- Ugyan már, Jonny! Fel a fejjel! Ennyire azért nem lehet rossz a helyzet...

Jon sóhajtva az asztalra koppantotta a kávéscsészét, és a kezébe temette az arcát.

- Még annál is rosszabb Maya. - morogta, a tenyerébe beszélve. - Végig sem hallgatott, csak közölte, hogy nem. Még a levelet sem olvasta el...

- Talán nem volt jó ötlet rögtön lerohannod ezzel tegnap este. Meg kellett volna várnod a reggelt.

- Igen tudom, tudom... Igazad van. Elkapkodtam. Én csak... túl akartam lenni rajta.

- Fiatalság! - sóhajtott Maya a fejét csóválva, elnéző mosollyal a szája sarkában. - Minek rohantok mindig úgy? És hova?

- Ezt most úgy mondtad, mintha te olyan nagyon öreg lennél Maya. - vágott egy kis grimaszt Jon, és már neki is mosolyra rándult a szája. - Pedig csak egy tízessel vagy idősebb nálam.

- Az pont elég ahhoz, hogy másként lássam a dolgokat. Ahogy ahhoz is, hogy ne siessek és ne kapkodjak. Tíz év múlva te is így leszel vele.

- Gondolod?

- Biztos vagyok benne.

- Kár, hogy nem tudom megkérdezni erről a tíz évvel későbbi önmagamat. - túrt bele a hajába Jon sóhajtva, majd halkan elnevette magát. - Sokkal könnyebb dolgom lenne...

Maya nem felelt, csak kuncogva töltött még egy kis kávét mindkettőjüknek.

- Ezt alaposan elszúrtam, ugye? - kérdezte Jon kisvártatva, egy újabb sóhajjal. - Szerinted, most mit csináljak?

Maya néhány percig csendben mérlegelt magában, mielőtt válaszolt volna.

- Menj ki vele ma reggel. - mondta végül nyugodtan. - A kertbe. - tette hozzá még, válaszul Jon kissé értetlen arckifejezésére. - Kísérd el a szokásos, reggeli sétájára. Tudod, hogy mindig jobb kedve van kint, a természetben. Ha pedig jobb a kedve, talán engedékenyebb is lesz. Az ilyen havas, hideg, téli reggeleket pedig mindig is különösen szerette.

- Igazad lehet... - bólintott a fiú tűnődve, a kávéscsészéje mélyébe bámulva közben. - Megpróbálom, ez egy jó ötlet! - azzal már pattant is fel az asztaltól, hogy rögvest kifelé induljon.

- Jon! -szólt utána Maya, elfojtott kuncogással a hangjában, mire ő a késleltetés miatt egy kissé bosszankodva fordult vissza.

- Igen? Mi az? - kérdezte, és a keze közben már a hátsó ajtó kilincsén volt.

- Legalább egy kabátot vegyél magadra, jó?

- Oh... - nézett végig magán erre zavartan, mint aki eddig nem is vette észre, hogy még mindig pizsamában van.

- De ha felmennél és átöltöznél, az még jobb lenne. - jegyezte meg Maya, vidáman hunyorogva rá a kávéja felett. Nem is mondott aztán többet, csak magában nevetve nézte ifjonc pártfogoltját, ahogy az fejcsóválva és az orra alatt morogva irányt változtatott, hogy a kert helyett előbb az emeletre siessen. Nem tudhatta, milyen hangulatban lesz majd a fiú apja ma reggel, hogy jobb lesz-e a kedve, mint az előző este, hajlandóbbnak mutatkozik-e majd az érveire. De azt jól tudta, milyen fontos Jonnak ez a dolog... és csak remélhette, hogy nem adott neki rossz tanácsot. Mindenesetre, ő csak a legjobbat akarta. És ki tudja? Az ünnepi időszak talán mégis jótékony hatással lesz majd a jó öreg Arthur Craine legendás makacsságára...

***

- Apa kérlek, ha csak egyszer végighallgatnál! - fakadt ki végül indulatosan, hiába próbálva tovább visszafogni magát. Nem igazán így képzelte ezt a reggeli sétát... - Miért nem engeded soha, hogy elmondjam, én mit szeretnék?

- Épp elégszer hallottam, mit szeretnél fiam! - vágott vissza erre az apja is, nem kevésbé indulatosan. - És azt hiszem, azt is éppen elégszer elmondtam, hogy szó sem lehet róla! Verd ki a fejedből azt a nevetséges bohóckodást a rendőrakadémiával! Nem fogom engedni, hogy egy járőrkocsiban tespedj naphosszat és parkolási bírságokat osztogass, a te eszeddel, a te tehetségeddel!

- Nyomozó akarok lenni apa, nem közlekedési rendőr... - sóhajtott fel Jon egy kissé keserűen. Jellemző, hogy még csak fogalma sincsen... Pedig hányszor, de hányszor elmondta már ezt! De az apja persze, sohasem figyelt... - A gyilkosságiaknál szeretnék dolgozni, ahogy régen Frank bácsi...

- Már megint Frank! - horkant fel erre az öreg mérgesen. - Nagyszerű, megint itt tartunk! És gondolom, úgy is akarod végezni majd, ahogyan ő, nem igaz?! Szétlőtt fejjel, vérbe fagyva, valami sötét, koszlott sikátorban!

- Nem, apa dehogy... természetesen nem...

Halk, fáradt sóhaj hagyta el az ajkát, ahogy a lépteit az apja tempójához igazítva, lassan továbbsétált vele a házukat övező kis parkban. Csípősen hideg volt a reggel. A nap még csak nemrég kelt fel. Azonban sem a téli hideg, sem a korai óra nem akadályozta meg Arthur Craine-t abban, hogy most is a maga szokásos, szolid eleganciájával öltözzön fel. Mintha egyenesen egy királyi palota parkjában készült volna reggeli sétát tenni, nem is a saját kertjében.

„Ez illik hozzá." - gondolta Jon magában, elnézve maga mellett az apját. A fekete nadrág a fehér inggel és a hímzett selyemmellénnyel, a nyakkendő, az ezüstgombos sétabot... ez valahogy mind-mind hozzá tartozott. Ugyanúgy, ahogy hozzá a farmernadrág, vagy a fülbevalók. Vagy a gitár, amit sokszor még az utcán mászkálva is az oldalán hordott. Miért van az, hogy ő megérti az apja ragaszkodását a régi dolgokhoz, de az nem képes megérteniaz ő vonzódását az újakhoz? Mindkettőjüknek megvolt a maga sajátos... stílusa, amelyhez mindkettejük ugyanúgy ragaszkodott. Mindketten imádták a zenét. Csak a művelését értelmezték egy kicsit máshogy. Mindketten szörnyen makacsak voltak, ha a maguk igazáról – és a végletekig lojálisak és hűségesek is ha a családjukról, a szeretteikről, vagy a barátaikról volt szó. Amennyire különböztek némely dolgokban, olyannyira hasonlóak is voltak ugyanakkor. Túlságosan is hasonlóak, talán... Talán ezért is mentek egymás idegeire olykor, ezért bosszantották olyan könnyen fel egymást.

- Sajnálom Jonny... - mondta az apja egy sóhajjal, és békülékenyen megszorította a karját. - Tudom, hogy mennyire felnéztél rá. Frank a sógorom volt, és az egyik legjobb barátom. Nekem is, legalább annyira hiányzik, mint neked. De ez még nem ok arra, hogy eldobd a lehetőségeidet, és...

- Lehetőségek! - fakadt ki Jon újra mérgesen egy pillanatra, azután rögtön nagy levegőt is vett, és egy ideges kis mozdulattal a hajába túrt, így próbálva időt nyerni magának, hogy megnyugodjon. - Apa, én nem akarok orvos lenni. - bökte ki végül, nagyon igyekezve, hogy higgadt maradjon a hangja. - Sem pedig tudós. Tudom, hogy ezt szeretnéd, de ez nem... Nem én vagyok. Az én utam nem ez... És most lenne rá lehetőségem, hogy azt csinálhassam, amit szeretnék.

- Fiam, nem engedem, hogy félbehagyd a tanulmányaidat egy ilyen ostoba hóbort miatt! - jelentette ki az öreg ellentmondást nem tűrően, mire neki is rögtön elszállt a nehezen visszaszerzett béketűrése.

- Ez nem hóbort, apa... - próbálta védeni az igazát, de az apja megint félbeszakította.

- Okos vagy. - mondta, kemény, szigorú pillantást vetve rá, és Jon egy pillanatra hirtelen megint kisfiúnak érezte magát. - Elképesztően okos, sokkal okosabb, mint amilyen én voltam a te korodban. A tanáraid szerint nincs senki az egész iskolában, aki jobb lenne nálad a természettudományokban. Nem fogom hagyni, hogy elpocsékold a fejedet, a tehetségedet, és narkósokat, meg gyilkosokat kergess. Neked kell átvenned utánam az Intézetet, és ehhez tanulnod kell. Vita lezárva.

- De apa... - próbált közbevágni elkeseredetten újra, az apja azonban egy mozdulat és egy szúrós pillantás kíséretében egyszerűen leintette.

- Ha még egyszer meghallom azt, hogy „de apa..." - mondta mérgesen, összehúzott szemmel nézve rá, amitől Jonnak megintcsak az az érzése támadt, hogy nem veszi őt felnőttszámba. Hogy valahányszor ránéz, ő még mindig csak az egykori kisfiút látja... - Azt mondtam, hogy a rendőrség és az akadémia ki van zárva. Megértetted?

Egy percig még megpróbált dacolni. Próbált szembeszegülni. Próbált ellenállni, dacosan, összeszorított szájjal nézve farkasszemet vele. De végül aztán, feladta. Halkan sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét.

- Megértettem... - motyogta leverten, a cipője orrát bámulva. Így nem láthatta sajnálkozó kis villanást az apja szemében, sem az együtt érző kis árnyat, amely egy pillanatra végigfutott az arcán. Csak a hangját hallotta, ahogy kurtán azt mondja: „Helyes!", majd a hó halk ropogását a cipőtalpai alatt, ahogy lassan továbbindult a sétaösvényen. „Ennyit erről." - gondolta magában keserűen. - „Az egészről, meg Maya ostoba ötletéről..." Egy percig még némán, magába roskadva ácsorgott a helyén, majd egy újabb, halk sóhajt követően felemelte a fejét, és az apja után szólt. Most már minden mindegy alapon... Ennél jobban úgysem tudja lerontani már az esélyeit. Nem árthat még egy utolsó próba itt már semmit...

- Apa...

- Igen? - fordult vissza felé az apja kérdően. - Mi az?

- És ha... az egyetem mellett csinálnám?

Nem próbált már sem magabiztos, sem meggyőző lenni. Az esélytelenek nyugalmával kérdezte, félénken, az ajkát beharapva, utolsó mentsvárként vetve fel ezt az ötletet, de nem igazán várva már semmit. Egy percig azt hitte, megint csak a nyers rendreutasítás lesz az egyetlen válasz, amit kap, sőt azon se lepődött volna meg, ha az apja kiabálni kezd. A várt haragos szavak helyett azonban, csak halk nevetést hallott tőle.

- Olyan vagy, mint az anyád...

Tévedett volna? Vagy valóban egy kis könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, ahogy ezt mondta?

- Pont olyan vagy, mint ő volt. Ha akart valamit, ha a fejébe vett valamit, ő is mindent kitalált, csak hogy elérje, minden követ megmozgatott... és Frank is, pontosan ilyen volt... Túlságosan is hasonlítasz rájuk. De ez nem a te hibád... Inkább az enyém, amiért hagytam, hogy Frank a bolondságaival tömje a fejedet gyerekkorodban, Mary halála után. Neki köszönhető egy az egyben, hogy úgy beleszerelmesedtél már kölyökként ebbe az ostoba rendőrösdibe.

- Talán nem kellett volna annyiszor rábíznod engem, míg te az országot jártad ufók, mutánsok, meg isten tudja még mik után kutatva... - jegyezte meg Jon foghegyről, az orra alatt morogva, de ahhoz azért elég hangosan, hogy az apja meghallja. Azonban úgy tűnt, annak semmi kedve nem volt már belekezdeni vele egy újabb vitába, mert nem tette szóvá, amit mondott.

- Ne veszekedjünk Jonny. - kérte halkan. - Hiszen karácsony van. És úgyis, olyan ritkán látlak...

- Ha ennyire zavar, hogy csak a szünetekben látsz, miért adtál bentlakásos iskolába?

Ebből megint jó kis veszekedés kerekedhetett volna, de az apja már nem vette fel a kihívást, csak halkan elnevette magát újra.

- Bármit mondok ma neked, abból csak vita lesz, igaz? - kérdezte kedvesen, és visszasétálva mellé, finoman a tarkójára tette a kezét egy pillanatra. Jon erre elmosolyodott halványan, és ő pedig az apja vállát karolta át, így sétáltak aztán lassan tovább.

- Nem akarod újra levágni a hajad végre? - szólalt meg kisvártatva ismét az apja, néhány csöndes perc után. - Tudom, hogy most ez a divat, de lassan úgy nézel már ki, mint valami kóbor kutya...

- Látod, most te kezdtél olyan témába amiből garantáltan csak vita lesz megint. - mondta erre Jon, halkan nevetve. Gyöngéd hátbaveregetést és további, kedves csipkelődéseket kapott válaszul, amiket már nem is vett komolyan magára. Tudta jól, hogy az apja ezekkel csak ugratja...

- Azt a két ronda fülbevalót meg aztán végképp nem értem, minek viseled. A tetoválásokról már nem is beszélve. Mint egy hippi, vagy egy rossz kalóz-utánzat... Mit szólna szegény anyád, ha látna?

- Valószínűleg ugyanazt mondaná, amit Maya. - terült szét egy huncut kis vigyor Jon arcán. - Hogy baromira jól állnak!

- Néha nem tudom eldönteni, melyikőtök a nagyobb kölyök...

- Maya nem sokkal idősebb nálam. Tíz évvel, talán?

- Igen, és mindig a pártodat is fogja, minden bolondságodban.

- Te vetted fel magad mellé. - kuncogott Jon megint. - De örülök, hogy rátaláltál. Hiányzott az életünkből. Szükséged volt valakire aki segít a dolgaidban és Maya pontosan ezt csinálja. Szinte teljesen átvette már az egész ház vezetését, félig az Intézetét is, és...

- És a te nevelésedét is... - dörmögte az apja erre, de nem rosszallva. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha az egészen csak mulatna.

- Maya nem... nevel engem apa. - vonta meg a vállát Jon. - Ő csak... tanácsokat ad, ha szükségem van rá. És mindig meghallgat. Olyan nekem, mint a nővérem, aki sosem volt. Mindig meghallgat, mindig támogat. Mindenben...

- Mindenben, igen... - sóhajtott erre az apja újra. - Még abban a rémes csörömpölésben is amit te meg a barátaid „zenélésnek"neveztek. Ha tudtam volna előre, hogy ez lesz belőle, tízszer is meggondoltam volna, hogy hangszert adjak a kezedbe...

- Úgy látszik, ma tényleg mindenből valami vitás kérdésnél lyukadunk ki. - állapította meg Jon, lemondóan sóhajtva. - Dehát, a karácsony arra való, hogy feloldjuk az ellentéteket és a gondokat a családban...

- Igen, és hogy újakat találjunk helyettük...

Mindketten nevetésben törtek ki erre megint. Hogy hiányoztak neki ezek a séták néha... és ezek a beszélgetések... Régen, amikor még a helyi iskolába járt, ha az apja itthon volt, minden reggelt így kezdtek. Egy kiadós sétával a kertben, egymás oldalán, tervezgetve, beszélgetve, megvitatva egymás között a dolgokat. De azóta, hogy az Internátusba került, mindezek elmaradtak, ő pedig úgy érezte sokszor, mikor a szünidőkre hazajött, hogy az apjával lassan egyre jobban eltávolodnak. Persze, telefonon is beszélhettek egymással... és beszéltek is, szinte minden nap. De az valahogy nem volt... mégsem volt ugyanaz. Sokszor aggódott miatta. Tudta, hogy mennyire nem veszi komolyan a betegségét, hogy hiába beszél neki az orvosa, nem kíméli magát, és ha olyan kedve van, csak legyint mindenre, gyógyszerre, szabályra, előírásra... Hiába is van vele olyankor minden pillanatban Maya.

- Sokáig akarsz még itt kint járkálni? - fordult oda hozzá hirtelen, őszinte aggodalommal a hangjában, ahogy rákanyarodtak a kert egyik legöregebb fája felé vezető sétaútra. - Tudod, hogy nem tesz jót a lábadnak. Sem a hideg, sem az erőltetés...

Az apja azonban csak kuncogott rajta, és megpaskolta az arcát, ahogy régen is tette sokszor, ha gyerekként valami kedves, de butácska dolgot mondott.

- Ne aggódj miattam, fiam. Tudom én jól, mennyit bírok. De ha gondolod, menj csak vissza nyugodtan. Mondd meg Mayának, hogy készítsen egy teát. Én is bemegyek hamarosan.

- Rendben. - bólintott Jon a szája szélébe harapva. Valóban szívesen visszament volna már a házba. Elég régóta sétálgattak már ahhoz, hogy csontig átfagyottnak érezze magát. De ugyanakkor meg, nem szerette volna a rossz lábával egyedül hagyni az apját. A viaskodásának végül azonban az saját maga vetett véget, amikor szelíd mosollyal újra megpaskolta az arcát.

- Menj csak. - mondta biztatóan, Jon pedig, még egy utolsó pillanatnyi habozást követően végül, az unszolásának engedve sarkon fordult, és csakugyan elindult vissza, a ház irányába. Nem jutott azonban messzire. Talán a sétaösvény feléig, ha elért visszafelé. Még nem látszott oda a házuk hátsó verandája, mikor hirtelen egy kiáltást sodort felé a szél.

- Jon! Jonny! Gyere vissza fiam, szükségem van rád!

Egy pillanatra még a szívverése is kihagyott ijedtében. Valami történt! Valami baj van! Tudta, tudta, hogy nem lett volna szabad egyedül hagynia! Ha elesett, ha... Maya ezért meg fogja ölni. Egészen biztosan meg fogja. Ki fogja tekerni a nyakát, ha most az ő hanyagsága miatt esett valami baja...

A hang messzire terjedt a hideg, reggeli csöndben, így nem tudhatta, időközben mennyire távolodott el tőle az apja. Természetesen azonnal visszafordult, olyan gyorsan rohanva végig a letaposott hótól csúszós sétaúton, ahogy csak tudott. De mikor visszaért arra a pontra, ahol korábban elváltak, sehol nem látta őt. Sehol, hiába nézett körül újra, meg újra. Miután őt visszaküldte, az öreg tölgyfa tisztása felé kerülő úton indult el, ebben egészen biztos volt, de most semerre sem látta. Más ötlete viszont nem volt, így ő is arra szaladt hát tovább. Nem is figyelt a hóba taposott nyomokra, csak rohant, miközben a fejében egymást kergették a rosszabbnál rosszabb baleset-lehetőségek forgatókönyvei. Meglepetten meg is torpant egy pillanatra, mikor az apját végül nem az úton, hanem arról jócskán letérve, a magányosan álldogáló öreg tölgyfa alatt vette észre. Valahogy olyan... furcsának tűnt neki, ahogy ott térdelt a hóban. És megint beléhasított az az érzés, hogy valami nagyon, nagyon nagy baj van...

- Apa! - kiáltott felé futtában, rémülten. - Apa mi az, mitörté...?!

De rögtön a torkán is akadt a szó, ahogy odaért, az ijedtségét pedig felváltotta a megdöbbenés. Nem az apja volt az, aki a segítségére szorult ugyanis...