Hát, így történt. Jon tartotta magát ahhoz, amit ígért. Senkinek egy árva szót sem szólt. Bármennyire aggódott is Samerah-ért, hallgatott. És később, ahogy egymás után telnek majd a hetek és hónapok, egyre inkább úgy érzi majd, hogy lassacskán valami különleges kapcsot kovácsol közöttük ez a közös kis titok. Nem beszéltek arról, ami történt. Még egymás között sem. Még amikor teljesen magukban voltak, akkor sem. Pedig azóta szinte minden percet együtt töltöttek. Írtak. Zenéltek. Néha nevettek. Samerah látványos tempóban gyógyulni, erősödni kezdett. Az állapota szinte óráról-órára javult. Egyre jobban és rendszeresebben evett. Még mindig sokat aludt, napközben is, de az álma nem volt már sem nyugtalan hánykolódás, sem pedig az a furcsa, eszméletvesztés-szerű állapot többé.

Két teljes nap telt el azóta az éjszaka óta, hogy abban a furcsa állapotban a tetőn találta őt és Jon meglepve – na meg, egy kissé kelletlenül – vette észre a soron következő reggelen, hogy bizony máris rájuk virradt az év utolsó napja. Szilveszter napja. Ami egyben azt is jelentette, hogy az angyalát ma este megint magára kell majd hagynia. Nagyszabású party készült a Városházán és hiába is akarta volna, tudta, hogy lehetetlenség lesz ellógnia. Az egész New York-i elit ott lesz, természetesen elvárás tehát, hogy a Craine család is teljes létszámban képviseltesse magát. Szinte hallotta a fejében az apja hangját... Biztos volt benne, hogy szóról-szóra ugyanezt mondaná, ha most megkérné, hogy hadd maradjon inkább itthon ma este. Nem fogja megengedni. De ennek ellenére is meg fogja kérni...

- Jó, hogy jössz Jonny! - így fogadta az apja, mikor pár perccel később az irodájába lépett, ő pedig csak meglepetten bámult rá, nem igazán tudva a dolgot mire vélni. - Nézd csak meg ezeket nekem, kérlek. - nyomott a kezébe egy borítékot és egy kisebb kötetnyi méretű dossziét. - Mit gondolsz, megteszik?

Jon kinyitotta a dossziét és percekig csak némán, a meglepetéstől egyre jobban elkerekedő szemekkel forgatta végig a lapokat újra, meg újra, többször is egymás után.

- Apa... - szólalt meg aztán végül, miután a boríték tartalmát is megvizsgálta. - Ez... ez tényleg az, amire gondolok?

- Mit szólsz a névhez? - kérdezte az apja válasz helyett. - Mikor kiválasztottam, úgy éreztem illik hozzá, de most már nem vagyok olyan biztos benne...

Jon erre újra kinyitotta a dossziét és újra átforgatta az oldalakat.

- Tökéletes lesz. - mondta aztán, felnézve az apjára. - De... szerinted elfogadja?

- Nem tudom fiam. Remélem. Essünk is túl rajta nyomban, rendben? Menjünk fel hozzá, kérdezzük meg...

***

Samerah az ágyon ült, amikor beléptek hozzá és abba a füzetbe írogatott épp, amit Jon adott neki a minap, hogy legyen mibe lejegyeznie a dalokat amik az eszébe jutnak.

- Jó reggelt! - nézett fel rájuk egy kissé meglepett, de kedves mosollyal, mikor észrevette, hogy ott vannak.

- Neked is, bogaram. - köszönt vissza neki a családfő, ugyancsak egy mosollyal. - Mondd csak, hogy érzed ma magad?

- Jól vagyok, köszönöm...

- Remek, ennek örülök! Figyelj csak... hoztunk neked valamit. - azzal Arthur Craine már előre is intette maga mellől a fiát, aki meglepve ugyan, de engedelmeskedett és az ágyhoz lépve letelepedett a matrac szélére a borítékkal és a dossziéval a kezében.

- Tessék... - mondta egy kissé zavartan, átnyújtva Samerah-nak a papírokat. - Ez a tiéd.

A lány csak néma értetlenséggel nézett először rá, de végül aztán győzött benne a kíváncsiság. Előbb a borítékot nyitotta ki, azután a dossziét, gondosan átfutva a bennük talált összes papírt. Sokáig egy szót sem szólt. Nem mondott semmit, pedig a vele szemben ülő fiút jól láthatóan majd szétvetette már az idegesség.

- Ki az a Samantha Craine? - kérdezte aztán végül, nagy sokára.

- Te vagy az. - válaszolta Arthur Craine, a fia mögött állva. - Ha szeretnéd...

Samerah erre csak kérdően felvonta a szemöldökét.

- Úgy gondoltam, ez a legegyszerűbb módja, hogy biztonságban tudhassunk téged itt. - fogott bele a magyarázatba az idősebb Craine. - Végtére is... csak nem töltheted az egész életedet egy szobába zárva, nem igaz? Ezzel a névvel és ezzel a történettel a hátad mögött egy tökéletes álcát kapsz. Szabadon járhatsz-kelhetsz ha akarsz és senki sem fog kételkedni abban, hogy te is csak egy normális, hétköznapi ember vagy. Senki nem fog kutatni utánad. Ha a nevemre veszlek, mint a lányomat...

- Tényleg megtenné ezt értem? - kérdezett közbe Samerah hirtelen, a meglepetés, a hitetlenség és a hála különös, de bájosan kedves elegyével az arcán.

- Még szép, hogy megtenném kedvesem! - felelte a férfi mély meggyőződéssel. - Sőt, igazából... már meg is tettem. Már csak a te jóváhagyásod kell, hogy az egész hivatalos legyen. Mindössze néhány aláírás - ezen az új néven - és a személyazonosság, amit megalkottunk neked, máris a tiéd. Az emberek mindenképp kérdezősködnek majd utánad... de meg fognak elégedni a történettel, amit tőlünk kapnak. Az igazság pedig titokban, biztonságban marad. Mit mondasz? Elfogadod?

Samerah egy pillanatig még hallgatott, majd magához ölelve a dossziét felnézett rájuk és megilletődötten bólintott. Szinte leírhatatlan volt az a megkönnyebbülés és öröm, amit Jon érzett szétáradni magában erre az egyetlen, apró kis bólintásra. Mintha az, hogy Samerah elfogadta az álcát és vele együtt a védelmet, amit neki kínáltak, valami óriási horderejű dolog lett volna. És az apja is így érzett, ezt pontosan látta rajta. Látta jól, hogy meghatottságában hiába keresi a megfelelő szavakat és hogy a szeme sarkában egy pillanatra az öröm és a megnyugvás apró könnycseppjei csillannak. Az egész olyan... különös volt... Hogy lehet, hogy ez a furcsa lány, akit mindössze pár napja ismernek csak máris így a szívükbe lopta magát, máris, mindannyiuknak ennyire fontos volt?

- Jól van, akkor... - szólalt meg az apja végül, néhány zavart kis torokköszörülés után. - ... akkor ezzel meg is beszéltünk mindent, azt hiszem... Nem is zavarunk tovább a pihenésedben. Jon?

A fiú vonakodva bár, de engedelmesen felállt az ágy széléről az apja hívására és követte is őt, mikor az elindult, hogy távozzon. Az ajtóban azonban egyszer még visszafordult.

- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatot. - mondta halkan és egy kicsit jól láthatóan még mindig zavarban, majd hirtelen megrázva a fejét elnevette magát és Samerah-ra villantott egy széles, boldog mosolyt. - Isten hozott a Craine családban, kicsi húgom...

***

- Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül hagyjuk. - morogta Jon bosszúsan, az inge gallérját igazgatva magán.

- Én sem, de hát mit csináljunk?

- Miért nem jön velünk?

- Mert nem akar. Arthur meg erőltetni nem akarja. Különben is, tudod, hogy néha csak úgy maguktól, teljesen váratlanul megjelennek rajta a szárnyai. Azt mondja, nem bízik benne, hogy képes lesz őket egész este kontrollálni, így viszont nem mer velünk jönni. Ebben pedig, ha engem kérdezel, igenis van némi igazsága. Így is elég nehéz dolgunk lesz a fedősztorijával, egy ilyen nyilvános baki most végképp nem hiányozna...

Jon erre már nem felelt semmit, csak magában morgolódott tovább. Tény, hogy amit Maya mondott igaz volt. Az utolsó szóig az volt. Samerah szárnyai valóban produkáltak néhány véletlenszerű megjelenést az utóbbi két napban, így igenis volt okuk miért aggódni. Az óvatossággal szemben pedig nem igazán tudott volna ellenérveket felhozni, de akkor is... Semmi kedve nem volt most ehhez az estéhez. Pláne egyedül nem, és azonkívül... egy kicsit félt is ilyen hosszú időre teljesen magára hagyni Samerah-t. A lány ugyan megígérte neki, hogy nem csinál majd semmi újabb „ostobaságot" amíg egyedül lesz... de valahogy ez őt nem igazán tudta megnyugtatni, mégsem.

- Na ne, ez már tényleg túlzás! - hördült fel szörnyülködve hirtelen, mikor meglátta Mayát maga mellett a tükörben, egy csokornyakkendővel a kezében. - Felejtsd el, hogy azt az idióta propellert én felveszem!

- Nem kívánságműsor Jonny! - felelte kuncogva Maya és maga feléfordítva őt máris a nyaka köré kanyarította a kérdéses ruhadarabot. - Ez az előírás ma estére. A dress-code az dress-code, és rád is vonatkozik.

- Hogy én ezt mennyire utálom! - nyögte a fiú szenvedő képet vágva, mire Maya megint csak kuncogott egy sort.

- Tudom. - mondta, takaros kis masnira kötve közben a nyakkendőt. - De vigasztaljon a tudat, hogy nagyon jól áll rajtad.

- Valahogy most nem vigasztal...

- Tényleg nem? - cukkolta tovább Maya vigyorogva. - Kár... Pedig a csajok tuti dögleni fognak érted...

- Mármint, azok az üresfejű plázacicák? - fintorodott el Jon. - Azokból inkább nem kérek...

Maya erre megint elnevette magát.

- Ejnye már Jonny, ez nem jó hozzáállás! - monda incselkedve. - Miféle rocksztár lesz így belőled?

- Egyediféle és megismételhetetlen, természetesen! - kacsintott rá a fiú szemtelenül, beszállva végül egy kicsit a viccelődésbe. - És az első olyan, akit a plázamacák nem érdekelnek...

***

Mostanáig Jonnak meggyőződése volt ugyan, hogy az apja karácsonyi party-ja volt élete leghosszabb és legunalmasabb „társadalmi eseménye", de egyre inkább kezdte már úgy érezni, hogy a mai este bizony jó eséllyel szállhatna versenybe vele. Ez a szilveszteri összejövetel a Városházán ugyanis még a vártnál is unalmasabbnak és lélekölőbbnek bizonyult... Csupa üres, semmitmondó társalgás az ostoba és unalmas, de magukat roppant fontosnak gondoló elit tagjaival. Ha legalább a kaját normálisan válogatták volna össze... meg a zenét... Vagy legalább a kettő közül valamelyiket... Akárki volt is a szervező, bölcsen tenné ha pályát módosítana, de sürgősen...

Már épp kezdett azon gondolkodni, hogy bármilyen mérges is lesz majd az apja miatta, de ő bizony fogja magát és hazamegy, mikor egyszer csak hirtelen mögötte termett valaki és két kézzel befogta a szemét.

- Na, ki vagyok? - kérdezte valami idegtépően affektálós hangon, azután ugyanolyan hirtelen el is lépett mögüle és nevetve hátba vágta.

- Steve! - köhögte Jon meglepve, a torkán akadt korty üdítőtől fulladozva. - Te meg mi a fenét csinálsz itt?!

- Azt, amit te haver! - felelte vigyorogva Steve, majd egy újabb baráti hátbavágást követően nekilátott a mögöttük lévő büféasztal felhozatalában szemezgetni. - Szétunom az agyam. És közben pusztítom a potyakaját is persze... Bár ahogy elnézem, te ebben feleannyira sem vagy lelkes, mint én.

- Nem így értettem. - rázta a fejét Jon, még mindig köhécselve. - Egyáltalán... mit keresel itt? Hogyhogy itt vagy? És miért?

- Szerinted? - fintorodott el erre Steve. - Tudod jól, hogy apám szinte a polgármester jobbkeze, ráadásul még képviselő-testületi tag is. Akárcsak neked pajtás, úgy nekem sem volt ma este más választásom, mint „teljes fegyverzetben" megjelenni és a nagybetűs családot képviselni.

- Miért nem mondtad, hogy te is itt leszel?

- Mert reméltem, hogy nem leszek. Az utolsó percig próbáltam győzködni apámat, hogy engedjen ellógni, de nem sok sikerrel...

- Értem... - bólintott Jon hümmögve. - Nos... vigasztaljon, hogy legalább nem egyedül szenvedsz. Én sem jártam ebben nagyobb sikerrel, mint te.

Steve vidáman felnevetett.

- Egy baráttal az oldalunkon úgyis minden könnyebb, nem igaz? - mondta egy kis kacsintás kíséretében. - Valahogy majd ezt is kibírjuk. Legfeljebb reggelre pezsgő- és sütimérgezést kapunk...

- Az bizony könnyen lehet! - nevetett most már Jon is. - Főleg, mert ezeket a tengeri herkentyűket amik egyébként a felhozatalban vannak, én nem igazán tekintem ehetőnek...

- Nem baj, annál több marad nekem. - vigyorodott el Steve élelmesen, mire Jon megint elnevette magát.

- Örülök, hogy itt vagy pajtás...

A másik fiú erre már nem válaszolt, csak jókedvűen hunyorgott magában tovább. Nem is szólalt meg aztán újra, csak jóval később, amikor már a megpakolt tányérjaikkal mindketten félrehúzódtak egy csöndesebb sarokba.

- És, hol van a csinos kis szállóvendégetek? - kérdezte, egy makacsul ellenálló tonhalas szendvics maradványaival küszködve. - Sehol nem láttam még ma este, pedig apáddal és Mayával is összefutottam már pár percre.

- Azért nem láttad, mert nincs is itt. - mondta Jon egy halk sóhajjal. - Nem akart jönni, apa meg jobbnak látta, ha nem erőlteti, szóval...

- A kis mázlista. - morogta Steve az orra alatt. - Bár mi úsztuk volna meg ilyen könnyen... Meddig lakik majd veletek?

- Még nem tudjuk. - vonta meg a vállát Jon. - Egy darabig biztosan. Úgy értem...

- Mondhattad volna, hogy azért van nálatok, mert a szülei... Ha tudtam volna, nem támadom úgy le az elején.

- Ahhoz az kellett volna, hogy Maya helyett én hívjalak fel. De odáig nem jutottam el, ő meg... hát, neki meg eszébe sem jutott, hogy előre szóljon róla nektek. Ez van. Sajnálom, haver...

- Egy rossz első benyomást nehéz helyrehozni. - dörmögte magában Steve, és lemondóan megcsóválta a fejét.

- De azért nem lehetetlen. - veregette vállba biztatóan Jon. - És előbb-utóbb lesz is rá majd lehetőséged.

- A próféta szóljon belőled pajtás! - vágta rá erre Steve egy drámai sóhajjal, majd halkan elnevette magát. - Remélem, minél előbb igazad lesz...

Mindketten hallgattak ezután néhány percet és csak figyelték maguk körül az embereket, eseményeket, beszélgetéseket.

- Rém lapos és unalmas ez a parti... - sóhajtott fel kisvártatva Steve. - Valahogy fel kéne egy kicsit dobni.

- Mire gondolsz?

- Nem is tudom... Mondjuk, elfoglalhatnánk egy kicsit a színpadot. Ez a banda, amit ma estére szerződtettek, valami katasztrofálisan rossz!

- Mit vártál? - vonta meg Jon egy kis fintorral a vállát. - Hallottál valaha is ilyen rendezvényen jó zenét?

- Még ez az itt elvárt repertoár is lehetne jó. Ha mi játszanánk...

- És mégis, hogy gondoltad? Egyszerűen menjünk fel a színpadra és szedjük el a gitárokat?

- Akár... - vigyorodott el Steve megint. - De szerintem az is elég lesz, ha egyszerűen felajánljuk, hogy a szünetben leváltjuk őket egy kicsit.

- Gondolod?

- Simán! Na, megpróbáljuk?

- Hát, nem is tudom...

- Ugyan már, haver! Tudom, hogy neked is viszket a húrok után a kezed, ne is próbáld tagadni előttem!

- Meg se próbálom. - vigyorgott most már Jon is szélesen. - De mit fognak szólni az öregeink?

- Az enyém semmit. - vont vállat nyugodtan Steve. - Tudod, hogy nem érdekli, mit csinálok, amíg ott és akkor, amikor elvárja tőlem, tényleg ott vagyok. A tiéd meg, ahogy elnézem, nincs is itt. Biztos valami főmuftival tárgyal valahol...

Nem is kellett Jon-nak több rábeszélés vagy biztatás. Amint a zenekar a következő szünetét tartotta, már ott is voltak helyettük mindketten a színpadon. A vezető gond nélkül belement, hogy egy kicsit „helyettesítsék" őket amíg pihennek, annál is inkább, mert így hosszabb szünetet adhatott az embereinek. Az út tehát szabad volt, innentől csak rajtuk múlt a dolog. Csak néhány számot akartak játszani. Semmi extrát, semmi... polgárpukkasztót. Tartották magukat az ilyenkor elvárt szolid pop - és rock and roll repertoárhoz. Tényleg csak pár dal volt a terv. Kettő, esetleg három. Csak egy kicsit jól akarták érezni magukat. Feldobni egy kicsit a saját hangulatukat. Nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle... De mire észbe kaptak, már rég nem csak ők voltak a színpadon, Jon pedig azon vette észre magát, hogy már legalább az ötödik „christmas-rock and roll klasszikust" énekli, a zenekarvezető felkonferálására, a háta mögött a teljes banda és Steve kíséretével. Nem számított rá, hogy ekkora lesz a siker. Tudta, hogy jó előadó... hogy nagyon jó... és azt is, hogy ő meg Steve fantasztikusan jó párost alkotnak, ha zenéről van szó. Mégis meglepetésként érte az a vastaps, amit most a közönségétől, ettől az unalmas „puccos-elittől" minden egyes dal után kapott. Gondolkodás nélkül kezdett bele a következőbe, azután a következőbe, ahogy a zenekarvezető egymás után a fülébe súgta a címeket. Egyikkel sem tudott kifogni rajta, mindet ismerte. Ő is, és Steve is, hiszen klasszikusnak számított jóformán már mindegyik, ők pedig gyakorlatilag ezeken a dalokon tanultak meg zenélni.

Épp egy újabb, mindenki által jól ismert és megszokott számot konferáltak fel nekik, mikor meglátta Maya-t és az apját a terembe lépni. Előbb az ijedtségtől, azután a meglepetéstől „állt meg benne az ütő egy pillanatra", ahogyan később mondta. Az apja arcán még csak a nyomát sem tudta felfedezni ugyanis, hogy a kis produkciójuk miatt megharagudott volna. Ráadásul, ő és Maya nem egyedül voltak. Valaki más is ott állt velük – Samerah! Elképzelése sem volt, hogy került most ide mégis ilyen hirtelen a lány, vagy hogy mivel tudta rávenni Maya – de itt volt! Ő pedig képtelen volt visszafogni az arcán szétterülő boldog mosolyt, ahogy a konferanszié nógatására végre belekezdett a következő dalba.

- Karácsony van, kedves...* - súgta egy kis kacsintás kíséretében a mikrofonba. - Kérlek, gyere haza...

Nem hallotta már a tapsot. Sem a vele éneklő közönséget. Tudomást sem vett többet semmi másról, ettől kezdve csak neki énekelt. Csak őt látta... Tündéri volt abban a szolid, ezüstflitteres kis fekete koktélruhában. Akárhonnan szedte is Maya, nagyon eltalálta. A ruhát is, a frizurát is. Tökéletes volt. Egyszerűen... tökéletes, és az a hirtelen felragyogó kis mosoly az arcán! Hiába mondogatta a józan ész hangja a fejében, hogy az biztosan nem neki, hanem – elsősorban – a zenének szólt. Nem törődött vele, egyszerűen elhessegette a gondolatot.

A következő dalt már udvariasan visszautasította. A gratulációkról és a barátságos vállba-veregetésekről is alig vett tudomást, amiket útközben kapott. Maya megölelte, amikor odaért hozzájuk, ahogy az apja is. Még mindig nem látszott rajta, hogy haragudna sőt, sokkal inkább mintha büszke lett volna. Samerah pedig... róla egyszerűen képtelen lett volna megmondani, mit gondolt. A lány arca most is kedves, de szinte kifürkészhetetlen volt.

- Szia... - köszönt neki halkan, kissé félszegen, mintha a sok idegen ember miatt körülöttük feszélyezve érezné magát. Jon pedig annyira aranyosnak találta így, hogy egy pillanatra szerette volna a karjába kapni és összecsókolgatni. De ez nem tűnt az adott körülmények közt valami jó ötletnek... és azon kívül, Samerah sem biztos, hogy jó néven vette volna.

- Örülök, hogy mégis meggondoltad magad. - mondta neki inkább, szelíden megfogva a kezét.

Samerah nem felelt, csak szokásához híven bólintott egy picit. Időközben magukra maradtak, Maya és az apja odébb álltak, hogy ellássák a család „társadalmi kötelezettségeit". Senki nem zavarta őket, miközben körbevitte Samerah-t a party-n, és suttogva magyarázva felvázolta neki a New York-i társadalmi elit szövevényes kapcsolatait. Senki sem tartotta fel, vagy szólította meg őket, noha Jon nem tudta nem észrevenni az újra meg újra feléjük küldött kíváncsi pillantásokat, ahogy az egyre-másra elsuttogott félmondatokat és pletykafoszlányokat sem.

„Csinos kislány." - Az már igaz... - Honnan került hozzájuk? - Nem hallottad? Arthur valamelyik angol üzlettársának a lánya. - Angol? Akkor azért ilyen sápadt... - Azt hallottam, a szüleit baleset érte, alig néhány nappal karácsony előtt. Mindketten meghaltak. - Borzalmas! - Igen, és szegény még csak nem is tudja! Nem mondták még el neki. Állítólag Arthur miatta hagyta ott olyan sietve azt az atlantai konferenciát. Azért rohant úgy haza, hogy a gondjaiba vegye a kislányt. Azt mondják, örökbe is akarja fogadni. - Tényleg? - Ha mondom! Ma reggel már a papírokat is aláírta. - Nahát, még ilyet! És mégis, mire ez a nagy sietség? - Szerinted? Gondolom nem kevés örökséget kap majd a kicsike... és csak két évvel fiatalabb, mint a fia szóval ha engem kérdezel, az sem véletlen, hogy ő is folyton ott van körülötte..."

És így tovább, és így tovább. Bármerre is mentek, a pletykalánc legfeljebb elhalkult, de nem hallgatott el. Jon csak elégedetten somolygott magában. Végre, ez a társasági élettel járó pletykálkodás, amit mindig is szívből utált, most az egyszer valami haszonnal is szolgált. Az aprócska magok és információmorzsák, amiket Maya és az apja olyan gondosan elhintettek itt is-ott is az este folyamán, máris szárba szöktek. A Craine-ék által befogadott titokzatos, fiatal lány története gyakorlatilag önálló életre kelve terjesztette magát ezeken a vitriolos, pletykás nyelveken keresztül tovább, tökéletesen megszőtt védőhálóként burkolva be Samerah valódi származását és múltját. Amiről jelen pillanatban ők maguk is vajmi keveset tudtak csak még... de most nem is ez volt a lényeg. Most csak az számított, hogy a történet, amit el akartak hinteni róla a városban, máris a kellő mértékben elterjedt.

- Táncolsz velem egyet? - kérdezte Jon hirtelen, ahogy a parkett közelébe értek.

A lány tétovázva beharapta az ajkát.

- Nem biztos, hogy jó ötlet lenne... - mondta halkan, de Jon nem adta fel egykönnyen.

- Kérlek, csak egyszer! - unszolta, megeresztve egy kis kacsintást. - Bosszantsuk fel egy kicsit ezeket a pletykafészkeket! Elképesztően csinos vagy ebben a ruhában, mindenki csak téged bámul. Szeretném látni, ahogy sárgulnak az irigységtől, mert velem táncolsz!

Samerah végül belement. Ha nehezen is, de hagyta magát rábeszélni, és végül nem is csak egy táncot táncolt vele. Jon arra már csak később gondolt, hogy talán mégsem volt okos húzás ilyesfajta „nyilvános szórakozásra" rávennie a lányt, elvégre neki most a fedősztorija szerint gyászban kellene lennie, a szülei miatt. Meglepetésére azonban egyetlen erre vonatkozó fullánkos, vagy rosszindulatú megjegyzést sem hallottak. Azután az is eszébe jutott, hogy hiszen a történet szerint, ami mostanra széltében-hosszában terjedt, Samerah még nem is tudja, hogy „árván maradt". Így persze máris logikus volt, hogy az emberek nem is tették szóvá, amit láttak...

Együtt töltötték az este egész hátralévő részét. Samerah néhány szót még Steve-vel is beszélt és elfogadta a fiú szabadkozó bocsánatkérését. Az éjfélt is együtt köszöntötték. Együtt mondtak búcsút az óévnek – és együtt koccintottak az újra. Az éjféli csókot Jon ugyan nem merte megkockáztatni, csak a lány arcára adott egy apró, óvatos kis puszit – de így is tökéletesnek érezte ezt az estét. Pedig a java még hátra volt...   

Jegyzet:

*

https://youtu.be/XNqZ7U_1sJA