen savanyú képet! - szólt rá a bátyja suttogva. - Ha apánk meglátja...

- Nem látja! - vakkantott vissza neki morcosan, de azért engedelmesen megpróbált a látványos szenvedés helyett semleges arckifejezést varázsolni magára. Néhány perc után azonban feladta. Minek erőlködjön? Hiszen úgysem figyel rá senki. Egyébként is, a „kötelessége" csak annyi, hogy jelen legyen. Ennek ő meg is felelt. De hogy még jó képet is vágjon a dologhoz és úgy tegyen, mintha élvezné ezt az egészet – nos, azt senki sem várhatja el.

Végre az utolsó vendég is elvonult előttük, miután köszöntötte az uralkodót és kisvártatva mindenki el is foglalta már a helyét az asztalok mellett. Odin intésére megkezdődött az ünnepi ételek felhordása – amit természetesen mindenünnen zajos tetszésnyilvánítás fogadott – majd ezt követően a királyi család is a helyére, a főasztalhoz vonult.

A lakoma maga is, a bevonuláshoz hasonlóan egy kínszenvedés volt. Azt hitte, hogy sosem lesz vége... Alig evett valamit, ahogy azt a bátyja az este folyamán többször is szóvá tette, és amint a király asztalt bontott, már pattant is fel, hogy legalább néhány percre, de kiszabadulhasson végre a díszteremből a levegőre. Senki nem is vette észre, amikor az egyik oldalajtón át kiosont a konyhai cselédek folyosójára, majd onnan egy másik mellékajtón át ki a szabadba, a Palota hóborította parkjába.

„Ez is csak valami varázslat..." - gondolta magában komoran, ahogy az ösvényen sétálva a frissen hullott hó ropogását hallgatta a lába alatt.- „Bármit is mond apánk, az kell, hogy legyen..."

Nem lehetett más, csak az, hiába is igyekezett olyan elszántan tagadni az apja. Valami ősi, időtlen mágia... Valami ami a világuk csontjáig hatolt, ami mindent átszőtt, áthatott. Asgard az Örök Nyár birodalma volt. Itt egyedül csak a hegyekben havazott. Kivéve persze az Évszakok Kertjét - és ezt az időszakot. A Téli Napforduló idejét. Ilyenkor minden más volt és bármi megtörténhetett, bármi előfordulhatott. Különleges időszak volt ez, mindig, és épp ezért ő mindig is különösen szerette és mindig izgatott várta. De nem most.... Ez az év most más volt, és minden, ami korábban örömmel töltötte volna el, most csak fájdalmat és szomorúságot okozott. Ezért is menekült ki amilyen hamar csak tudott a lakomáról. A metsző, hideg kinti levegő valósággal balzsamként hatott rá a nagyterem fülledt, fullasztó légköre után. Csakúgy, mint az éjszaka csöndje is, a benti nyüzsgés és hangzavar után. És itt végre egyedül lehetett. Nem kellett aggódnia a következmények miatt, ha megint megrohanják az emlékek...

Samerah... Ma este neki is itt lett volna a helye. Itt, a főasztalnál, az ő oldalán, mellette... A lány most még a szokottnál is jobban hiányzott neki. Minden örökzöld gallyról, minden magyalcsokorról ő jutott az eszébe... ő, és az előző Napforduló, amit még a Sárkányerődben együtt töltöttek. Senki nem értette ezt meg... hogy milyen gyötrelmeket jelentett most neki ez az ünnep. Senki... Sem az apja, sem a bátyja. Pedig legalább tőle azt várta, hogy majd érteni fogja... De úgy látszott, mintha Thor az egészről teljesen meg is feledkezett volna, ő pedig úgy döntött, nem fogja fennhangon emlékeztetni rá, hogy mi is a „folytonos rosszkedvének" az igazi oka.

- Tudtam, hogy idekint talállak majd. - szólalt meg a háta mögött ekkor egy halk, kedves és törődő hang. Időközben egy kis patakocska felett átfutó kőhídhoz ért, és annak a pereméhez támaszkodva bámulta most a vízben tükröződő csillagok aprócska, pontszerű képeit. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, ki szólította meg, hogy kié volt az a puha, gyöngéd kéz amely most a vállára nehezedett.

- Sajnálom, anyám... - sóhajtott halkan, finoman megszorítva azt a karcsú, fehér kezet.- Kérlek, bocsáss meg. Sajnálom, de egyszerűen... nem bírtam már tovább odabent.

Semmi válasz, csak a megértő csend a háta mögött, és egy leheletfinom cirógatás a nyakán.

- Nagyon dühös rám, ugye?- kérdezte Loki végül, egy újabb halk sóhajjal, néhány percnyi néma hallgatás után.

- Az lenne. - felelte az anyja kis kuncogással. - Ha tudná, biztosan az lenne. De egyelőre még észre sem vette. Sem ő, sem más. Csak...

- Csak te. - fejezte be helyette Loki egy futó mosollyal, és hátrafordult. - Na és, minek köszönhetem e megtiszteltetést, hogy Asgard királynéja csak úgy faképnél hagyta miattam nemes vendégseregét? - kérdezte egy tréfás bókolással, gyorsan kezet csókolva közben üdvözlésül az anyjának. Cseppet sem volt ugyan vidám vagy vicces kedvében, de a játék kedvéért most mégis megpróbált legalább úgy tenni. Frigga pedig, ugyancsak a játék kedvéért igyekezett úgy tenni, mint aki el is hiszi.

- Kíváncsi voltam rá, miben mesterkedsz. - mondta, ugyancsak egy tréfálkozóan modoros fejbólintással. - Hogy miken merengsz idekint, egymagad. És szerettem volna megköszönni az ajándékodat.

Ahogy ezt mondta, finoman megérintette a nyakában függő, jégkristályként fénylő, áttetszően tiszta kis medaliont, amely egy tökéletesen szimmetrikus, mégis rafináltan egyedi hópelyhet mintázott.

- Tehát megtaláltad. - mosolyodott el erre Loki megint halványan.

- Nem volt nehéz dolgom, elég nyilvánvaló helyen hagytad. - kuncogott megint halkan a királyné. - Ünnepi díszcsomagolásban, az öltözőasztalom kellős közepén... Köszönöm kisfiam, igazán nagyon szép. De mi ez? Nem kristály, ugye?

Loki megrázta a fejét.

- És nem is gyémánt, igaz?

Újabb néma fejrázás jött csak válaszként.

- Gondoltam. - bólintott erre Frigga sokatmondó mosollyal. - Elárulod, hogy miből van?

Loki először nem is akart felelni, csak titokzatosan somolygott tovább magában. De végül aztán, néhány perc után mégiscsak megadta magát az édesanyja kíváncsi pillantásának.

- Pontosan abból van, amiből gondolod, hogy van. - mondta, egy a szája sarkában továbbra is ott bujkáló, halvány mosollyal. - Pontosan az, aminek látszik. Egy hópehely.

- Egy igazi hópehely.

- Igen az. Igazi. Persze felnagyítva egy kicsit...

- És megfagyasztva.

- Igen.

- Térben, és időben is.

- Így van. - helyeselt Loki megint. - Megfagyva térben és időben. Örökös mozdulatlanságban és szépségben. Mindig ilyen marad. Örökké megmarad. Nem változik és nem olvad el. Soha.

- Örökké ép, örökké gyönyörű és örökké megmarad. - ismételte meg Frigga halkan, finoman ismét megérintve a medaliont a nyakában. - Légy óvatos az idővel, kisfiam...

Loki értetlenül ráncolta a homlokát, nem értve miért mondja ezt, mire akart gondolni ezzel az anyja,  vagy mire figyelmezteti. De Frigga azonban úgy látszott, már meg is feledkezett az aggodalmáról, bármi is volt az, mert nem firtatta a dolgot tovább. Helyette csak mosolyogva belé karolt és odalépett mellé a híd korlátjához. Olyan sokáig maradt odakint vele, hogy Lokinak már többször is a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, nem kellene-e már visszamennie. De aztán, inkább mégsem tette. Jó volt így együtt lenni egy kicsit. Egyedül, csendben, nyugalomban, idekint. Jól esett most ez a csöndes együttlét.

- Nem kellene már bemenned?- szánta rá végül mégis magát az óvatos kérdésre, megtörve a hosszú, meghitt hallgatást. - Nem mintha nem örülnék annak, hogy itt vagy! - szabadkozott is aztán nyomban, meglátva a kérdő kis félmosolyt édesanyja arcán. - Örülök, hogy kijöttél hozzám, tényleg, én csak... nem akarom, hogy emiatt megharagudjon rád. Nem akarom, hogy miattam összevesszen veled, ráadásul pont ma, a Téli Napforduló napján.

- Vagy úgy, értem... - biccentett Frigga erre tréfásan, majd halkan felnevetett. - Nos, ez igazán kedves tőled. Nagyra értékelem az aggodalmadat, igazán megható. De ne félts engem apádtól. Ha valaki, hát én tudom nagyon jól hogyan bánjak vele, amikor rossz a kedve. - kacsintott Lokira huncutul. Amire aztán már ő sem tehetett mást, mint hogy egy halk kis nevetéssel válaszolt. Frigga annyira hihetetlenül... „nem királynéhoz illően" tudott viselkedni néha. Mintha az ilyen pillanatokban ő is, a rákényszerített keretek és elvárások ellen lázadt volna. És mégis, olyan kevesen akadtak csak akik nagyritkán láthatták ennek a csöndes, nyugodt és mindig fenségesen méltóságteljes asszonynak ezt a csintalan, játékos formáját. Szerencsésnek érezte magát, hogy ő – mint a fia – egy lehetett azon kevés bizalmasai közül, akik előtt néha levetette az álarcát.

- Nem mellesleg, jó okkal jöttem utánad. - folytatta eközben Frigga cinkos kis somolygással. - Tudod, én is szerettem volna átadni az ajándékodat. És eszemben sincs dolgavégezetlenül visszamenni, nem bizony. - azzal a jobb keze két ujjával intett egy aprót, mire a híd korlátján, Loki előtt megjelent egy zöld szalaggal átkötött kis ébenfa doboz.

- Még ne nyisd ki! - szólt is rá szinte azon nyomban, ahogy a kezébe vette. - Majd ha egyedül leszel.

- Miért? - kérdezte Loki kíváncsian. - Mi van benne?

- Majd megtudod, ha kinyitod, természetesen. - villant fel megint Frigga arcán a cinkos kis mosoly egy pillanatra. - Várd meg, amíg visszamegyek, azután... a legjobb lenne, ha keresnél egy olyan helyet, ahol biztosan magadban lehetsz.

- Rendben... - bólintott Loki kétkedve, egy újabb kíváncsi csillanással a szemében. - De miért...?

- Megtudod, a maga idejében. - simította meg az arcát az édesanyja gyöngéden, majd ugyanazzal a mozdulattal magához vonta egy ölelésre. - Boldog napfordulót, én kis hercegem. - súgta a fülébe kedvesen, mire Loki halkan felkuncogott és még szorosabbra fonva az ölelését, puszit nyomott az asszony orcájára.

- Köszönöm anya... - suttogta. - Köszönök mindent... Nem is tudom, nélküled hogy bírtam volna ki... ezt az egészet...

Frigga nem szólt, csak megértő hallgatással ölelte őt továbbra is magához, majd néhány perc után szelíden kibontakozott a karjából.

- Ideje mennem. - mondta, egy kelletlen kis mosoly kíséretében. - Neked pedig, ideje keresned egy csöndes, nyugodt helyet.

- Úgy lesz. - bólintott Loki engedelmesen.

- Győződj meg róla, hogy valóban egyedül vagy, mielőtt kinyitnád a dobozt. - intette a királyné ismét, mintha ez a mozzanat valamiért különösen fontos lett volna. - És Loki... Nagyon vigyázz rá, kérlek. Használd fel bölcsen...