Ahogy a Városháza kertjéből visszasétáltak az éjféli tűzijátékot követően az épületbe, Jon a legnagyobb meglepetésésre nem másokat, mint a saját bandáját látta meg a színpadon állva, a leszerződtetett zenekar helyett. Steve sokatmondó vigyorral kacsintott rájuk a mikrofon mögül, majd hívogatóan a mellette lévő állvány felé intett.

- Gyere haver, már csak rád várunk! - mondta, és felkapva egy gitárt a mögötte lévő tartók egyikéről, a hangszert a barátja felé nyújtotta. Jon habozott. Tétovázva körülpillantott a teremben, de sem az apja, sem Maya nem volt ott.

- Menj. - szólalt meg ekkor mellette halkan Samerah. - Egész életedben bánni fogod, ha ezt most elmulasztod. Menj...

Meglepve nézett a lányra maga mellett, de az csak biztatóan bólintott.

- Rendben... - mondta, egy kissé még mindig habozva. - De csak akkor, ha te is feljössz velem.

- Nem. - rázta meg a fejét Samerah tiltakozóan, szinte azonnal. - Jon, én nem...

- Kérlek, csak most az egyszer! Csak kísérj a háttérből az egyik gitáron, rendben?

- Alig - alig tudok még csak játszani rajta...

- Amennyire kell, annyira tudsz. Kérlek, angyalom! Nem akarlak itthagyni egy percre sem egyedül, ezek között. És azon kívül... szükségem is van rá, hogy most velem legyél...

Samerah megint az ajkába harapott, pont úgy, ahogy Jon már korábban is látta tőle, amikor valami miatt habozott, vagy tétovázott. Ő pedig megint nem hagyta a dolgot csak úgy annyiban.

- Ha te nem jössz, én is maradok. - mondta határozottan.

- Gyerünk már, mire vártok? - szólt le Steve megint a színpadról. - Sam, gyere te is, neked is van itt még hely. Rángasd fel magaddal ezt az önjelölt „rocksztárt", ha kell!

- Sam? - nézett Samerah Jonra kérdően.

- Nem tudtam, mit mondjak nekik, amikor a nevedet kérdezték. - vigyorodott el a fiú szégyenlősen. - Az igazit nem akartam, hogy ismerjék, és gondoltam egy rövidítés is megteszi... Ráadásul,ez mindkettőhöz illik. Ahhoz is, amit apa kitalált neked. De ha nem tetszik, megkérem őket, hogy ne hívjanak többet így...

- Na, jöttök már végre?! - kérdezte újra Steve, egy kissé már türelmetlenül. - A közönség kezdi ám elunni a csendet!

Valóban, eddig senki sem igazán törődött velük, de mostanra viszont egyre több embernek kezdett feltűnni a színpad körül zajló fennforgás. Mikor bejöttek, még nem nagyon figyelt fel rá senki, hogy a zenekar nem játszik. De most már egyre több kíváncsi pillantás irányult a színpad felé.

- Mehetünk, ugye? - nézett Jon kérdően újra Samerah-ra, majd egy bátorító kacsintással a kezét nyújtotta neki. A lány, egy utolsó pillanatnyi habozást követően elfogadta. Együtt léptek fel a színpadra. Kézen fogva.

- Na végre! - morogta Steve, egy-egy gitárt nyújtva feléjük, mikor felértek, ők pedig szó nélkül elvették és nekiláttak az előkészületeknek.

- Hogy kerültek ide a srácok? - kérdezte Jon suttogva, miközben gyorsan behangolt.

- Hogyhogy hogy? - nézett fel rá meglepetten a másik fiú, szintén a húrok próbálgatásából. - Hát... te hívtad ide őket, nem?

- Én? - kerekedett el Jon szeme.

- Igen te. Üzentél nekik Mayával, hogy éjfél utánra legyenek itt és hogy arra az új dalra készüljenek, amit mutattál, mert ma este el akarod játszani.

- Steve... én nem mondtam Mayának semmi ilyesmit.

- Nem? - tágult kerekre most a meglepetéstől a másik fiú szeme is. - Hát... most már mindegy. A banda itt van, a színpad a miénk. Innentől kezdve legalább egy órára, szóval valamit játszanunk kell. Úgyhogy, akár az új firkálmányod is megfelel. Legalább nem hiába tanultuk meg.

- Jól van... - gyűrte le Jon egy sóhajjal magában a hirtelen megint rátörő pánikot és lámpalázat.  - Akkor... kezdjünk is neki. - azzal odalépett a mikrofonhoz és óvatosan megkocogtatta egy kicsit.

- Jó estét, hölgyeim és uraim. - mondta, amint az a pár pillanatnyi statikus zörej ráirányította a teremben beszélgetők figyelmét. - Először is, nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek. - udvarias kis taps követte ezt a bevezetőt, amely azonban hamar el is halt és most már mindenki néma csendben figyelt. - A most következő szám egy saját szerzemény lesz, - folytatta Jon – amit elsősorban a családomnak szeretnék ajánlani. Eredetileg karácsonyi ajándéknak szántam, de a körülmények úgy alakultak, hogy nem tudtam vele idejében elkészülni... De talán, még most sincs túl késő átadni, nem igaz? - halk nevetés, helyeslő kis bólintások, vagy mosolygós, tagadó fejrázások, bármerre nézett.

- Ne vacakolj már annyit, Jon! - szólt rá Steve a háta mögül halkan, de ahhoz azért elég hangosan, hogy aki közel állt, meghallja. Az első sorokon végigfutó halk nevetéshullám legalábbis erre utalt.  - Kezdjünk végre!

Jon elnevette magát, de nem felelt, mindössze a bal kezével intett egyet, így jelezve nekik, hogy kezdhetnek. És ahogy az első akkord felcsendült, máris elszállt a maradék idegessége is. Ez volt az ő terepe... és nagyon jó volt benne...

Eljött hát megint kedves, ez az idő az évben?*
Mikor hull majd a hó, a barátok mind hívnak,
Az emberek az utcákon 'Csendes éj'-t dalolnak...
És fényesen ragyog minden szív, akár egy gyertya
Oly melegen égve mint a kandallótűz lángja...

Egyszerű volt a dal, és egyszerű a szöveg is. Azt a régi, boldog, meghitt érzést idézte vissza benne, amit gyerekként minden karácsonykor átélt. Az izgatott várakozást, az örömöt. Azt a bűvös, ünnepélyes hangulatot, amelyet csak egy karácsonyi dal adhatott és amit ő is mindig érzett kiskölyökként – sőt, néha még most is – ha karácsonyi kórust hallott. A hóesés szépségét. Az első kis hópelyhek puhaságát. A rácsodálkozást, minden alkalommal az aprócska fények szelíd szépségére. A fenyő illatát. A gyertya lángjának meghitt lobogását. Szeretet. Béke. Harmónia. Család. És olyan tiszta, önfeledt boldogság, amit nem érzett már nagyon... nagyon régóta.  Az édesanyja halála óta...

Azóta egy karácsony sem volt többé ugyanolyan, bármennyire is igyekezett az apja és azután később, Maya. Egy-egy percre, néhány órácskára sikerült ugyan visszalopni... de akkor sem volt már ugyanaz. Évről-évre mindig csak kopott a varázs valahogyan... Idén pedig, már kedve sem volt az egészhez. A folyamatos viták az apjával a tanulmányai, a tervei miatt és a feszültség, amit ezzel kapcsolatban érzett csak még inkább elvették a maradék hangulatát is az ünnepnek. Azután, megjelent Samerah. Megjelent és vele valahogy... visszatért a varázs. Hiába a sok furcsa körülmény, a félelem, a viszontagságok, az aggodalom. Mégis ő volt az, aki valahogy visszahozta közéjük az igazi karácsonyi hangulatot. Hetek óta küszködött már ezzel a dallal és most, alig pár nappal azután, hogy a lány az életében megjelent – hopp! - készen volt. Kész volt, és most, ahogyan  énekelte, és ahogy meglátta a teremben az apját és Mayát is a közönség sorai között, ahogy Samerah halk, de egyre pontosabb gitárjátékát hallgatta a háta mögött, amint őt kísérte, végre megint ugyanazt a régi, meghitt és biztonságos, családias hangulatot érezte. Mintha valami a helyére került volna. Mintha valaki hazatért volna, aki eddig hiányzott. És vele együtt a karácsony is újra a régi, újra teljes volt...

Bár lenne minden nap olyan, mint a Karácsony,
És ha valóra válhatna csak egyetlen kívánságom,
Azt kérném, bár lenne bár minden nap így...
Lenne minden csupa béke és harmónia
Bár lehetne minden nap, mindenkinek Karácsonya...

Hamarosan az utolsó versszaknak is a végére ért, és ahogy az utolsó taktus is elhalt, majd a teremben kitört a tapsvihar, látta ahogy Maya és az apja lopva összesúg. Nyilván nem tudhatta, miről van szó. Nem hallhatta mit beszélnek, ahhoz túl messze volt. Mégis, olyan öröm rohanta meg hirtelen erre a látványra, aminek látszólag semmi értelme nem volt. Hát még, ha tudta volna, hogy miről van szó... hogy róla van szó...

***

- A fiú tehetséges, Arthur. - súgta oda Maya a családfőnek halkan, az általános tetszésnyilvánítás közepette. - Kár lenne ezt elnyomni benne...

- Tudom... - sóhajtott Arthur Craine. - Ez az anyja vére... ez, és az a képtelenül makacs, csökönyös természete...

- Az legalább annyira maga is benne Arthur, nem csak Mary. - kuncogott Maya halkan. - Ha makacsságról van szó, Jonny-n egyedül maga képes túltenni...

- Az már igaz... - ismerte be az öreg Craine egy kissé kényszeredett mosollyal.

- Ami pedig a zenemániáját illeti, – folytatta a nő megint csak egy kis nevetéssel kísérve. - azt hiszem, azt sem lehet egyedül csak Mary számlájára írni. Nem igaz?

Nem kapott választ. Nem is kellett, úgy is tudta, hogy igaza van. A zene és a művészeti hajlam ugyanúgy a génjeiben volt a Craine családnak, mint az éleslátás és a jó következtetőképesség, na meg a furcsa dolgok iránti megszállott érdeklődés is. Arthur maga is kiváló zongorajátékos volt, és tehetséges zeneszerző. Fiatal korában több kisebb zongoradarabot is írt és egy klasszikus zenekarban is játszott egy ideig. Ott ismerte meg a feleségét is, Marianne-t, vagy ahogy ő hívni szerette, Mary-t. Az asszony gyönyörűen énekelt és emellett az írásban is jeleskedett. Jon kettőjük tehetségének egyfajta sajátos egyvelegét örökölte. Az apja tanította hangszeren játszani, először zongorázni, már egészen kis korától kezdve, de énekelni mindig is ösztönösen jól énekelt. Az írás is ugyanilyen természetesen, ugyanilyen magától értetődően ment. A szavak szinte maguktól a helyükre kerültek, a rímek önként íródtak és jelentek meg. Ha néha küszködött is egy-egy szöveggel, az csak azért volt, mert nehezen tett rendet a tobzódó gondolatok között a fejében.

- Kár lenne elnyomni benne... - mondta Maya halkan újra. - Az isten is zenésznek teremtette...

- Nem is akarnám elnyomni benne. - felelte Arthur Craine komolyan. - Boldogan áldásomat adnám a zenészi karrierjére még úgy is, hogy tudom, többnyire pusztán nevetséges majomkodás az, amit a barátaival művel. Csak kötelezné el magát végleg mellette... és mondana le arról az ostoba ötletéről a rendőrséggel...

- Tényleg nagyon félti őt, ugye?

- Nagyon, igen. - sóhajtott a férfi nehézkesen. - Az egyetlen fiam, Maya. Nincs más, aki a nevemet, az Intézetet utánam továbbvigye. Nem akarom, hogy nap mint nap az életét kockáztassa bűnözőket kergetve, ahogy a nagybátyja tette, mígnem aztán...

- Nem minden rendőr végzi szükségszerűen úgy, Arthur. - jegyezte meg Maya halkan. - Ezen kívül, ha már itt tartunk, az Intézet munkája sem éppen olyan veszélytelen, tudja nagyon jól...

Craine nem válaszolt, a hallgatásából pedig Maya azt szűrte le, hogy most nagyon az elevenére tapintott. Tudta, hogy munkaadójának és pártfogójának valóban ez az egyik legnagyobb félelme. Ami minden apa félelme is egyben... Az, hogy elveszíti a fiát. Ezért tiltakozik úgy a pályaválasztása, a rendőrség ellen, nem azért, mert egyébként nem becsülné nagyra ezt a szakmát...

- Talán bátoríthatná jobban is a zenélésben. - szólalt meg Maya kisvártatva újra. - Hátha akkor ebbe az irányba billenne jobban a mérleg nyelve. A másiktól pedig... legalább ne tiltsa olyan vehemensen. Tudja, milyenek a kamaszok, és Jon még csak az, bármennyire is felnőtt gondolkodásúnak tűnik olykor... Minél jobban tiltunk valamit, ők annál jobban akarják. Hagyhatná, hadd menjen egy kicsit a saját feje után. Ha betöri, hát betöri... Előbb-utóbb rájön majd, hogy egy fenékkel csak egy lovon lehet ülni, akkor pedig kénytelen lesz választani.

- És gondolod, hogy akkor a zenét választja majd?

- Bízom benne, hogy azt választja majd, igen. Én sem látok a jövőbe természetesen... de nézzen rá! Nézze, milyen boldogan áll ott! Ráadásul, a mi kis angyalkánkkal is ebben találta meg először a közös hangot. Talán ez sem lesz egy utolsó szempont...

Arthur Craine megint hallgatott. Nem felelt, csak nézte a színpadon a fiát, a szemében a csillogást, az arcán azt a boldog mosolyt. Tudta, hogy Mayának igaza volt, ahogy azt is, hogy néha bizony túl szigorú. De nem az a fajta ember volt, aki csak úgy beismeri, ha a másiknak van igaza, azon kívül... még mindig az volt a legrosszabb rémálma, hogy ha engedi Jon-t a saját feje után menni, egy napon ő is úgy jár majd, mint a nagybátyja. Maya nem is erőltette a választ, nyilván anélkül is sejtette, hogy mi játszódik le benne. A továbbiakban ő is inkább csak a színpadon zajló eseményeket figyelte.

***

Sosem érte még ehhez a mostanihoz hasonló adrenalin- és energialöket. Igaz, nem is volt a múltban túl sok élő fellépése... A próbaterem, az az egy-két iskolai buli, vagy a tavalyi nyár, amikor pusztán szórakozásból néha a new york-i utcákon, a metróban, vagy az aluljárókban zenéltek – az valahogy nem volt ilyen. Ez most más volt... Valami más. Valami több. És nem csak ő érezte így, a fiúkon is ezt látta maga körül. Rajtuk is, sőt még Samerah-n is... Még neki is valami sajátos fény csillogott most a szemében, pedig ő annyira nem is... Azt akarta, hogy ő is részese legyen ennek az egésznek, hogy igazán az legyen, hogy ugyanazt érezze, amit ő, hogy ez az este a lánynak is ugyanazt adja, amit neki. Hogy azt a minden mosolya mögött megbúvó, a szemében is folyton ott lappangó szomorúságot elsöpörje a taps és az ováció, és hogy a gyógyulás útján, amelyre eddig épp csak rálépett végre igazán elindítsa a zene.

- Most a te dalod jön! - súgta oda neki lelkesen, a közönség még mindig ütemesen doboló tapsolása közepette. Azonban a várt reakció helyett a lány arcán erre a mosolyt és az örömöt hirtelen pánik és ijedtség váltotta fel.

- Milyen dal?! - kérdezte riadtan.

- Hát az, amit a zenedobozra énekeltél! Eljátszottam a fiúknak és imádták! Még egy kis kiegészítő kíséretet is összedobtak hozzá, de igazából úgy szólna a legszebben, ha csak a te hangod lenne és a gitár, meg talán... Mi az, mi a baj?

- Jon, én nem... én ezt nem tudom... csak így...

- Dehogynem! - legyintett a fiú és az arca egyre inkább kipirult lelkesedésében. - Ne félj, imádni fognak, majd meglátod!

Samerah azonban csak falfehéren, a szája sarkába harapva rázta a fejét.

- Nem megy...

- Ugyan már Sam! - térdelt le elé Jon kedvesen, most először szólítva őt új becenevén. - Tényleg ennyire izgulsz, mert közönség előtt kellene énekelned? - kérdezte, megfogva bátorítóan a lány pengetőt tartó kezét. - Te, akinek ilyen hangja van? Vagy... valami más a baj?

Samerah nem felelt, csak nézett maga elé ugyanolyan riadtan, ugyanolyan fehéren.

- Srácok, mi van már? - lépett oda hozzájuk ekkor Steve. - Mire vártok, miért nem kezdünk? Jon? - kocogtatta meg egy kissé türelmetlenül a barátja vállát, mikor nem kapott semmi választ. - Jon, mi a baj? Mi van vele?

- Lámpaláz, azt hiszem... - felelte a fiú hátranézve, nem túl nagy meggyőződéssel.

- Az bizony szar ügy... - szisszent fel Steve, és ő is letérdelt a lány elé. - Hé Sam, nyugi! - mondta egy megnyugtatásnak szánt kis kacsintással – Nincs semmi baj, minden oké. Itt vagyunk veled. Semmit nem kell csinálnod, ha nem akarod. Jon is énekelheti helyetted, vagy én is, sőt ha akarod, akár ki is hagyhatjuk a dalod...

- Arról szó sem lehet! - vágott közbe Jon. - Játsszuk a dalt. És ő énekli.

- De Jon nézz már rá, szerencsétlen meg se tud szólalni...

- Megoldom. - közölte a másik fiú nyugodt határozottsággal, mint aki tényleg teljesen biztos magában. - Bízd csak rám a dolgot.

- Rendben... - hagyta rá Steve kétkedve. - De jobb lesz, ha igyekszel, valamit most már kezdenünk kell.

Jon nem figyelt rá. Csak Samerah-ra figyelt.

- Sam. - érintette meg finoman a lány állát. - Kezdenünk kell.

- Nem megy... - rázta meg a fejét újra a lány, és a szemei egyre különösebb fényben égtek. - Nem tudok... én nem... Nem énekelek többet... Soha többet. Megfogadtam, hogy nem... hogy nélküle nem... többet nem...

Jon csak figyelte és egyre zavartabban hallgatta ezt a látszólag összefüggéstelen, értelmetlen motyogást. Miről beszélt a lány? Ötlete sem volt... Mi az, hogy nem énekel többet? Hiszen mást sem csináltak a padláson naphosszat az utóbbi időben, mint énekeltek! Mi ez az egész? És mi történik vele? Miért ilyen furcsa a szeme? Mitől fél? Mert félt... Ez volt az egyetlen, amit biztosan látott, biztosan érzett rajta. Samerah félt. De mitől? Miért?

- Sam... - szólította meg újra gyöngéden. - Samerah... - súgta halkan, egész közel hajolva, mikor a lány semmit nem reagált. - Samerah, figyelj rám. - a lány lassan ránézett. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - mondta Jon halkan, nyugodtan. - De figyelj most rám. Látom, hogy félsz. Nincs miért. Biztonságban vagy. Itt vagyok veled. Amíg engem látsz, vagy apát, vagy Mayát nem kell többé semmitől sem félned. Nem tudom, mi történt a múltban veled... de bármi volt is az, már nem érhet el téged. Te most már egy új ember vagy. Samantha Craine vagy. Az én kishúgom vagy és soha, semmi rossz nem történhet többet veled. Senki sem bánthat többé téged. Vigyázunk rád. Érted? Nem kell félned... - Samerah lassan bólintott egyet, mintha így jelezte volna, hogy megértette. - Jól van... - mondta Jon még mindig ugyanazon a halk, nyugodt hangon. - Akkor most, énekeld el azt a dalt, rendben? Hadd halljon ez a botfülű társaság végre egy kis igazi zenét. Ha pedig nagyon zavar a közönség... csak tégy úgy, mintha nem is lennének itt. Képzeld azt, hogy nincs itt senki. Senki más, csak te, meg én. Mintha most is a padláson lennénk. Képzeld azt, hogy ez az egész csak játék és ne figyelj rájuk. Rám figyelj. Rám figyelj, és nekem énekelj...

Samerah-ból ekkor hirtelen halk, szomorú kis nevetés szakadt fel.

- Ő is, mindig ezt mondta. - sóhajtott, a szemét elfutó könnycseppekkel küzdve. - Pontosan ezt mondta... Csak rám figyelj. Engem nézz, nekem énekelj. És minden rendben lesz...

- Így is van. - felelt Jon helyeslően, halkan. - Minden rendben lesz.

Nem kérdezte, ki az az Ő. Nem faggatózott, pedig majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megtudja miről – és kiről beszél a lány. De semmit nem kérdezett, csak halkan nyugtatgatta, bátorítgatta tovább.

- Minden rendben van... Tudod... amikor kicsi voltam, és az iskolai fellépések előtt nagyon féltem, az anyukám mindig azt mondta nekem, gondoljak valaki olyanra, akit nagyon szeretek. Őt lássam magam előtt, ne a közönséget és képzeljem azt, hogy csak neki szerepelek. Én mindig rá gondoltam. És mindig segített. Még most is, ha elkap a színpadon a félelem, ezt teszem. És mindig segít. Próbáld meg te is. Gondolj valakire, aki nagyon fontos neked, akit nagyon szeretsz. Gondolj rá úgy, mintha most is itt lenne veled... és csak kezdd el. Én majd kísérlek.

Egy újabb, apró kis bólintás volt a válasz, Jon pedig, megnyugodva benne, hogy sikerrel járt, még egyszer utoljára bátorítóan megszorította egy kicsit a lány kezét, majd egymozdulattal melléje húzott egy széket és ő is az ölébe vette a gitárját. Egy pillanatig nem történt semmi. Samerah nem kezdett bele a dalba. Ezért aztán gondolt egyet és ő maga kezdte el helyette, nyugodtan, halkan végigjátszva az első pár taktust. Samerah pedig a megfelelő időben becsatlakozott hozzá.

Emlékszem amikor táncolni tanítottál**
Sok éve már, párás szemmel nézve rám
Minden lépésed, minden néma pillantás
Minden mozdulat egy édes rácsodálkozás...

Valaki biztosan jól okított rá
Miben áll e játék, mi a csábítás
Mert elvarázsoltál, azon az éjszakán
Amikor oly régen, táncolni tanítottál...

Nem énekelt olyan nyugodtan és magabiztosan, mint amikor egyedül volt, és azt hitte, senki nem hallja... - de énekelt! A közönséget pedig máris, még így is elbűvölte, hisz egyetlen pisszenés sem törte meg a nézőtéren uralkodó csendet.

Mint képeket a tó tükrében,
felidézem mind, mi egykor volt
És magányomban is tudom,
nem leszek egyedül többé, sehol

Utamon talán már más fény kísér
És egyszer tán, a szerelem is rámtalál
De azt az éjszakát sosem feledem
Amikor te táncolni tanítottál...

Még a fiúk is, csak megilletődötten hallgatták. Nem is szálltak be, hogy kísérjék őket. Csak ők játszottak ketten. Csak a két gitár, és Samerah hangja. Tökéletes volt... Egyszerűen csak... tökéletes...

Jeges szél fúj fent a hegyen
És én rád várok, tudom, megtalálsz
Tudom, hogy mindig velem vagy
és hogy mindig körülöttem jársz...

Steve a színpadról integetve jelzett az egyik technikusnak, aki az este folyamán a hangosításért és a világításért felelt, hogy tompítsák le a fényeket. Így egy pillanattal később már csak az itt-ott elszórtan elhelyezett karácsonyfák világítottak a teremben. A színpad is úgy tűnt, mintha apró gyertyák világították volna csak meg, a hatás pedig így még tökéletesebb lett.

Emlékszem amikor táncolni tanítottál
Sok éve már, párás szemmel nézve rám
Minden lépésed, minden néma pillantás
Minden mozdulat egy édes rácsodálkozás...

Valaki biztosan jól okított rá
Miben áll e játék, mi a csábítás
Mert elvarázsoltál, azon az éjszakán
Amikor oly régen, táncolni tanítottál...

Túl hamar véget ért az egész... Ő legalábbis így érezte. Bármeddig itt ült volna a dallamokba, a zenébe feledkezve, vele... De az újra kigyúló fények és a taps, a közönség hangja körülöttük sajnos menthetetlenül visszarángatták a való életbe.

- Jonny! - hallotta meg maga mögött Steve suttogó hangját. - Hé Jonny! Figyelsz? A következő mi legyen?

Jon megrázta magát egy kicsit, hogy ezzel küzdje le – kedve ellenére -  a bűvölet utolsó morzsáit. Ez most nem volt a megfelelő idő sem az elmerengésre, sem az alkotásra, amihez pedig hirtelen különösen megjött a kedve. De most színpadon van. Színpadon, a bandájával, a legjobb barátaival, ami a rendőrség mellett a másik nagy álma volt, már régóta. Egy rendes fellépés. Igazi közönség előtt. Igazi színpadon. Nem csak a sétálóutcákban, parkokban, vagy az aluljárókban zenélgetni viccből, időtöltésből, hanem végre valódi közönség előtt. Hát, most sikerült. Színpadon vannak, a hallgatóságuknak tetszik amit csinálnak, és még több mint fél óra játékidejük van, hogy megmutathassák, mit is tudnak. Az álom valóra vált. Ideje lesz hát részt venni, jelen lenni benne. Végtére is, a show-nak tovább kell mennie...

Jegyzetek:

*

https://youtu.be/ZlV07kGSIJQ

**

https://youtu.be/ufO2P355SOU