- Őrültség... - csak ez a gondolat zakatolt Loki fejében, ahogy a sötét utcákat rótta a bérkocsiállomás felé tartva. - Őrültség az egész... Nem szabadna ezt csinálnia. Nem szabadna hagynia, hogy a lány ezt csinálja. De közben minden belső berzenkedése ellenére is tudta, hogy hagyni fogja... és hogy ráadásul, még segíteni is fog neki. Másként a lány egyedül vinné véghez, amit eltervezett, azt pedig a legkevésbé sem szeretné...

Sarah-nak nagyon is határozott elképzelései voltak, pontosan tudta hová akar menni, mit akar csinálni. Mindenre gondolt, és mindent megtervezett. Az egyetlen nehézséget az önként vállalt és makacsul tartott némasága jelentette, ugyanis még a saját tervei érdekében sem volt hajlandó megszólalni. A midgardiak pedig sajnos úgy tűnt nem igazán voltak fogékonyak az ő sajátos kommunikációs formájára... A gondolatátvitel mint olyan nem tartozott az itteniek általános adottságai közé, Loki meglehetősen furcsának is találta, hogy Sarah képes rá. Minél többet töprengett rajta annál inkább úgy vélte, hogy mégsem lehet annyira szimpla kis földi halandó ez a lány, de hiába próbált bármi közelebbit is megtudni róla, minden kísérlete sikertelen volt. Sarah legalább olyan makacsul őrzött minden a múltjára vagy a származására vonatkozó gondolatot, mint amilyen konokul a némaságához ragaszkodott. A herceg ajánlata kapóra jött neki, megkönnyítette a dolgát, így hát elfogadta, de nélküle sem esett volna kétségbe. Valahogy eddig is mindig megtalálta a módját, hogy ha szüksége volt rá, beszéd nélkülis megértesse magát az emberekkel. Egyébként is, egy ilyen bájos fiatal leányka egyszál magában, egyedül a nagyvilágban a legtöbbekből ösztönösen is a jó szándékot és a segíteni akarást váltotta ki. A legtöbbekből, de nem mindenkiből... Épp ezért, Loki hallani sem akart róla, hogy Sarah maga intézze a konflist, hogy egymaga mászkáljon itt ezek között a rossz arcú, mogorva kocsisok között. Még a puszta ötlettől is kirázta a hideg... Ő maga sem szívesen járt-kelt itt, ezeken a sötét utcákon, pedig neki aztán igazán nem sok félnivalója volt. Nagyon szerette volna lebeszélni a lányt erről az egészről, de tudta, hogy úgyis hiábavaló próbálkozás lenne. Sarah még ma este el akart jutni a kikötőbe és ehhez bérkocsira volt szüksége. Nem volt olyan állapotban, hogy gyalog tegye meg az utat...

Elvitte a bálból, ahogyan azt kérte. Csendben, feltűnés nélkül távoztak, senki nem vette őket észre. Eredetileg rögtön ide indultak volna, de alig hagyták el a házat, mikor Sarah-n ismét erőt vett a köhögés és képtelen volt folytatni az utat. Szerencséjükre találtak egy kis fogadót, mindössze pár saroknyira. Sarah most ott várt rá, és ugyan az az ötlet sem igazán volt a herceg kedvére, hogy egyedül hagyja őt egy ilyen helyen, még mindig ez volt a kisebbik rossz. Mindenesetre, bőségesen tett róla, hogy amíg távol van a lány biztonsága szavatolva legyen. Nem kevés aranyat csúsztatott érte a fogadós zsebébe, az pedig a legjobb szobáját utalta ki a számukra, még erre a rövidke időre is, és nem kérdezett. Nyilván valami szökött szerelmespárnak nézte őket...

Váratlanul egyszer csak felnyihogott az egyik ló, amelyik mellett Loki épp elhaladt. A herceg meglepeten kapta a hang irányába a fejét, miközben a kocsis dühödten szitkozódva próbálta lecsillapítani az állatot, de hiába. A hatalmas, fekete mén rá se hederített a gazdájára, csak idegesen prüszkölt tovább, ide-oda rángatta a fejét, mellső lápaival a földet kaparta és időnként dühösen toppantott is párat. Nagyon úgy tűnt, hogy ha valaki nem fékezi meg, ki fog törni a kötelékeiből hamarosan.

- Jobb lesz ha nem jön ilyen közel hozzá az úr! - szólt rá a kocsis, mikor észrevette, hogy az kíváncsian közelebb lép és már szinte a ló mellett áll. - Nem tudom, mi lelte most ezt a bolond jószágot, de előfordult már, hogy megrúgott valakit, nehogy maga legyen a következő!

A herceg nem válaszolt, de azért óvatosabban közelített az állat felé. Biztos volt benne, hogy a fickót egyébként fikarcnyit sem érdekelné az ő jólléte vagy épsége, egyszerűen csak nem akart bajba kerülni. Szinte érezte, milyen feszülten méregeti, ahogy egy lassú, óvatos mozdulattal a kezét nyújtotta a csődör felé. A mén, bár még mindig nagyon nyugtalanul topogott, beleszuszogott a tenyerébe és hagyta, hogy megsimogassa az orrát. Gyönyörű állat volt. „Fenséges" ez volt a legmegfelelőbb szó, amely eszébe jutott. Erős, nemes, talán még neki magának is kihívást jelentett volna, hogy megülje. Túl szép és túl jókiállású jószágnak tűnt ahhoz, hogy  egy szimpla utcai kocsis tulajdona legyen. „Talán lopott lehet..." - tűnődött Loki magában és finoman újra végigsimított a ló orrán. Hollófekete szőre és sörénye úgy csillogott a gyönge gázlámpák fényében, mint valami ritka, éjsötét drágakő. Az összes többi ló az állomáson csak korcs gebének tűnt fel mellette. Az állat nyugtalanul horkantott egyet, ahogy megint hozzáért és megrázta a fejét – mire a sörénye mögül csillag alakú, fehér folt bukkant elő. Pontosan a homloka közepén. A herceg lemondó kis sóhajjal nyugtázta magában, hogy ezek szerint megtalálta akit keresett. Bármennyire is nem volt ínyére, hogy ezzel a mogorva, sunyi kinézetű fickóval kelljen tárgyalnia, de egyértelműen ez volt az a ló, amit Sarah mutatott neki. A lány ugyanis így igazította őt útba. Nem a bérkocsi számával, vagy a tulajdonos nevével, hanem azzal, ahogyan a fiákert húzó ló kinézett. Mintha számára ez lett volna a legfontosabb dolog, mintha kizárólag ez alapján választott volna. Loki nem volt benne biztos, hogy bölcs választás volt...

A herceg egy újabb sóhaj kíséretében óvatosan lehajolt, hogy a csődör térdeit is szemügyre vegye. Ha a másik „különös ismertetőjele" is stimmel, akkor tényleg nincs mit tenni, ezt a fickót kell a fogadóhoz rendelnie...

- Mit csinál, hé?! - kiáltott rá a kocsis meghökkenten, és némiképp mérgesen is. - Megmondtam, hogy ne menjen közel hozzá!

- Nyugalom, jóember. - intette le Loki, és csak hogy biztos lehessen  benne, tényleg jól érezte, finoman újra végigsimított az állat jobb térdén. Az hagyta, már nem toporgott türelmetlenül, sőt az ideges horkantgatással is felhagyott. Egy tenyérnyi nagyságú heg volt kitapintható a lábán, valószínűleg valami régi sérülés nyoma. Minden együtt volt, nem volt értelme hát tovább az időt húznia. - Azt hiszem, éppen magát és a jószágát keresem. - mondta, ahogy egy újabb kis sóhajjal felegyenesedett.

- Vagy úgy... - hökkent meg a kocsis erre és máris sokkal nyájasabb hangot ütött meg. - Ez esetben, attól tartok most nem állhatok az úr szolgálatára. Egy előre megbeszélt fuvarra várok, de ha esetleg...

- Épp emiatt keresem. - vágott közbe Loki, mire a férfi meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Szóval, magát az a néma lányka küldte?

- Miss Winters-Craine, igen. - felelte a herceg egy rosszalló homlokráncolás kíséretében. A legkevésbé sem tetszett neki, ahogy a fickó azt mondta „az a néma lányka"...

- Csak nem le akarja mondani az utat? - horkant fel a fuvaros egy kissé rosszmájúan. - Ha ez a helyzet, mondja meg neki, hogy a foglalót nem kapja vissza! Lassan egy órája rostokolok itt hiába, három fuvart is vissza kellett utasítanom miatta! Korábban is közölhette volna, hogy nem jön. Az a legkevesebb, hogy fizeti a várakozási időt, ha már...

- Nem azért jöttem, hogy lemondjam az utat a nevében. - szólt közbe Loki megint, most már egy kissé ingerülten. Egyre kevésbé tetszett neki ez a figura. Mi üthetett Sarah-ba, hogy pont őt választotta? Valószínűleg tényleg a ló lehetett az oka...

- Azért vagyok itt, mert a kisasszony nem tud idejönni személyesen.

- De ugye nem azt akarja mondani, hogy történt vele valami? - kérdezte erre a férfi gyanakodva, mintha máris attól tartana, hogy valami balesetet próbálnak majd a nyakába varrni.

- Nem történt vele semmi. De magának kell elmennie érte. A Liliom fogadóban várja.

- Nem igazán erről szólt a megállapodás. - morogta a bajsza alatt a kocsis, de Loki nem törődött vele.

- A megállapodások néha változnak. - intézte el egy vállrándítással. - Fél óra múlva legyen ott, megértette? Nincs olyan messze, bőven lesz rá ideje.

- Ez így egy kicsit többe fog kerülni. - vágta rá erre a fickó szinte azonnal, kapzsi kis csillanással a szemében. - A háznál felvétel mindig...

Loki nem várta meg, hogy végigmondja, egyszerűen csak odahajított neki egy aranyat. A férfi szemlátomást meglepődött, de még röptében elkapta az érmét. Nyilván a súlya is ugyanilyen meglepetés volt neki, de azt a reakciót a herceg ezt már nem várta meg.

- Akkor fél óra múlva. - vetette oda még búcsúzóul, azután egyszerűen sarkon fordult és távozott.

***

Nem ment túl messzire, csak az első, kellően félreeső és sötét sarokig, ahonnan aztán zavartalanul eltűnhetett és nem kellett attól tartania, hogy a kis mutatványát esetleg valaki észreveszi. Esze ágában sem volt az idejét sétára vesztegetni, minél előbb vissza akart érni, hogy lássa mi van Sarah-val. Szinte csak egy másodperc volt az egész, egy halvány, aranyos-zöld csillanás és már el is tűnt, hogy azután szinte nyomban megjelenjen újra, ezúttal egy másik sötét sikátor rejtekében, mindössze pár lépésnyire a Liliom fogadó stílusosan zöldre festett, fehér liliom-mintájú üvegberakásokkal díszített ajtajától. Senki nem látta meg. Igaz, nem is járt egy lélek sem az utcán. Csikorgóan hideg volt az éjszaka, aki tehette mind behúzódott valahova. Jóérzésű ember ilyenkor nem mászkált kint, hacsak nem volt okvetlenül muszáj.

Loki egy sóhajjal megrázta magát, lesöpörte a valahogyan a kabátja vállára és ujjaira tapadt havat, majd kilépett a falak takarásából, és benyitott a fogadóba. A tulajdonos már messziről üdvözölte a pult mögül. Loki csak biccentett egyet viszonzásul, és máris felsietett a lépcsőn. Az arany, mint mindig, most is megtette a magáét...

A szoba, amelyet rövid tartózkodásuk idejére kiutaltak nekik szellős volt és tágas, kényelmes bár a herceg ízlésének kissé talán túl díszes bútorokkal berendezve. Nyilván a ritkán betévedő, előkelő körökből való utazók számára tartották fenn. Sarah nem volt egyedül odabent. Az egyik idősebb cseléd tett-vett körülötte, akit a fogadós a konyhából ugrasztott ki mikor megérkeztek, hogy legyen a „kishölgy" segítségére. Az asszony most zavart megilletődöttséggel pattant fel a lány melletti székből, szinte nyomban ahogy ő belépett, és felkapva az előttük lévő asztalkáról a porcelántálat egy ügyetlen meghajlást követően elsietett. Loki nem tudta nem észrevenni a tálban lévő véres kendőket... Sarah olyan fehéren ücsörgött az ablak mellett, akár egy kísértet. A herceg legyűrte magában az ajkára toluló aggódó szavakat, halkan sóhajtott egyet, majd odalépett hozzá és finoman megérintette a vállát.

- Mindent elrendeztem. - mondta. - A kocsi hamarosan itt lesz.

Sarah felé fordult, és hálásan megszorította a kezét. Megint szíven ütötte egy pillanatra az a kék szempár... Ahogy a lány szája sarkában felvillanó kimerült, fáradt mosoly is. Hogy nyomhatja egy ilyen fiatal teremtésnek ennyi teher a vállát, hogy lehet ilyen kimerült? Mintha nem csak a betegsége, de az egész világ több évszázadnyi gondja-baja is mind őrá nehezedett volna. Azt a bosszantó belső hangot, amely minduntalan megszólalt, azt szajkózva hogy mit törődik vele, mit érdekli, nem az ő dolga, már vagy egy tucatszor kellet elnémítania. Igenis törődött vele. Igenis érdekelte. És nagyon aggódott érte... Nem értette, miért érzi ezt, miért érzi magát... felelősnek ezért a különös lányért. De már nem is próbálta megérteni. Csak segíteni akart, és ez megint egy merőben új érzés volt neki. Sarah kis keze még mindig az övén nyugodott, az arcát finoman az ő kézfejére fektette és Loki forró könnycseppecskék melegét érezte az ujjai tövén, ami csak még inkább megnehezítette számára, hogy csendben maradjon. Mondani akart valamit, akármit, csak hogy felvidíthassa, hogy megvigasztalja, nem akarta, hogy sírjon... De hiába akarta, hiába keresgélte a szavakat. Nem tudta, hogy mit mondhatna... Aztán egyszer csak finom kis szorítást érzett a kezén – egész finomat, majdhogynem csak simogatást – és megértette, hogy... nem is kell semmit mondania. Elég az, hogy itt van.

Halk kopogtatás zavarta meg őket és Loki kelletlenül fordult az ajtó irányába, amely már nyílt is, noha senki sem mondta, hogy 'szabad'...

- Bocsánat uram. - dugta be a fejét a fogadós az ajtórésen. - Röstellem, hogy csak így megzavarom, de... a kocsi előállt.

- Itt az idő. - sóhajtott Loki halkan és finoman megszorította Sarah vállát. A lány bólintott és felállt, a herceg pedig felsegítette rá a köpenyét. - Sarah, biztos, hogy ezt... - akarta kérdezni, de aztán inkább mégsem mondott semmit. Úgysem tudja lebeszélni, nincs semmi értelme megpróbálni...

A karját nyújtotta a lánynak, amit az el is fogadott, majd a fogadós nyomában kikísérte őt a szobából. Innen is-onnan is kíváncsi pillantások követték őket, ahogy lesétáltak a lépcsőn. Loki nem törődött velük, és látszólag Sarah sem. Minta észre sem vette volna. A fiáker valóban ott állt már az utcán mogorva tulajdonosával együtt és csak rájuk várt. Sarah sápadt, fáradt arca rögtön felderült a gyönyörű, fekete mén láttán. Rögvest ott is termett mellette és kedveskedve megsimogatta az orrát, Loki pedig félig bosszús, félig elnéző fejcsóválással nyugtázta magában, hogy eszerint tényleg a ló volt Sarah döntésének a mérvadó oka. A fogadós már visszament, miután a herceg egy kurta biccentés és egy újabb súlyos aranyérme kíséretében elbocsátotta, így most csak ők voltak az utcán, meg a mogorva kocsis, senki más.

- Sokáig akar még itt piszmogni a kisasszony? - unta el a férfi egyszerre csak a néma várakozást. - Ne engem okoljon aztán, ha lekési azt a hajót!

Sarah ugyanis az égadta egy világon semmi jelét nem adta, hogy indulni szándékozna. Nem vett tudomást semmiről, csak a lovat babusgatta. Nem úgy a herceg... Rá most is épp olyan irritálóan hatott a fickó goromba stílusa, mint az első találkozásuk alkalmával és legszívesebben élből képen törölte volna, amiért ilyen hangnemben mert beszélni a lánnyal. Sarah viszont ügyet sem vetett rá. Ha Loki nem figyelmezteti az időre egy néma, óvatos kis kézszorítással, ki tudja meddig ácsorogtak volna még a fogadó előtt.

- Na végre...! - morogta fennhangon a kocsis, mikor a herceg elkísérte mellette Sarah-t, hogy besegítse a fiákerbe. - Bolond fehérnép, csak az időmet vesztegeti egész este...

- Elég jó pénzt kap érte, nem?! - vetette oda erre Loki ingerülten. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt neki ez az alak, és ez az érzés azóta is csak nőttön-nőtt benne. Nem tetszett neki, ahogy Sarah-ra nézett. Ahogy beszélt hozzá, ahogy beszélt róla. Egyáltalán nem... Végig sem igen gondolta, mit csinál, még meg sem igazán fogalmazódott az ötlet benne, de már cselekedett. Fél szemmel még látta a fickó meghökkent képét, mikor – Sarah után – ő is bepattant a kocsiba. Lehetőséget sem hagyott az ellenkezésre – egyiküknek sem, ami azt illeti –egyszerűen csak becsapta az ajtót maga után, lehuppant a lány mellé az ülésre, majd ugyanazzal a mozdulattal megütögette a tetőt, jelezve, hogy azonnal induljanak. A kocsis egyetlen szó vagy újabb kötekedő megjegyzés nélkül engedelmeskedett. Nyilván a torkára akasztott mindent a döbbenet...

Sarah maga is igencsak meglepődött – de mindössze egy pillanatra, aztuán szinte nyomban hálás, meghitt kis mosoly villant fel az arcán. Loki szorosan magához vonta őt, átkarolta a derekát és megfogta a kezét, Sarah pedig olyan végtelen bizalommal bújt oda hozzá, amibe valósággal belesajdult a herceg szíve. Egész úton nem szólt egyetlen szót se, csak küzdött a saját gondolataival. Mi a fenét csinál? Mit csinál? Miért nem bírja elengedni ezt a lányt? Mert nem tudta... nem bírta... egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy rábízza őt erre az alakra, hogy egyedül hagyja vele, akárcsak egy percre is. Nem. Amíg megteheti, addig vigyázni fog rá.

Nem volt hosszú az út, fél óra talán. De a szíve egész idő alatt kalapált. Nem értette, mi történik vele, hogy miért érzi ilyen furcsán magát. Értelmetlen volt az egész, minden, amit az elmúlt pár órában csinált, minden döntés amit hozott, minden... Nem volt értelme semminek. Csak annak a pici, láztól átforrósodott kis kéznek az ő kezében...

A konflis egy erőteljes zökkenéssel megállt és a kocsis érdes hangja tört be hirtelen csöndes, meghitt magányukba, amint szitkozódva próbálta megnyugtatni az idegesen toporgó lovat. Loki megeresztett egy halk, kelletlen sóhajt.

- Azt hiszem, megérkeztünk. - mondta lehangoltan. Eddig valahogy nem is tudatosult benne, mennyire nem várta valójában, hogy célhoz érjenek végre. Sarah csak bólintott egy aprót és finoman megszorította a kezét. Loki megint sóhajtott, majd a lánnyal a nyomában kikászálódott a kocsiból.

- Fogja, jóember! - hajított oda egy tömött erszényt a még mindig a makrancoskodó lóval vesződő férfinak. - Itt a pénze.

A fickó meglepetten fordult felé, és kis híján kétszer is kicsúszott a kezéből a röptében elkapott erszény. Loki alig tudta visszatartani az arcára kívánkozó, kárörvendő kis mosolyt. Pontosan tudta ugyanis, mi okozta a férfi ügyetlenkedését. Az erszényt Sarah csúsztatta a kezébe, alig egy pillanattal azelőtt, hogy a kocsiból kiszálltak volna és a súlya elsőre őt is meglepetésként érte. Pontosan tudta, mit kell tennie vele, ahogy azt is, hogy jóval több volt benne, mint amit ezért a fuvarért fizetni kellene. Arról viszont fogalma sem volt, vajon mit akar a lány ezzel a tekintélyes mennyiségű plusz honoráriummal elérni. Valószínűleg a kocsis fejében is hasonló gondolatok kavaroghattak, a meghökkent képe mindenesetre erre utalt.

- Azt hiszem, valamit itt nagyon félreértett a kisasszony. - szólalt meg végül, Sarah-nak címezve a szavait, a lány azonban ügyet sem vetett rá. A másodperc töredéke alatt eltűnt Loki mellől, és máris a lovat babusgatta, megint. Az addig idegesen toporgó, horkantgató csődör most nyugodtan állt egy helyben, időnként kedvesen beleszuszogva az orrát simogató tenyérbe. Sarah-nak varázsütésre sikerült őt megnyugtatni, szinte rögtön lecsillapodott, ahogy a lány hozzáért.

- Mondja meg neki, hogy ez túl sok. - fordult a kocsis most Lokihoz.

- Úgy gondolja? - vonta fel a szemöldökét a herceg, látszólag meglepetten. - Ez furcsa. Általában inkább kevesellni szokták a fizetséget a maga szakmájában, mintsem sokallani. Vagy nem így van?

A férfi kényelmetlenül feszengve hallgatott egy pillanatig.

- Ez túl sok. - mondta aztán megint, a fejét rázva. - Legalább az ötszöröse annak, mint amiben megállapodtunk!

- Egészen pontosan az ötszöröse. - jegyezte meg Loki félvállról, noha fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt ilyen biztosan, vagy hogy egyáltalán miért szólalt most meg. - Egy kis kártalanítási díjjal is megtoldva, a hosszú várakozási időért...

A kocsis az erszényre pillantott, futólag megméricskélte a súlyát a kezében még egyszer, mintha biztos akarna lenni benne, hogy nem téved, majd megint megrázta a fejét.

- Sok mindent lehet rám mondani uram, - jelentette ki komolyan, Loki felé nyújtva az erszényt – de becsületes ember vagyok! Nem fogok nyerészkedni egy ilyen szerencsétlen, bolond lányon!

- A kisasszony nem bolond. - mondta a herceg nyugodtan és egy pillanatra akaratlanul is elnevette magát e hirtelen támadt erény és lovagiasság hallatán. - Tegye el azt a pénzt.

- Ez túl sok az istenért, értse már meg! - tört elő most megint a férfiból a heves természete, és Loki hirtelen rájött, hogy a fickó nem sajnálatból vagy becsületből habozott elfogadni az összeget. Hanem azért, mert félt. Attól félt, hogy majd azt hiszik róla, valami sötét ügyletbe keveredett, hogy nem tisztességesen szerezte. - Ennyi pénzért akár a lovat is megvehetné, a kocsival együtt és még akkor is bőven kitelne a maradékból a fuvardíj!

- Pontosan. - helyeselt Loki megint csak ugyanolyan nyugodtan és egyszerre biztosan tudta, hogy pontosan ez Sarah szándéka. Döbbent csend telepedett közéjük hosszú pillanatokra. Majd végül megint a kocsis volt az, aki megszólalt.

- Ezt nem gondolhatja komolyan... - mondta egy bizonytalan oldalpillantást vetve a lányra. Sarah észre sem vette, még mindig minden figyelmét a négylábú barátja kötötte le.

- Komolyan gondolja. - biztosította Loki még mindig ugyanazzal a nyugalommal és határozottsággal.

- Meg akarja venni a lovat? Ezt a pokolbéli bestiát? Mégis, minek?

Ezt Loki és szerette volna tudni, de épp úgy fogalma sem volt róla, mint a kocsinak. Csak azt tudta, hogy Sarah ezt akarja. A „bestia", ahogy jelenlegi gazdája volt szíves olyan kedvesen jellemezni, most olyan jámboran ácsorgott a helyén, mintha nem is egy izgága csődör lett volna, hanem egy szelíd kis bárányka. Ügyet sem vetett senki és semmi másra, csakis Sarah-ra, és békésen eszegetett épp egy almát a lány kezéből, amit az ki tudja honnan szedett elő.

- Még tőlem sem fogadott el soha semmit kézből... - motyogta a kocsis maga elé hitetlenkedve. Évek óta húzták már az igát együtt ezzel a „fekete ördögfajzattal" ahogy néha mérgében a makrancos jószágot nevezte. Valamikor versenyló volt, de egy akadályugratásnál a lábát törte. A gazdája kis híján ott lőtte agyon a versenypályán mérgében, de néhány jó lelkű barátja – köztük egy állatorvos tanonc – meggyőzte hogy ha életben hagyja és a ló talpra áll, élve eladva sokkal többet hoz majd vissza a neveltetése költésgeiből, mint holtan. Így került aztán hozzá az állat. Egy árverésen vette meg és az összes megtakarított pénzét ráköltötte, abban bízva, hogy a mén elegáns külseje majd előkelőbb utasközönséget vonz – és ezzel együtt természetesen, nagyobb bevételt is hoz. Be is vált ez a számítása. Amire nem készült, az a ló képtelenül makacs és csökönyös természete volt, amivel rengetegszer meggyűlt már a baja. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem átkozta el már százszor a pillanatot, amikor megvette, bármilyen szépen hozott is a konyhára néha...

- Nem adhatom el... - mondta végül. - Mi lesz a megélhetésemmel?

- Ahhoz már nem lesz szüksége rá. - vágta rá Loki nyomban, továbbra is ugyanazzal a nyugodt magabiztossággal beszélve és közben egyre inkább megdöbbent saját magán. - Ha elfogadja a pénzt, amit a kisasszony ajánl, elegendő tőkéje lesz, hogy megvegye azt a kis házat az üzlethelyiséggel, megnyithajta a boltját. Nem kell többé olyasmivel keresnie a kenyerét, amit utál. Azt csinálhatja, amit szeret. Ha ügyesen alkuszik a házra, még talán arra is marad elég, hogy vidéken valahol egy kis földet vegyen.

Loki szinte látta maga előtt, hogy forognak a fogaskerekek a férfi fejében, miközben ő elsorolta mindezt. Ahogy a meghökkenést is jól látta az arcán, visszahallva egy vadidegen szájából a saját dédelgetett, de soha senkinek nem említett vágyait. A herceg maga is legalább annyira meg volt lepődve önmagán. Mit csinál már megint, miért mondta, honnan tudta ezeket? Nem értette, de nem is nagyon maradt ideje a töprengésre. Egy pillanattal később ugyanis a kocsis fejében megszületett a döntés.

- Az ördögbe is! - morogta hangosan, ahogy leugrott a bakról és zsebre vágta az erszényt. - Nem is értem, minek vesztegetem az időt itt. Áll az alku, viheti a gebét! De engem aztán ne keressenek, ha az úton esetleg halálra rúg valakit! - azzal a fickó egyszerűen hátat fordított nekik, és minden további szócséplés nélkül otthagyta őket. Loki meglepetten bámult utána egy teljes, hosszú percig, majd mintha csak valamiféle hipnózisból ébredt volna, kérdően Sarah-ra nézett. A lány csak mosolygott magában csendesen, az arcát a hízelegve hozzátörleszkedő ló puha orrára fektetve. Hihetetlenül meghitt és bájos látványt nyújtottak így ketten és Loki ahogy erre a mosolyra nézett, egyszerre mindent megértett. Sarah mondatta vele mindazt, amit az imént a kocsinak mondott, ő adta a szájába a szavakat. Végig rajta keresztül tárgyalt és végül el is érte, amit akart. Haragudnia kellett volna rá, amiért így felhasználta, de nem tudott. Sokkal inkább büszke volt. Lám, mi minden lapul ennek az ártatlan kis porcelánbabának a tarsolyában! Az elveszett kislány külseje mögött bizony egy nagyon is talpraesett és határozott ifjú hölgy rejlett. Heves kíváncsiság fogta el hogy megtudja, vajon mi mindenre lehet még képes, de mielőtt megszólalhatott volna izgatott, virgonc hang előzte meg.

- Mademoiselle Sarah! - harsant feléjük egy kiáltás hirtelen a kikötői sikátorok felől, és a következő pillanatban füstös képű, koromfekete hajú, csillogó fekete szemű kis suhanc bukkant fel mellettük szinte a semmiből. - Csakhogy itt van végre! Már kezdtünk attól félni, hogy nem is ér majd időben ide!

Sarah szokásához híven most sem szólt egy szót sem, csak kedvesenmegborzolta a fiú haját és a kezébe nyomta a ló kantárját. A kölyök nagy lelkesen rögtön neki is látott, hogy kifogja a csődört a kocsi elől.

- Majd én felviszem a hajóra. - mondta csak úgy mellékesen, miközben gyors, ügyes mozdulatokkal kioldozta a kapcsokat-szíjakat és időnként valami furcsa hangzású nyelven duruzsolgatott valamit a lónak. Halk, de egyre erősödő gongütés hangzott fel a kikötőben a következő pillanatban és Loki tudta, hogy ez a hang a közeledő indulást jelzi. Elérkezett a búcsú ideje... bármennyire is nem akart szembenézni vele... Sarah-t is hasonló gondolatok gyötörhették, az a nehéz, szomorú sóhaj ami felszakadt belőle legalábbis erről árulkodott - aztán egyszerre csak valami, pontosabban valaki más vonta magára mindkettejük figyelmét.

 Mulatságos kis figura döcögött le a néhány háznyira álló kocsma lépcsőjén, egy zömök, éltesebb öregúr, tarkabarka kabátban, hangosan és látványosan búcsúzkodva az odabent maradt "vén cimboráktól". Majd amint leért a lépcsőn, szinte rögvest feléjük fordult és olyan kedélyesen, mintha csak ismerné őket, odabicegett hozzájuk.

- Nohát, csak itt van a madárka végre! - ölelgette meg bizalmasan Sarah-t és a lány csak mosolyogva tűrte. - És még a jószág is meglett a végére, ezt nevezem! Derék munka nagyon derék, igen... - jegyezte meg a ló nélkül álldogálló konflis felé hunyorítva. - Látom a kölyök már el is orozta. Aztán mire a kontinensre érünk, majd teljesen el is rontja...

- Sarah... - próbált közbeszólni Loki, mire az öregember huncut, fekete szeme - épp olyan fekete, mint az előbbi kis suhanccé - hirtelen rávillant, és cinkos vigyor terült szét az arcán.

- Lám csak, szóval kísérő is akadt! - kuncogott joviálisan és futólag a hercegre kacsintott. - Ügyes kislány. De fogd rövidre a búcsúzkodást, madárkám. Nincs már sok időnk.

Megint felhangzott a kikötőben a gongütés, ezúttal az előbbinél sokkal hangosabban és sürgetőbben, mintegy alátámasztva az öreg szavait.

- Bizony, nincs már sok idő... - dünnyögte szórakozottan, aztán kedvesen megpaskolta Sarah vállát, és egszerűen otthagyta őket, elsétált.

Loki értetlenül nézett utána, ahogy vígan dudorászva - és meglepően gyors tempóban - a kikötőben horgonyzó hatalmas gőzős felé bicegett. Mégis, honnan fújta ide a szél ezt a fura szerzetet? Egyáltalán, ki ez? És mi köze van Sarah-hoz? Mert hogy jól ismerik egymást a lánnyal az eddigre meglehetősen nyilvánvaló volt...

Kicsi kéz érintette meg finoman az ő kezét, gyöngéden, szinte félénken és ahogy visszafordult, szinte nyomban Sarah bocsánatkérő tekintetével találta szemben magát. Talán sosem volt még ilyen beszédes ez a kék szempár... világosan látta benne, hogy a lány tényleg sajnálja, hogy mennyire sajnálja, hogy így rászedte... ahogy azt is, hogy most végleg búcsút kell tőle vennie... de magyarázatot nem kapott a történtekre. Semmit nem árult el sem a tekintete, sem az érintése. Ezúttal nem jöttek a megvilágosító gondolatok, hiába várta őket.

- Sarah... - sóhajtott fel halkan, elnézően, megbocsátóan, és ahogy a lány közelebb húzódott hozzá egy búcsúölelésre, önkéntelenül is arra a porcelánfinom kis arcra tévedt a keze. Olyan furcsán... forró volt a bőre... és az a máskor mindig hideg kis keze is, mintha most túl meleg lett volna... talán melegebb is, mint amikor az úton a kezében tartotta... Még az apró kis könnycseppek is, amelyeket a lány arcán legördülni érzett, szinte égettek, dacára hideg, téli éjszakának és a szállingózni kezdő hópelyheknek.

- Ne sírj... - súgta neki halkan. - Ne sírj, kismadár... Hidd el, értem... és nem haragszom rád...

De hiába, azok a könnyek csak peregtek tovább, némán, hangtalanul, apró, forró kis tavacskává gyűlve lassan a herceg tenyerében, ahogy Sarah még szorosabban hozzábújt. Loki nem tudta később sem, hogy honnan jött az ötlet. Igazából még azt sem, hogy hogyan csinálta, hogy mit is csinált pontosan. Nem emlékezett rá, hogy tudatosan varázsolt volna. Ő csak... azt szerette volna, hogy mielőtt elválnak, még egyszer mosolyogni lássa... hogy azok a zafírszín szemek még egyszer ráragyogjanak egy pillanatra...

Finoman lesimogatott a hüvelykujjával a lány szeme sarkából még néhány kósza könnycseppet, majd hirtelen, egy pillanatra ökölbe zárta a kezét és ujjai között halovány, aranyos-zöld fény derengett fel. Sarah meglepetten bámulta a jelenést - és még inkább meglepődött, mikor a herceg lassan szétnyitotta az ujjait. Egy aprócska medál hevert a tenyerében, talán ha hüvelykujjnyi-méretű, gyönyörű angyalsziluett, a szárnyainál különösen részletes és szép tollmintázattal. Lehetetlen lett volna pontosan meghatározni a színét, olyan sajátosan ötvözte magában az üveg áttetszőségét, egyfajta sajátos, jeges hűvösséget és opálosságot, és az itt is-ott is megjelenő, ezerféle kék árnyalatot. Sarah elakadó lélegzettel csodálta és Lokinak nem kellett hozzá egyetlen szó - vagy gondolat - sem, hogy tudja, mennyire gyönyörűnek találja.

- Ez a tiéd. - mondta, és egy pillanatra úgy érezte, zavarában az arcába fut a vér attól a meglepett, de végtelen hálát sugárzó zafírkék pillantástól. - Hogy emlékeztessen rám...

Finoman kibontotta a vékony, vörös selyemszalagot a lány hajából - amit még a fogadóban az az öreg cseléd kötött bele, hogy hátrafogja vele kicsit a göndör, barna tincseket - óvatosan ráhúzta a medált, majd Sarah nyakába kötötte a rögtönzött ékszert.

- Viseld, kérlek. - cirógatta meg gyöngéden a lány arcát újra, és nem értette, miért csuklik el hirtelen a hangja. - Engedd, hogy az úton vigyázzon rád...

Sarah meghatottan bólintott, a kezét a herceg kezére simította, majd Loki legnagyobb megdöbbenésére, lábujjhegyre állva odahajolt hozzá - és megcsókolta! Csak egy pillanat volt az egész, egyetlen pillanatra érezhette csak azokat a puha, tűzforró kis ajkakat a sajátján, még arra sem volt ideje, hogy egyáltalán bármit is reagáljon - és már vége is volt. Sarah elhúzódott tőle, és még néhány lépést hátrált is, mintha csak a herceg reakciójától félt volna - vagy attól, hogy a közelségük esetleg további meggondolatlanságokhoz vezet. Zavartan felnézett rá még egyszer, félénk mosollyal megérintette a nyakában a medált, mintha így búcsúzna, azután elfordult a hercegtől, és akárcsak az a furcsa öreg korábban - egyszerűen ott hagyta. Loki nem tartóztatta. Tudta, hogy így kell lennie, hogy hagynia kell elmenni, tudta, hogy ez így helyes, és elfogadta, hogy nem tehet semmit... Elfogadta, bármennyire nehéz is volt ez neki. Csak egyszer ingott meg, egy pillanatra, amikor Sarah már csaknem hajóhoz érve visszanézett rá, még egyszer, utoljára. Akkor majdnem utána szaladt... de végül mégsem tette, sikerült megállnia, bármilyen nyomorultul is érezte magát. És ennek megint csak nem értette az okát. Miért fájt ilyen nagyon... elengednie ezt a lányt? Mi ez az egész, hogy kötődhet máris... ennyire hozzá?

Egyszerre csak valaki hirtelen megrángatta a kabátujját. Maszatos képű kis utcagyerek állt mellette, foghíjas vigyorral, és egy levelet nyújtott felé. Loki meglepve ugyan, de elvette tőle, mire a kölyök se szó se beszéd, egyszerűen csak elszaladt. A herceg fejcsóválva nézett utána, majd kibontotta a levelet. Halvány, pergamen színű boríték volt, sötétlila viaszpecséttel. Egy mindössze néhány soros üzenetet rejtett.

"Vigyázni fogunk rá, nem kell félned. A legjobb kezekben lesz. Köszönünk mindent, herceg. Nagyon hálásak vagyunk neked.

UI: Az esküvőre visszahozzuk. Megígérem."

Aláírás nem volt, bár a kézírás - a kecsessége alapján - valószínűleg egy nőé lehetett. A hercegnek az a halványszőke hajú, fiatal kórusvezető jutott eszébe, aki futólag odabiccentett nekik a színpadról, épp mielőtt Sarah eltűnt volna mellőle. Talán ő írhatta a levelet... Valamiért, hirtelen egyszerre biztosan tudta, hogy így van, hogy igaza van. Valóban ő küldte az üzenetet. De ugyanakkor, hirtelen azt is egészen biztosan érezte, hogy hiábavaló lesz minden tőrődés és ígéret, nem lesz boldog vége ennek a történetnek. Bármennyire is vigyáznak majd rá, Sarah azt az esküvőt már nem éri meg...