Hajnali négyet jelzett a falióra az irodában. Jon a váratlan hangra összerezzent egy kicsit és felnézett az íróasztalon előtte heverő könyvecskékből. Alaposan eljárt az idő... - állapította meg magában. Mayának megint igaza volt, mikor bejött hozzá késő este egy pár percre tegnap, hogy jó éjszakát kívánjon. Pont erre figyelmeztette, hogy ha beleássa magát a régi naplók olvasgatásába, rendezgetésébe, a végén azt veszi majd észre, hogy az íróasztalánál érte a reggel. Így is lett... valóban túlságosan is belemerült a régi emlékekbe...

Vicky találta meg a naplókat alig néhány nappal ezelőtt, mikor unalmában a padláson kotorászott megint. A gyerekként, majd később kamasz korában és fiatal felnőttként vezetett füzetei voltak válogatás nélküli összevisszaságban, de mind ugyanabban a dobozban. Vicky érdeklődését is csak azért keltette fel a kupac, mert volt benne egy régi ékszer. Meg néhány fénykép is, meg egy öreg hangfelvétel. A most előtte lévő naplót, azt, amit az utóbbi néhány órában olvasgatott, pont azon az éven vezette, amikor Samerah-ra rátaláltak. Furcsa volt ennyi év távlatából most visszaolvasni azt a karácsonyt, és hogy hogyan is látta akkor a dolgokat. Sok minden megváltozott azóta. De egyvalami mindig ugyanaz maradt. Az, ahogyan Samerah-ra gondolt. Ahogy őt látta. Még mindig ő volt az „ő kis karácsonyi angyala". Hiába telt el annyi idő, hiába tudott már azóta sokkal-sokkal többet róla, mint amit akkor abban az első pár napban sikerült megtudnia. Hiába tudta már, hogy a lány honnan jött, hogy micsoda, hiába értette már sokkal jobban és mélyebben a dolgokat azóta... Még mindig az angyalaként gondolt rá. Ez nem változott meg, soha.

Észre sem vette, hogy mosolyra húzódott a szája, ahogy a lapokat forgatva egyszer csak elé került az a bejegyzés, amit a szilveszteri buli után írt. Maya szervezte le azt a fellépést. A háta mögött természetesen, de nem volt mérges rá egy percig sem miatta. Ellenkezőleg, még most is úgy érezte, hogy nem tud elég hálás lenni neki azért az estéért. Ha Maya nem „kotnyeleskedik bele" egy kicsit a dolgokba akkor, a banda talán sosem szabadult volna ki a garázsból, sosem indultak volna el a pályán úgy igazából. Nélküle mindez talán örökre megmaradt volna annak, ami akkor volt. Néhány kamasz fiú vágyálmának... Maya csinált mindent akkor este. Ő beszélte le a szervezőkkel, hogy éjfél után színpadra állhassanak, még jóval azelőtt, hogy neki meg Steve-nek egyáltalán eszébe jutott volna, hogy elfoglalják a terepet és egy kicsit szórakozzanak. A srácokat is ő hívta össze, neki volt gondja rá, hogy mind ott legyenek. És Samerah-t is ő hozta el. A lány később azt mesélte neki, Maya azzal vette rá, hogy mégis elmenjen velük arra a party-ra, hogy azt mondta, Jonnak ez lesz az első igazi fellépése az együttesével és sokat jelentene neki, ha őt is ott láthatná a közönségben. A meglepetésről már nem is beszélve, amit a megjelenésével majd okozni fog, hiszen a fiú úgy tudja, hogy nem lesz ott. Más kérdés, hogy magáról a koncertről sem tudott, de ezt Maya már nem mondta meg neki. Samerah pedig, bár furcsállta egy kicsit, hogy Jon miért nem mesélt neki a fellépésről, miért nem ő kérte, – miért nem ezzel kérte – hogy menjen, de nem kérdezett. Hezitálni sem igen volt lehetősége, mert Maya gyakorlatilag kész helyzet elé állította, rögtön kellett döntenie. Ő pedig úgy érezte, tartozik Jonnak ezzel az apró szívességgel. Azzal, hogy az első igazi koncertjén ott lesz. Azok után, ami a tetőn történt akkor este, különösen... Így hát végül beadta a derekát és elment velük a party-ra. A többi pedig, már történelem... Jonny Craine és a Bermudák első fellépése óriási siker lett – és egyben Samerah, azaz Samantha Craine első debütálását is jelentette a new york-i társasági életben. Maya utóbb azt mondta, hogy igazából ez is volt a dologgal az egyik hátsó szándéka. Úgy gondolta, minél előbb jelenik meg velük nyilvánosan a lány, minél előbb kerül be a köztudatba, annál előbb elhal majd vele kapcsolatban az újdonság varázsa, annál rövidebb ideig tart majd a pletyka meg a nyomozgatás utána. Ebben mondjuk, csak félig lett igaza... A velük kapcsolatos susmus és pletykálkodás ugyanis a mai napig sem csitult el teljesen, töretlenül tartotta a magát az elmúlt évek alatt. Mindig történt valami. Vagy egy olyan nyomozásba folytak bele, ami miatt címlapra kerültek, vagy a klub produkált egy kiugróan sikeres hetet, vagy valami „nagykutyát" láttak velük együtt, esetleg ők tartottak túl „nagy" koncertet, ha néha összejöttek a fiúkkal egy-egy nosztalgia estére... Ilyenkor aztán persze rendre elindult a szokásos pletykahullám mellett az a találgatás is, hogy hátha újra összeáll a régi banda és ott folytatják majd, ahol abbahagyták, hogy újra zenélni kezdenek. Valami mindig volt... Ő pedig sokszor hiába próbálta a pozitív oldalt, az ingyen reklámot meglátni benne, most is ugyanúgy idegesítette ez az egész, mint régen.

Jon sóhajtva kinyújtózott a székében. Mindjárt öt óra. Ebből ma már alvás nem lesz... Nem tudta, hogyan fogja így kibírni, hogy egész nap talpon maradjon ezek után... de valahogy majd megoldja. Végtére is, Szenteste napja virrad rájuk hamarosan és az ilyenkor szokásos éjféli, családi forrócsokizásukat a világ minden kincséért ki nem hagyta volna. Legfeljebb a bögrével a kezében alszik majd el a szőnyegen éjfél után két perccel, volt már ilyenre példa...

Egy újabb, halk kis sóhajt követően becsukta a naplót és visszatette a dobozba. Nem akart már belekezdeni egy másikba, igazából már semmi másba, de alighogy letette a kis könyvecskét, szinte nyomban halk csörrenéssel a kezébe akadt valami. Az a nyaklánc volt, amit Vicky talált. Szinte hajszálfinomságú ezüstlánc, és rajta egy medál. Vic csak azért figyelt fel rá, miközben a padláson matatott, mert a doboz teteje nyitva volt és mindent vastagon lepett benne a por. Kivéve ezt az egy nyakláncot... A kislány persze észrevette a csillogást és a gyerekek kíváncsiságától hajtva máris lerohant hozzá, hogy felrángassa őt magával a padlásra és megmutassa neki mit a talált. Jon tűnődve forgatta a kezében a finom kis medaliont. Nagyon régi darab volt. Emlékezett rá, még gyerekkorából. Sokáig az édesanyja ékszerdobozában kallódott a többi nagyra becsült és szeretett, de szinte soha nem viselt családi kincs és csecsebecse között. Egyszer megkérdezte az anyját, miért nem hordja soha ezt a láncot, hiszen olyan kecses és szép, biztosan nagyon jól állna rajta. Az anyja erre csak mosolygott és annyit felelt, hogy egyszer ugyan felpróbálta, de úgy érezte a nyaklánc nem örül neki, hogy viselik. Kényelmetlenül érezte magát benne, mintha nem az övé lenne. Mintha nem lenne joga hozzá, hogy viselje. Azután, még mindig ugyanazzal a szolid mosollyal egyszerűen kivette a kezéből a láncot, visszatette a helyére, és nem is beszéltek róla többet. Akkor, kisfiú fejjel még nagyon furcsállta és nem értette, amit az anyja mondott. Mostanra már eleget látott ahhoz, hogy ne furcsálljon semmit... Viszont még mindig nem értette igazán, hogy mire gondolt.

Nem tudta volna megmondani, mikortól nem látta többet az anyja ékszerei közt a láncot. Nem emlékezett rá, mikor tűnt el, de nem is volt igazán fontos. Most előkerült, itt volt...

Megint mosoly futotta el az arcát, ahogy az ujjával finoman újra meg újra végigsimított a medálon. Apró, talán ha hüvelykujjnyi méretű angyalfigura volt, tökéletesen megformált, gyönyörű sziluett, aprólékosan részletes tollmintázattal a szárnyakon. Nem tudta, milyen anyagból készült a medál, sosem tudtak rájönni, pedig az apja több ékszerésszel is megvizsgáltatta. Áttetsző volt, mint az üveg, de nem olyan tiszta, halvány, opálos-világoskékes színárnyalattal, ami valami különös, mélyebb tónust vett fel a szárnyak tollrajzolatainál. Nem drágakő volt, vagy ha mégis, akkor nem ebből a világból származott. Sima volt és hűvös, mintha vizet tartott volna a kezében, pihekönnyű, de mégis kemény, mint a gyémánt vagy talán még annál is keményebb és ha fény felé tartották, úgy szikrázott mint a jégtáblák, vagy a megfagyott hótakaró egy napos, de fogcsikorgatóan hideg téli reggelen. Egy olyanon, mint amilyennek a mai is ígérkezett...

Jon, még mindig ugyanazzal a mosollyal az arcán a zsebébe süllyesztette a láncot. Mostanáig ötlete sem volt, mit adjon Samerah-nak az idén karácsonyra. Sosem szoktak egymásnak drága ajándékot venni, az valahogy nem is illett volna hozzájuk. Inkább csak közösen eltöltött időt, személyes apróságokat adtak, de most... Az idei karácsony más volt. Különleges, sok szempontból. Ő pedig nem tudta, mit adjon... Vicky kis felfedezésének hála azonban, most megoldódott a problémája. Ez a nyaklánc tökéletes lesz neki, úgy fog állni rajta, mintha csak ráöntötték volna. Már csak egy szép kis dobozt kellett hozzá találnia... Legjobb lesz, ha nyomban be is megy körülnézni a belvárosba, amint rendesen kivilágosodik, mielőtt még az utolsó ünnepi bevásárlóroham megindulna. Egy pillanatra eszébe jutott, ahogy a kabátját húzta, hogy bár már korábban előkerült volna ez a lánc, mondjuk még a nyáron. Akkor nekiadhatta volna, aznap este amikor... De nem, jobb lesz ez így. Az idei egy különleges karácsony. Az első ilyen karácsony... Különleges ajándékot kíván ez a különleges alkalom és egyedibbet, hozzá illőbbet keresve sem találhatott volna. Tökéletes lesz... Ahogy a ma este is az lesz, nincs is más esélye, csak hogy az legyen. Hiszen Samy itt van, vele. És végül is, erről szól a karácsony, nem igaz? Arról, hogy együtt legyenek. Hogy a másiknak apró dolgokkal, pusztán azzal, hogy vele vannak, örömöt szerezzenek. Ma este pedig végre megint mind itt vannak, mind együtt lesznek. Együtt a család, újra, és ez a lényeg. Vagy legalábbis, ennek kellene lennie... Erről kellene szóljon ez az ünnep. Vagy nem?

VÉGE