Metsző szél söpört végig a palotaudvaron, elhullott levelek és frissen szállingózni kezdő hópelyhek elegyét kergetve végig a macskaköveken. Kürt harsant hirtelen és lópatkók dobogása hallatszott, majd lassan, méltóságteljes nyikordulással kinyílt a főkapu. Kisebb lovascsapat vágtatott be rajta, harsányan, jókedvűen, a diadaltól és a sikertől legalább annyira kipirulva, mint amennyire a csípős, hideg széltől. A leghátul jövő, a többieknél kicsit alacsonyabb termetű, fekete hajú vanaheim-i harcos lova rögtönzött kis szánféleséget húzott maga után, rajta ott pihent a gondosan rögzített vadászzsákmány – egy őzbak és egy hatalmas vadkan. Kétség sem fért hozzá, hogy mindkét jószág az ünnepi asztal dísze lesz majd, hamarosan. Vezetőjük, egy magas, keménykötésű, fiatal szőke harcos vidám kurjantással köszönt oda a kapuőröknek, akik nem kevésbé hangos tetszésnyilvánítással intettek vissza neki – a hercegüknek. Uruk és királyuk elsőszülött fiának és – azt pletykálták, hamarosan – kijelölt örökösének. Az uralkodó ugyan még nem nyilvánította ki hivatalosan a döntését, de valahogy mindenki magától értetődőnek vette, hogy ha eljön az ideje őt, az idősebb fiát nevezi majd meg koronahercegként, trónörökösként. Nem sokan gondolták úgy, hogy a fivére esetleg alkalmasabb lehetne helyette... Az ifjabb herceg ugyan szellemben messze lekörözte a bátyját, – ellenségeik legalább annyira tartottak az ő csavaros eszétől, mint fivérének öklétől és mennydörgő erejétől – de talán pont ez volt az oka, hogy kevesen látták volna szívesebben a trónon őt. Ez, és a mágia adománya, amelyben – hiába volt ez az „istenek világa" - az asgardiak mégis, a nyers erőnél jóval kevésbé bíztak.

- Mehetnénk még egy kört is mielőtt besötétedik, mit gondoltok? - vetette fel a lovaikat épp lassú ügetésre visszafogó társainak Volstagg, a herceg egyik legrégebbi barátja és kísérője, hosszú vörös szakállát birizgálva. - Nekem magamnak talán elég lenne ez a malacka, amit lőttem, na de az egész háznépnek...

- Úgy érted, amit én lőttem. - szólalt meg egy új hang is most, egy kissé élesen. A csapat egyetlen női tagjához tartozott ez a hang, egy fekete hajú, fiatal amazonhoz, aki nő létére a király számos einheriar-ját felülmúlta már a küzdelmekben és a harci képességekben, így kiérdemelte magának a helyet köztük. Ahogy a harcos megnevezést is, az úrhölgy mellett, amely születésénél fogva megillette őt. Társai sokszor még tartottak is tőle. A kardjától épp annyira, mint a csípős nyelvétől...

- Úgy értettem, igen! Persze! - bólogatott a vörös óriás is a megjegyzésére rögtön. - De mennyire, hogy úgy értettem! Nem így van, barátaim?

Egyöntetű, harsány kacagás volt a válasz a társai részéről. Mind tudták, mind jól emlékeztek rá, milyen alaposan rászedte a lány Volstagg-ot egyszer, még a barátságuk kezdetén, amikor a nagydarab harcos a női mivolta miatt túlságosan is alábecsülte őt. Ahogy azt is tudták, hogy azóta nemigen mert ujjat húzni vele, inkább másokon gyakorolta az élcelődést.

- Senki sem vitatja el az érdemeidet Lady Sif. - mondta Thor némi kis békítő felhanggal, de még mindig a nevetéssel viaskodva. - Sült bolond lenne mindenki, aki csak megkísérli, ezt az egész Palota tudja!

- Sőt, egész Asgard! - tette hozzá a mellette ügető nyurga, szőke harcos, a bajuszát sodorgatva. - Az egész Birodalom tisztában van ezzel hölgyem, biztosíthatlak! Hacsak nem mindjárt mind a kilenc Birodalom...

- Helyes! - mosolyodott el erre a fiatal nő elégedetten. - Én is így gondolom. De azt azért remélem tudod Fandral, hogy ha még egyszer „hölgyem"-nek nevezel, kipróbálom, lefér-e az a peckes kis kardod teljes hosszában a torkodon!

- Ez egy vívótőr Sif, vívótőr, nem kard, ezerszer elmondtam már! És még te nevezed magad a fegyverek mesterének?!

- A saját fegyveremnek mestere is vagyok! - vágott vissza Sif. - Valamirevaló harcos kardot használ, nem holmi... pálcikát.

- Mondja az, aki még sosem tudta legyűrni eddig párharcban azt a „pálcikát"!

Sif csak egy mérges kis horkantással válaszolt, majd durcás hallgatásba burkolódzott. Való igaz, hogy bár kivételes harci képességekkel rendelkezett, amelyekről már nem egyszer tanúbizonyságot is tett és a legtöbb fegyvernemben játszva felért velük – de Fandral sajátos vívóstílusa még mindig kihívást jelentett neki. Ha a fiatalember a saját, hozzá legjobban illő fegyverével a kezében állt ki ellene, nem tudta legyőzni. Ezt jól tudták mindketten, de Fandral úgy látszott nem szándékozik ezt újra az orra alá dörgölni, mert nem kötekedett a lánnyal tovább. Ennek részben talán Thor békítő közbeszólása, (Ugyan már barátaim, nem méltó hozzánk egy ilyen semmi kis civódás!) részben pedig az udvarra épp akkor kilépő uralkodópár megjelenése lehetett az oka. Természetesen mindannyian azonnal lepattantak a lovaik hátáról, és ott helyben ahol voltak, térdre ereszkedtek az udvar kövén, hogy kellő tisztelettel köszönthessék őket.

- Szép munka fiam! - dicsérte a király a zsákmányt, ahogy odasétált melléjük és megpaskolgatta a lovaik nyakát. - Díszére szolgál majd a Téli Napforduló ünnepének egy ilyen nemes jószág!

A királyné mellette eközben egy szót sem szólt, csak kedves intéssel köszöntötte a visszatért vadászokat, majd a kezét nyújtva talpra segítette a fiát és két oldalról arcon csókolta, így üdvözölve itthon őt.

- De azért én is úgy vélem, hogy fordulhatnátok egyet még, mielőtt besötétedik. Bármilyen impozáns is ez a két jószág, attól tartok Volstagg barátodnak igaza van és nem lesz elég. Az idei napfordulós lakomán a vendégség a szokottnál... nagyobb lesz egy kicsit.

- Legyen apám, ahogy kívánod. - bólintott Thor. - Máris indulunk, csak előbb lovakat váltunk.

- Ezúttal az öcsédet is magaddal vihetnéd. - jegyezte meg még a király, mielőtt visszaindult volna a Palotába. - Jót tenne neki, ha kimozdulna egy kicsit. És legalább valami hasznosat is csinálna...

Thor csak egy bólintással nyugtázta az újabb kérést, vagy talán inkább parancsot, és a lovaikat az éppen hozzájuk siető istállófiúkra bízva, a barátaival a nyomában máris a fivére keresésére indult.

***

- Loki! Loki hol bujkálsz már? Tudom, hogy itt vagy testvér, ne csináld ezt... - Thor mérges kis sóhajjal a hajába túrt egy pillanatra, majd nagy levegőt vettés újra elkiáltotta magát. - Loki! Tudom, hogy hallasz! Gyere már elő!

De hiába. A kopár, szürke, téli palotapark most is pont olyan maradt, mint amikor a kapuján beléptek – csöndes és kihalt. Semmi, még egy fűszál vagy egy elszáradt levél sem mozdult. És senki nem is válaszolt...

- Hagyd, Thor! - szólalt meg mellette Sif, egy kissé türelmetlenül. - Ha nem akar jönni, hát nélküle megyünk. Nincs erre időnk, hogy itt könyörögjünk neki, vissza kell érnünk még sötétedés előtt. És különben is... ha nem jön, legalább nem fog minket hátráltatni sem.

- Sif, kérlek...

- Csak akadéknak cipelnénk magunkkal Thor, te is tudod! Akár az öcséd, akár nem, én már csak kimondom, nála rosszabb vadászt még életemben nem láttam! Nem is értem, apád miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy őt is magunkkal vigyük...

- Talán pont azért, mert akkor végre tényleg gyakorolna is egy kicsit. - dörmögte Thor erre válaszként, még mindig elszántan vizslatva közben a parkot szegélyező sövényeket. - Apám pontosan tudja, hogy Loki milyen kiváló vadász lehetne, ha egy kicsit megemberelné magát. Minden adottsága megvan hozzá. Csak gyakorlásra lenne szüksége. Edzésre. Rendszerességre.

Hideg szél süvített végig a parkon hirtelen, hangos zizegéssel rázva össze a díszes bokorcsoportokat és a játékosan formált, még a leghidegebb télben is zöldellő kerti labirintusokat, mire Thor csak még kitartóbban figyelt, hátha észrevesz valamit, egy árulkodó nyomot, bármit, ami az öccse jelenlétére utalhat. Hiába... Továbbra sem látott semmit. Nem vett észre semmi rendkívülit, és ahogy elült a hirtelen támadt kis szélroham, a park máris ugyanolyan csöndes és kihalt volt megint. Mozgásnak még csak nyoma sem maradt.

- Akkor sem várhatunk rá tovább. - morogta a háta mögött Sif halkan, rosszallóan. Először úgy tett, mintha nem hallotta volna és csak tovább pásztázta a közelükben lévő bokrokat. Pár perc után azonban inkább mégis feladta.

- Igazad van... - morogta egy mérges kis sóhajjal. - A fenébe is Loki, tudom, hogy itt vagy! - kiáltotta el magát hirtelen haragosan, majd megint sóhajtott egy nagyot, hogy megpróbálja lenyugtatni magát. - Igazad van Sif, tényleg nincs erre időnk. - döntött egy kissé csalódottan végül. - Ha az öcsém ezt a bárgyú játékot akarja játszani, játssza csak egyedül. Nélküle megyünk.

- Helyes! - vágták is rá a társai nyomban, támogatóan. - Ne várjunk tovább! Induljunk is nyomban, ha azt akarjuk, hogy idejében asztalon legyen az a lakoma!

***

Loki természetesen valóban ott volt. Ott volt a parkban, és minden szót hallott. Nem mondhatni, hogy túlzottan kedvelte volna a bátyja díszes kis kompániáját ebben a pillanatban... Na de, nem mintha máskor kedvelte volna. Idegesítették mind, egytől-egyig, az egész banda. Egy pillanatra nagy volt a kísértés, hogy váratlanul tényleg megjelenjen és letörölje a képükről a vigyort, amit akkor látott rajtuk, mikor Thor kijelentette, hogy nem várnak tovább, nélküle mennek. Komolyan fel akarta fedni magát előttük egy percre, de aztán inkább mégsem tette. Náluk jobban ugyanis csak ő örült, hogy megúszhatja ezt a kis túrát és nem kell velük mennie...

Hirtelen ág reccsent valahol, és száraz levelek zörrentek meg. Loki nem törődött vele. Talán észre sem vette. Túlságosan is fortyogott még a harag és a keserűség benne. Különösen ahogy Sif szavaira gondolt vissza... arról, hogy milyen rossz vadásznak is tartotta őt. Volt igazság abban amit mondott, szó se róla... De Loki szándékosan volt „nem jó vadász" és ezt a bátyja is nagyon jól tudta. Ő igen. De a kis cimborái nyilván nem... Talán butaság volt egy ostoba megjegyzés miatt így felhúznia magát. És talán, ha másvalaki mondta volna, Volstagg vagy Fandral... de hogy pont Sif mondta, az csak olaj volt a tűzre, csak fokozta a haragját. Nem tehetett róla, de egyszerűen nem állhatta a lányt...

Az érzés egyébként kölcsönös volt, Sif sem túlzottan kedvelte őt. Egyikük sem takarékoskodott a fullánkos megjegyzésekkel, ha összetűzésre került köztük a sor és nem egyszer ugratták már őket társaságban ezzel, mondván hogy ez a heves, nyilvános ellenszenv egymás iránt nyilván a felszín alatti mélyebb érzelmeket kell, hogy takarjon. Pedig erről szó sem volt. Sif azért élcelődött rajta, mert a bátyja és barátai is gyakorta ezt tették. Ő pedig... nos, ő nagyon is jól tudta, miért nem bírja maga körül elviselni a lányt. És néha bizony csodálkozott is rajta, hogyhogy a bátyja még nem jött rá. Az ő legnagyobb baja az volt a lánnyal, hogy egyszerűen... túlságosan is emlékeztette Samerah-ra. Rá is, de még sokkal inkább... a hiányára. Neki kellene most itt lennie... velük, vele, az ő oldalán és azt a hírhedten fullánkos nyelvét Thor ostoba cimboráin köszörülnie...

Igen, Sif sokban emlékeztette őt rá. Közel sem volt ugyan olyan okos és szellemes, mint Samerah, de alaposan felvágták a nyelvét neki is és nem is félt soha más kárára használni vagy a véleményét, ha úgy tetszett, kerek-perec, feketén-fehéren kimondani. Ráadásul a termete... a harciassága... a haja, ahogy a szél belekapott, mikor lóháton ültek üldözés vagy hajtás közben, ahogy azok a sötét fürtök ide-oda lebbentek a párharcok vagy a gyakorlás hevében... Mindig őt látta maga előtt, olyankor. Mindig rá kellett gondolnia, mindig őt idézte. Mindig... és egyre nehezebben viselte... Így aztán szép lassan kezdett elmaradozni a közös vadászatokról, kirándulásokról, ha tehette, inkább kivonta magát a kisebb túrák és rajtaütések alól. Kerülni kezdte a gyakorlópályát is, főleg olyankor ha a bátyja és a társasága is ott volt. Ezzel persze nem kis feltűnést keltett és jó adag pletykára, találgatásra adott okot. A vége pedig most is az lett, ami mindig, ha egy kicsit elkezdett kilógni a sorból. Az, hogy az apja ráparancsolt, fejezze be végre a „deviáns ostobaságait" és viselkedjen úgy, ahogy az egy hercegtől elvárható. Biztos volt benne, hogy ezért a kis „eltűnős" mutatványáért is megkapja majd tőle a magáét, csak idő kérdése. De most valahogy túlzottan nem érdekelte...

- Ügyes trükk volt, fiam.- szólalt meg mögötte ekkor egy hang hirtelen.

„Jellemző" - gondolta Loki magában bosszúsan, az ijedtségtől önkéntelenül is benntartva egy pillanatra a levegőt. - „Ilyen az én formám..."

Úgy tűnik, nem volt elég elővigyázatos. Nem koncentrált eléggé az álcára, miután a fivére és a barátai elmentek. Vagy egyszerűen csak... bármilyen ügyes is volt ez a trükk, ahhoz mégsem volt elég jó, hogy az apját is megtévessze vele.

- Kérdezném, miért bujkálsz a bátyád elől, de gyanítom most is csak egy „szokásos"választ kapnék. Semmit. Ahogy akkor is, ha azt firtatnám, miért vonod ki magad a kötelességeid teljesítése alól megint...

Loki valóban nem válaszolt. Nem is tudott volna mit, hiszen nem volt olyan válasza ami ne csak további vitákat szült volna. Jobbnak látta hát csendben maradni, bűntudatosan, leszegett fejjel hallgatni, semmint egy újabb hiábavaló vitába belekezdeni, amivel az apját csak még az eddigieknél is jobban felbosszantotta volna. Valószínűleg Odin is hasonlóképpen vélekedhetett, mert nem firtatta a dolgot tovább, nem követelt újra magyarázatot tőle. Egy percig még némán, szúrósan nézett rá, azután csak annyit mondott:

- Elvárom, hogy ma este a lakomán ott legyél. - azzal egyszerűen hátat fordított neki és távozott.