- Nem hiszem el, hogy már megint csak így eltűnt! - dohogott Loki magában, ahogy sietős léptekkel rótta a bálteremből kivezető, zöld szőnyeges folyosót. Szinte azonnal Sarah nyomába eredt, amint észrevette, hogy már nincs ott mellette, de hiába. A lánynak híre-hamva sem volt már, mire ő is kiért a folyosóra. Ez a kis fruska rövid ismeretségük alatt már másodszor futtatta meg! Egyetlen, rövid este leforgása alatt! Csaknem mérges volt rá emiatt... Ráadásul, nagyon úgy festett a dolog, hogy ezúttal sikerült is neki valóban megszökni, mert tényleg sehol, semmi nyomát nem látta. Márpedig el akarta érni. Utol akarta érni, ki akarta szedni belőle, bármennyire nem beszél is, hogy mi volt ez az egész. Magyarázatokat akart és bármennyire értelmetlennek vagy logikátlannak tűnt is, hogy ezeket egy néma lánytól várja, mégis tudta, hogy Sarah az egyetlen aki az őt gyötrő kérdésekre válaszokat adhat. A „hogyan" most a legkevésbé sem számított... Sarah beszélni fog. El fogja mondani neki, amit tudni akar, ha nem szavakkal, hát máshogy.

Amint így fortyogott magában, egyszerre csak azt vette észre, hogy annál az üveges ajtónál áll, ahol először csípte el a lányt, mikor az megpróbált elosonni a hangverseny után. Nem is tudta, miért erre jött. Igazság szerint, fogalma sem volt, hogy hol keresse. Semmilyen árulkodó jel nem utalt arra, hogy Sarah erre jött volna. Semmi, még csak a szőnyeg puha plüssében hagyott lábnyomok sem. Csak a saját cipője által hagyott nyomokat látta a szőnyegben... Hirtlelen hideg léghuzat csapta meg és észrevette, hogy az üvegajtó résnyire nyitva van. Mintha valaki nemrég kiment volna arra és azután rosszul csukta volna vissza... Gondolkodás nélkül nyitotta is az ajtót és már kint is volt a ház kertjében. Rögtön meg is állapította magában elégedetten, hogy ezek szerint jól gyanította, az ajtó hová vezet. Egész csinos parkocska tartozott az épülethez egyébként, bár az ő ízlésének kissé túl mesterkélt volt. Túl szabályos. Ő jobb szerette az olyan kerteket amik egy kicsit kevésbé 'rendezettek' voltak, amik jobban hasonlítottak természetes ligetre, mint tervezett parkra. A havat mindenhol félreseperték, kis kupacokba hányva betakarták vele a bokrok és a fák tövét, tiszta, könnyedén járható sétautakat hagyva hátra így. Minden nagyon takaros és rendezett benyomást keltett és nagyon hangulatos is volt a fákra aggatott kis lámpácskák meg a hold fényében, szó se róla... épp csak, emiatt a nagy 'takarítási láz' miatt egyetlen nyom sem akadt, amit követhetett volna. Loki halkan, kissé bosszankodva felsóhajtott.

- Most mégis merre keresselek, te szökevény kis boszorkány...? - mormolta rosszkedvűen magában. Az égvilágon semmi árulkodó jelet nem látott, ami tovább segíthette volna, ami támpontot adhatott volna neki. Igencsak úgy festett, hogy végül kénytelen lesz pusztán a megérzéseire hagyatkozni, ha meg akarja a lányt találni. Bosszantotta a dolog, nem is kicsit, több okból is... Legfőképp azért, mert saját magát, a saját reakcióit nem volt képes még mindig ezzel az egésszel kapcsolatban megérteni. Sem pedig megmagyarazázni. Itt áll az éjszaka közepén egy ismeretlen ház ismeretlen parkjában, egy másik világ másik idejében és korában és egy olyan lányt próbál megtalálni, akit alig ismer, akit pár órája látott először, akiről nem tud szinte az égvilágon semmit. Miért van még itt? Mi tartja itt, miért nem megy el? Játsszi könnyedséggel leléphetne most, senkinek nem tűnne fel. És még ha észreveszik is, mit törődne vele? Nem tartozik magyarázattal vagy elszámolással senkinek... El kellene mennie, igen ezt kellene tennie, de valahogy... mégsem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Nem tudta csak így itthagyni Sarah-t. Nem akarta. A gondolat, hogy talán még itt van valahol nem hagyta nyugodni. Látni akarta. Legalább még egyszer. Annak ellenére is, hogy a lány gond nélkül otthagyta őt, annak ellenére is, hogy a kis hang a fejében folyamatosan azt szajkózta, hogy csak az idejét vesztegeti, hogy Sarah valószínűleg már rég nincs is itt, már réges-rég eltűnt. Ő nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen... Addig nem, míg nem tudja biztosan, hogy tényleg nincs már miért maradnia...

- Hol vagy, kismadaram? - sóhajtott újra, ezúttal inkább szomorúan és észre sem vette, hogy ugyanúgy hívta most a lányt, ahogyan Samerah-t akkor, azon a karácsony estén, a templomi fellépése után. Egyszer csak feltámadt a szél egy pillanatra, felkapott egy kupac elszáradt levelet és játékosan végiggöngyölgette őket a legközelebbi ösvényen. Loki meglepetten vonta össze a szemöldökét. Talán arra kellene mennie... Végül is, mennyivel nagyobb ostobaság csak úgy találomra kiválasztani egy ösvényt és azon elindulni, mint a leveleket követni? Elgondolkodva nézte a takaros kis sétautat. Hirtelen megint meglódult a szél, továbbgörgetve a levélkupacot Loki pedig ezt látva egy pillanat alatt el is határozta magát. Ennyi megerősítés elég is volt. Egy percet sem habozott tovább, elindult a helyes kis, formára nyírt bokrokkal és aprócska díszfákkal szegélyezett ösvényen. Az út hamarosan kétfelé ágazott, így megint döntenie kellett, merre is menjen. És megint csak a levelek siettek a segítségére, mikor egy újabb kis szélrohamnak köszönhetően végigtáncoltak a baloldali ösvényen. Tovább követte őket. Itt már sűrűbben álltak a fák és magasabbak is voltak. Helyenként olyan magasak, hogy az ágaik az ösvény fölött boltívszerűen összehajlottak. Kicsit elhanyagoltabbnak is tűnt ez a rész a korábbiakhoz képest, mintha egy öregebb, nehezebben karbantartható része lett volna a parknak. Vagy egyszerűen csak nem volt annyira szem előtt, így nem is törődtek vele annyit, mint a ház közvetlen közelében lévő ösvényekkel. Hamarosan egy kerek kis szökőkút-féleséghez ért. A márvány itt-ott megkopott, néhol foltos is volt. A medence közepén kecses, női alakot formázó szobor állt. A vállán megdöntött korsót tartott, amelynek a széle több helyen is csorba volt. Valami azt súgta neki, hogy nem eredetileg tervezték így a szobrot, hanem az idő bánt el vele lassanként... Meglepve látta, hogy a szökőkút - elhanyagolt állapota és a téli hideg ellenére is - működik. Finom, párás ködfátylszerűség lebegett felette, mintha a medencében meleg víz lenne. Loki kíváncsian közelebb sétált. Itt már mindent elborított a finom porhó, még a sétautat is, mintha tényleg túlságosan is félreeső helyen lenne és nem tartották volna fontosnak, hogy letakarítsák. Nem is igazán lepte meg, hogy végül itt talált rá Sarah-ra. A lány a szökőkút mögött ücsörgött a földön, a puha hóréteg körülötte mintha csak a szoknyája meghosszabbítása lett volna és látszólag fikarcnyit sem törődött vele, hogy átázhat a ruhája. Loki elsőre azért nem vette észre, hogy ott van mert a szobor pont eltakarta.

„Angyal a hóban..." - futott át a fején a gondolat szinte rögtön, amint meglátta. - „Csak a szárnyak hiányoznak róla..."

A lány háttal ült neki, így nem vehette észre őt. Loki nem is akarta magát előtte idő előtt felfedni, ezért különösen ügyelt, hogy hangtalanul lépjen, hogy a finom hótakaró még véletlenül se roppanjon meg a lába alatt. Fogalma sem volt ugyanis, hogy mit mondjon neki... Annyira csak arra koncentrált, hogy meg akarja őt taláni, de abba bele sem gondolt, hogyha sikerül, akkor mit fog csinálni. Hogyan szólítsa meg? Mit mondjon neki? Van egyáltalán bármi joga, hogy kérdőre vonja, hogy számonkérje rajta a szökését? Valamiért egyre kevésbé érezte így... Tépelődéséből furcsa, elfojtott hang zökkentette ki. Sarah sírt... Halkan, alig hallhatóan, egy csipkés szélű, selyemzsebkendőt a szája elé szorítva, hogy még azt a kicsi kis hangot is elnyomja, mintha véletlenül sem akart volna a fájdalmával senkit megzavarni... de egyértelműen sírt. Ez a felfedezés pedig megint csak habozásra késztette Lokit. Mit kellene most csinálnia? Menjen el, forduljon vissza? Hagyja békén, hagyja itt, mintha mi sem történt volna, tegyen úgy, mintha semmit sem látott volna? Vagy menjen oda, kérdezze meg, mi bántja? Vajon mi lelhette, mi zaklathatta fel ennyire? Talán bántotta valaki... valaki a „társaságból" biztosan mondott neki valamit, vagy... vagy talán neki, magának sikerült valahogyan akaratlanul is megbántani... Remélte, hogy nem így van. Nem akarta, hogy a lánynak rossz benyomása legyen róla, nem akarta, hogy miatta legyen ilyen szomorú, hogy miatta sírjon... Sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem akarta őt sírni látni, nem akarta, hogy szomorú legyen...

Loki bosszúsan megrázta a fejét, hogy elcsitítsa a kéretlen, értelmetlenül csapongó gondolatokat, majd egy hirtelen elhatározással, véget vetve a céltalan tépelődésnek odalépett a lányhoz és leült mellé a szökőkút peremére.

- Hát itt van, kisasszonyka? - szólította is meg nyomban halkan, mielőtt még meggondolhatta volna magát. - Miért bújt így el? Mindenki égre-földre keresi már...

Ez ugyan túlzás volt egy kicsit, hisz amennyire tudta, egyelőre ő volt az egyetlen, aki kereste... de biztos volt benne, hogy amint észreveszik odabent, hogy a lány eltűnt, a családja is nyomban a keresésére indul majd. Sarah nem reagált a kérdésére semmit. Felé sem fordult, rá sem nézett, mintha ott sem lett volna, csak csendesen sírt tovább.

- Mi történt, bántotta valaki? - kérdezett Loki kisvártatva újra és közben alig-alig tudta csak legyűrni magában a késztetést, hogy a karjába vonja a lányt, hogy vigasztalni próbálja. Először úgy tűnt, Sarah most sem fog reagálni semmit, de aztán pár pillanattal később egy halk sóhajjal megrázta a fejét.

- Akkor talán... én bántottam meg valamivel? - folytatta a herceg az óvatos faggatózást. - Azért hagyott úgy faképnél a táncparketten?

Sarah megint csak a fejét rázta és egy újabb nehéz sóhaj hagyta el az ajkát. Olyan elgyötörtnek látszott... Loki nem bírta tovább megállni és finoman végigsimított a vállán. A lány egy másodperc töredékére összerezzent, majd felé fordult és ahogy a tekinetük találkozott, Loki egy pillanatra megint egészen úgy érezte, mintha Samerah szemébe nézne. Talán a holdfény tehetett róla, vagy a hó szikrázott körülöttük olyan különösen, de most mintha még az ezüst csillagocskákat is látni vélte volna a lány szemében... Aztán Sarah elfordult tőle és újra felsóhajtott. Loki már-már egy percre azt hitte, hogy beszélni fog. Egészen olyan volt, mintha mondani akart volna valamit... de a következő pillanatban hirtelen összerándult, mintha csak valami váratlan fájdalom érte volna, halk kiáltás hagyta el az ajkát, vékony kis testét pedig görcsös, szaggató köhögés rázta meg, amely aztán nem akart elcsitulni, hosszú perceken át. A herceg ijedten és aggódva térdelt le mellé a hóba, mikor a roham elkapta, de hozzáérni nem mert. Attól félt, hogy esetleg fájdalmat okozhat neki, ezért nem merte megérinteni. De nagyon szeretett volna rajta segíteni... Szörnyű volt látni, ahogy szegény teremtés küszködik a levegőért, ahogy a köhögés újra meg újra erőt vesz rajta. Még szörnyűbb volt a tehetetlenség, az hogy nem fedheti fel előtte magát, nem próbálhatja meg varázslattal enyhíteni a kínjait. Nem is biztos, hogy tudná. Sosem fordított túl sok figyelmet a gyógyító varázslatokra... Csak a fájdalomcsillapítást tanulta meg a Sárkányerőd ispotályában, azt is csak azért, hogy Samerah-nak segítsen. Számtalan alkalommal vetette be aztán a Leah közreműködésével elsajátított bűbájt, mikor Samerah-val közös szolgálaton voltak, megelőzve vele titokban, hogy a lány azt az áldott-átkozott képességét használja. Folyamatosan résen kellet lennie, hogy gyorsabb legyen nála, hogy ne vegye észre, mit csinál. De mindig működött. És Samerah soha nem jött rá...

Az emlékek közül Sarah egyre erősödő köhögése rángatta vissza. Miután a roham néhány csalóka pillanatra elcsitult, majd újúlt erővel tört ki rajta, szegény lány most még keservesebben küzdött minden levegővétellel és ahogy egy pillanatra elhúzta a szája elől a kezét, fehér selyemzsebkendőjén friss, bíborpiros folt csillant meg. Vér...

Loki megelégelte a tortúrát. Ha mást nem is tehet érte, a fájdalmát legalább mérsékelheti... Finoman Sarah hátára simította a kezét és a tenyere szinte nyomban zöldes-arany fényben ragyogott fel, a lány azonban nem adta semmi jelét, hogy érezné vagy észrevett volna bármit is. De valami más is történt. Különös érzés fogta el Lokit ahogy a lányhoz ért, egy pillanatra megszédült, elfeketedett előtte a világ - és mintha valaki egyszerre csak a fejébe ültette volna a tudást, hirtelen megértette, tisztán átlátta dolgokat. Egyszerűen csak tudta, nem értette honnan, nem értette, hogy lehetséges... de tudta. Érezte. Sarah beteg. Nagyon beteg. Ez már a vérfoltos zsebkendőből is gyanítható lett volna, de ő nem csak sejtette... Ő tudta. Olyan határozottan, olyan bizonyossággal tudta, ami semmilyen kétségnek nem hagyott helyet. Sarah komolyan beteg, és családja még csak nem is sejti... Fogalmuk sincs róla, Loki valamiért most ezt is ugyanolyan biztosan tudta. Ezért akart elmenni. Ezért próbált ma este már kétszer is elosonni, anélkül, hogy bárkitől is elköszönt volna. Mert nem akarta, hogy észrevegyék... Nem akarta, hogy tudják, hogy lássák... De a kór már olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy egyre kevésbé tudta titkolni vagy kordában tartani a tüneteit. Előbb vagy utóbb rá fognak jönni...

Az első gondolata az volt, hogy magával viszi. Az asgardi gyógyítók biztosan tudnának rajta segíteni. Ez a betegség itt, ebben a korban csak nagyon ritkán volt még gyógyítható. Viszont Asgardon... De rögtön el is vetette aztán a gondolatot. Az apja úgysem engedné... Biztosan nem hagyná, hogy csak úgy bevigyen a világukba egy földi halandót. Azon kívül pedig... a karkötő bűbája csak egy emberre szólt. Rajta kívül senki más nem használhatta. Frigga olyan részletesen kidolgozott, olyan összetett varázslatot bocsátott az ékszerre amit lehetetlen lett volna most csak úgy ripsz-ropsz átalakítani. Hosszú hetek kitartó munkájába telne, hogy a varázslat minden csínját-bínját, minden kis részletét feltérképezze és azután a saját szája íze szerint átformálja. Esélye sem volt rá, hogy itt és most, ilyen rövid idő alatt megoldja. De valamit akkor is tenni akart. Valahogy akkor is segíteni akart. Nem is gondolkodott rajta egy percig sem, szinte magától csúszott ki a száján az ajánlat.

- Kisasszony, lehetek bármiben a szolgálatára?

Sarah épp kezdett lassacskán újra levegőhöz jutni, és most meglepetten nézett fel rá. Megint olyan különösnek tűnt az a kék szempár... megint úgy érezte egy percre, mintha az ő szeretett-elvesztett kísértete nézne vissza rá...

- Komolyan kérdeztem. - szólalt meg Loki kisvártatva halkan, és finoman végigcirógatott Sarah hátán. Az erre csak még meglepettebben nézett rá, mintha egészen eddig nem is érezte volna, mintha észre sem vette volna azt a gyöngéd, aggódó érintést, amellyel a herceg segíteni próbált. - Igazán. Sarah, ha bámiben a segítségedre lehetek...

Könnyek futották el a lány szemét erre hirtelen, de ezek nem a fájdalom, hanem a hála könnyei voltak. Loki legnagyobb meglepetésére egészen felé fordult, majd közelebb húzódva hozzá megfogta a kezét – és ő máris tudta... Egyszerűen csak tudta, mit kell tennie. Ugyanúgy, mint korábban, a tudás, az információ megint mintha egyszerűen csak a fejébe került volna. És máris tudta, hogyan segíthet. Ahogy azt is rögtön tudta, hogy megteszi, amire Sarah a maga sajátos módján kéri. Megteszi, még akkor is, ha nem tartja jó ötletnek, ha nincs ínyére a legkevésbé sem, amire a lány készült. Akkor is segíteni fog neki, bármibe is kerül...