Átkozottul gyors volt a kicsike, Loki egy percre komolyan attól tartott, hogy már nem éri utol. Mikor felpattant, hogy utánamenjen még látta a szoknyája szélét megvillanni az ajtókeretben, mostanra azonban már nem volt sehol. A folyosó, amelyre a színházterem ajtaja nyílt, üres volt... Egy pillanatra el is fogta a kétségbeesés, hogy elszalasztotta a lányt, de aztán egyszer csak hideg léghuzatott érzett meg a karján. Mintha valaki kinyitott volna arrafelé egy ajtót... Nyomban el is indult hát abba az irányba, szinte futott és közben úgy kalapált a szíve izgatottságában, minta az, hogy mos elérje ezt a lányt, hogy beszélhessen vele élet és halál kérdése lett volna. És szerencsére most sikerrel is járt. Még éppen sikerült elcsípnie a lányt, mielőtt az eltűnt volna egy nagy, duplaszárnyas, üvegberakásos ajtó mögött, amely ránézésre kifelé vezetett, valamiféle kertbe vagy parkba. Egyáltalán nem is vette észre, hogy valaki a nyomában van, vagy egyszerűen csak nem törődött vele. Akárhogy is, egy pillanatra sem lassított le.

- Sarah! - kiáltott utána Loki hirtelen, saját magát is meglepve. - Várj! Várj kérlek, beszélnem kell veled!

A lány a hangjára megtorpant, majd meglepetten hátranézett. Loki így érte végül is utol, a nyitott ajtóban állva, a keze még a kilincsen, némán, tétován, kérdőn – és talán kicsit félve is – nézve rá. Kifulladva, de megkönnyebbülten állt meg mellette, készen arra, hogy végre beszélhessen vele, de abban a pillanatban, ahogy újra azokba a különös és olyan kísértetiesen ismerős kék szemekbe nézett, egyszerre a torkán akadt minden szó. Megint megállt az idő, a világ megint megfagyott. És már nem létezett semmi más, csak az a borzongatóan szép szempár, amellyel most szembenézett, meg egy karcsú kis kéz, amely egy pillanatra meg-megremegett az ő kezében...

Nem  tudta, meddig álltak így, meddig nézték egymást így némán. Percek teltek csak el közben, vagy esetleg órák? Annyira különös volt az egész... Aztán egyszer csak arra rezzent fel hirtelen, hogy egy kéz nehezedik a vállára és valaki épp hozzá beszél.

- Köszönöm, hogy nyakoncsípte nekünk ezt a kis szökevényt! - lapogatta meg barátságosan a vállát az ifjú James. - Ha maga nem ilyen szemfüles, valószínűleg már csak azt vettük volna észre, hogy – jó szokásához híven – megint eltűnt. Ejnye madárkám! - fordult aztán Sarah-hoz a fiatalember, egy pajkos kis kacsintással. - Hát ezért hoztalak ma este ide, hogy most megint megszökj, szó nélkül? Tudod, hogy apa mennyire rosszul viseli, ha csak úgy eltűnsz...

Bűnbánó kis árny futott végig a lány szép arcán egy pillanatra, de nem válaszolt.

- Ugyan Jamie, nem kell mindig mindjárt a legrosszabbat feltételezni! - kapcsolódott be most a beszélgetésbe egy új hang is, Lucy-é, aki épp csak, hogy odaért hozzájuk az imént. - Egyáltalán nem is biztos, hogy Sarah el akart menni...

Újabb bűntudatos kifejezés suhant át Sarah arcán, de most sem mondott semmit sem.

- Ugye nem akartál elmenni Sarah? - kérdezte Lucy, reménykedő pillantást vetve a másik lányra. - Ugye nem akartál megint eltűnni és csak úgy itthagyni minket, szó nélkül?

Sarah még mindig hallgatott, de Loki valamiért hirtelen biztosan érezte, hogy bizony pontosan ez lett volna a szándéka. Anélkül akart elmenni, hogy bárkinek egy árva szót is szólt volna. Hogy miért? Ki tudja... Nem kérdezte, bármennyire is furdalta volna a kíváncsiság. Egyrészt, nem akarta még kínosabb helyzetbe hoznia lányt, másfelől pedig egy kicsit úgy érezte, hogy nem is lenne semmi joga firtatni a döntései okát.

- Nem számít, mit akart. - legyintett Jamie egy vigyor és egy újabb kis kacsintás kíséretében. - A fő az, hogy még mindig itt van. Köszönöm, hogy helyettünk is vigyázott a madárkánra Thomas, és megfogta mielőtt még elrepült volna.

Érdeklődő, kíváncsi kis villanás tűnt fel egy pillanatra Sarah szemében meghallva ezt a nevet, ahogy megint Lokira nézett. De még mindig hallgatott, nem szólt egyetlen árva szót sem.

- Igaz is! - csapott a homlokára Jamie hirtelen, mint akinek épp most jutott az eszébe valami. - Még be sem mutattunk benneteket egymásnak rendesen! Sarah kicsim, ez az úriember itt Lucy nővérkéd egy régi barátja – és így a család barátja is egyben - Mr.Thomas Wakefield. Thomas, az ifjú hölgy Miss Sarah Winters-Craine, családunk örökösen bolyongó angyala. Jut is eszembe barátom, ugye nem bánja, hogy csak így a keresztnevén szólítom...?

- Ugyan, dehogy. - felelte Loki, szinte oda sem figyelve, még mindig a kezében tartva Sarah kezét. - Részemről az öröm, kisasszony. - mondta, és udvariasan fejet hajtva finom kézcsókot lehelt a lány vékony kis ujjaira. Sarah most sem válaszolt semmit sem. Még csak rá sem nagyon nézett, mindösssze egy aprót biccentett. Kissé hűvösre sikerült ez a bemutatás így, különösen ezzel a makacs némasággal amit lány mutatott és ezt bizony a körülöttük állók is észrevették.

- Ne vegye magára, kérem. - szólt is közbe szinte nyomban Lucy, próbálva tompítani valamelyest a helyzet élét. - Nem azért hallgat, hogy uvariatlan legyen, vagy hogy megbántsa. Sarah egyszerűen csak...

- Nem beszél. - fejezte be helyette a mondatot Jamie. - Soha nem beszél, ennyi az egész. Még véletlenül sem maga ellen irányul a hallgatása, egyszerűen csak... nem beszél. Úgy énekel, mint valami angyal, de még soha nem tudtunk belőle egyetlen szót sem kihúzni. Senki, még apa sem tudta rávenni, hogy megszólaljon, pedig higgye el nekem, elég régóta próbálkozik már vele.

- Így van... - erősítette meg Lucy egy halk sóhajjal. - Még véletlenül se gondolja, hogy ellenszenves neki vagy ilyesmi és ezért nem akar magával beszélni. Biztosíthatom, hogy szó sincs ilyesmiről, valóban senki sem tudta még eddig szóra bírni...

Szemlátomást nagyon kényelmetlenül érezték magukat a helyzet miatt mindketten. Loki azonban egyszerűen elengedte a füle mellett a mentegetőzésüket, némán fürkészve tovább az előtte álló lányt. Az egy pillanatra kíváncsian ránézett megint, de ahogy összevillant a tekintetük, szinte rögtön zavartan félre is kapta a fejét. Loki pedig ennek láttán hiába is próbálta, nem tudott elfojtani egy mosolyt. Egyszerűen annyira... aranyos volt. Mint egy ijedt, de kíváncsi kiscica. Ilyen közelről nézve a szeme csak még inkább emlékeztette Samerah-éra. Pedig nem volt egészen ugyanolyan. Csupán nagyon hasonló. Ugyanaz a színárnyalat volt. Ugyanaz a zafírszerűen csillogó, gyönyörű kék. Csak valahogy... hiányzott belőle a mélység. Hiányzott az a különös időtlenség, amelyet a sárkánya jelenléte kölcsönzött olykor neki... és azok az apró, ezüst pöttyök, amelyek úgy tudtak szikrázni már a legkisebb fénytől is, mintha csillagok lettek volna és amelyektől mindig úgy érezte Samerah szemébe nézve, hogy maga a Világmindenség tekint vissza rá... azok sem voltak sehol. Sarah szemében nem tündököltek ott azok a sziporkázó, ezüst csillagok. De ettől persze, még nem volt kevésbé szép... és nem lett tőle kevésbé fájó az emlék...

A lány egyébként, egész megjelenésében leginkább egy babára emlékeztette Lokit, az aprócska termetével, a göndör, barna hajával, a bájos kis arcával és a nagy, kerek, csodálkozó szemeivel. Samerah szeme sokszor, már csak a formájával is inkább macskát idézett... vagy éppen a sárkányát, ha valamivel nagyon felbőszítette. Nem tudta, miért kezdte el most magában hirtelen összevetni a különbözőségeiket. Talán csak saját magát akarta meggyőzni így, hogy az előtte álló lány, akinek a hideg kis keze most megint megremegett egy pillanatra az ő kezében, bizony nem Samerah. Nem ő az... Hiába is volt rá akkora hatással az a szempár vagy az a dal, akkor sem ő volt az...

Sarah ekkor megint ránézett hirtelen, mire nyomban el is hallgattak a fejében a logikus, józanságra intő gondolatok. Megremegett a gyomra, ahogy a pillantásuk összetalálkozott, a szíve kalapálni kezdett és hiába is próbálta megint előásni magában a kifogásokat-különbözőségeket, azok nem jöttek. Megint megállt a világ, akár akarta akár nem és úgy is maradt, egészen addig, míg Sarah újra másfelé nem nézett.

- Remek! - csapta össze a kezeit egy pillanatra mellettük Jamie elégedetten. - Most, hogy így mind túl vagyunk a megismerkedésen, azt hiszem, akár vissza is mehetnünk. Te mit szólsz, Lucy? Lenne kedved táncolni?

- Természetesen! - biccentett Lucy kacéran, majd azonmód el is nevette magát. - Veled bármikor szívesen táncolok, tudod nagyon jól! - azzal még mindig nevetve a fiatalemberbe karolt, aki rögtön el is indult a bálterem irányába vele. Loki számára elég nyilvánvaló volt, hogy tőle is azt várják, hogy Sarah-val együtt kövesse őket. Kérdően a lányra pillantott, aki előbb Lucy és Jamie után nézett, azután vissza rá, majd egyszerűen csak megvonta a vállát. Loki, rövid habozás után a karját nyújtotta neki amit Sarah, szintén egy pillanatnyi töprengés után, el is fogadott. Engedelmesen a hercegbe karolt, és hagyta, hogy az a többiek után vezesse. Hamarosan aztán utol is érték őket, épp mielőtt beléptek volna a bálterembe.

- Oh, hát itt van, barátom! - mondta Jamie vidoran, mikor észrevette őket. - Helyes, nagyon helyes! Tudja mit Thomas, azt hiszem, ma estére magára bízom a madárkát. Úgy vélem tökéletes társaság lesz neki, és remélhetőleg az újabb ostobaságoktól is vissza tudja majd tartani. Mit gondol?

- Boldogan kísérném a kisasszonyt ma este. - felelte Loki, egy gyors oldalpillantást vetve Sarah-ra maga mellett. - Ha számára nem jelent terhet a társaságom...

Sarah semmit nem reagált arra, amit mondott, talán nem is hallotta. Nem úgy tűnt, mintha odafigyelt volna rá, inkább a teremben nyüzsgő vendégeket mustrálgatta és Loki mintha egy kis szorongásfélét vélt volna látni rajta. Mintha ez a sok ember egy helyen egy kicsit megijesztette volna.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük. - jelentette ki az ifjú James elégedetten. - A kisasszony az öné barátom, legalábbis az este hátralévő részére. Remélem, kellemesen telik majd az ideje vele.

- Biztos vagyok benne. - mondta Loki, és megint a lányra nézett futólag, de az még mindig nem törődött vele. Viszont határozottan egyre idegesebbnek látta... Úgy tűnt azonban, hogy ezt nem vette észre rajta kívül senki más. Két kísérőjük túlságosan is egymással volt elfoglalva és miután Sarah-t így az ő gondjaira bízták, a továbbiakban nem is igen figyeltek már rá. Időközben a zenészek is visszatértek a helyükre és hamarosan újra kezdetét is vette a hangverseny miatt félbemaradt bál. A termet megint ellepték a táncoló vagy éppen egymással boldogan sutyorgó párocskák, na meg az őket felügyelő gardedámok. Akik unalmukban egyre többször kezdtek kíváncsi oldalpillantásokat vetni – a védenceik helyett - rájuk... Lucy meg is jegyezte, mikor elsétáltak egy csoportnyi ilyen „tisztes matróna" előtt és azok szinte nyomban izgatott pusmogásba kezdtek, hogy úgy látszik máris ők lettek a legfőbb beszédtéma a „társasági életben". James csak nevetve legyintett.

- Megmondtam, hogy ez lesz. - jelentette ki, egy vállrándtás kíséretében. - Ne is törődj vele. Legalább valami feldobja az unalmas, semmitmondó kis életüket egy rövid időre...

Lucy rosszalló kis fejcsóválását erre szemlátomást észre sem vette, vagy ha igen, hát ügyet sem vetett rá.

- Legfőbb ideje csatlakoznunk a mulatsághoz! - mondta nevetve, és szorosan derékon kapva a lányt máris a táncparkett felé vette az irányt vele. - Thomas, elvárom ám magától, hogy megtáncoltassa ezt a makacs kismadarat! Ha már sikerült így becsalnia magával ide, talán ebben is sikerrel jár. Ez ugyanis a másik dolog, amit nem hajlandó csinálni. Soha nem akar táncolni!

Loki ennek hallatán újabb kérdő pillantást vetett Sarah-ra, aki ezúttal vissza is nézett rá, de Jamie kijelentésére semmit nem reagált. Amikor azonban a herceg egy invitáló kis mozdulattal a parkett felé intett, határozottan megrázta a fejét. Loki akár ennyiben is hagyhatta volna a dolgot, hiszen igazán semmi oka nem volt erőltetni. De az a makacs kisördög benne, amely sosem tudott ellenállni semmilyen kihívásnak azt súgta, hogy ne engedjen. Újabb, táncra hívó mozdulatot tett hát, várakozóan nézve közben a lányra, az azonban most is makacsul nemet intett és még a karját is megpróbálta Loki fogásából kihúzi.

- Kérem kisasszony... - súgta oda neki a herceg halkan, egy kicsit közelebb hajolva hozzá. - Csak egyetlen táncot. Ugye nem teszi meg velem, hogy ennyi ember előtt elutasít és kínos helyzetbe hoz?

Sarah halkan felsóhajtott és tétovázva beharapta az ajkát, amitől csak még bájosabbnak hatott. Aztán alig láthatóan nemet intett a fejével, de amikor Loki a parkett felé akarta volna vezetni, végül mégsem mozdult.

- De hát, mi a baj? - kérdezte a herceg értetlenül, még mindig ugyanolyan halkan, majd hirtelen egy kis mosoly villant fel a szája sarkában. - Talán nem tud táncolni?

Furcsán csillant a lány szeme egy pillanatra az incselkedő kérdésre és szégyenkező kis fintorra húzódott a szája, ahogy zavartan elfordította a fejét. Loki pedig hirtelen megértette ebből, hogy pontosan ez volt a helyzet, ilyen egyszerű volt az egész. Sarah folytonos, makacs hallgatása, önként vállalt némasága mögött talán valóban lappangott valamiféle rejtélyes ok. De ebben viszont nem volt semmi titok. Sarah egyszerűen azért nem táncolt soha, azért nem akart – mert nem tudott. Meglepő, hogy erre eddig még a „családjából" senki sem gondolt...

- Ha szeretné, szívesen megtanítom. - ajánlotta fel a herceg egy újabb kis mosollyal, és Sarah félénken ugyan, és egy újabb kétkedős-szégyenlős kis fintorral az arcán, de rábólintott. - Higgye el, igazán nem nagy dolog...

Sarah megint bólintott egy aprót és egy picit még el is mosolyodott, Loki pedig óvatosan átkarolta a derekát erre,  és finoman maga felé fordította.

- Csak bízd rám magad. - mondta halkan, gyöngéden, újra a kezébe fogva a lány kezét. - Rendben?

A zenészek, miután egy gyors polka végére értek, most egy lágyabb, lassabb, keringőhöz illő melódiába keztek. Sarah ismét bólintott egy aprót, majd mélyen a szemébe nézett – és Loki megint, nyomban úgy érezte, hogy az egész világ megszűnt körülöttük, hogy rajtuk kívül semmi és senki más nem létezett. Nem is hallotta már a zenészeket. A dallam, amely az ő fülében csengett, amely a lépéseit vezette, nem tőlük származott... Sarah meglepően könnyedén találta meg vele az összhangott. Nem is igazán kellett irányítania. Olyan volt, mintha pusztán csak érzéssel, a gondolataival vezette volna. Vagy mintha mindkettejük fülében – és szívében ugyanaz a melódia csendült volna... Egyszerűen tökéletes volt... az egész. Aztán hirtelen, fájóan beléhasított egy emlék. Egy másik este, és egy másik bál, amelyen Samerah-val táncolt ugyanígy... Lágyan csengő énekszó ütötte meg egyszerre csak a fülét.*

Aludj, édes gyermek,
Míg a hó körül oly hideg és mély
Aludj, drága gyermek
Míg fú odakint a jeges, téli szél
Aludj kedves, nincs már semmi, mitől félj
Nyugodj hát, drága gyermek,
Mert szeretetem elkísér

Itt tartlak majd én, két karomban, biztonsában
Hol gonosz nem érhet, és semmi nem bánthat
És ha a sötét éj nemsoká majd véget ér

Ébredj kedves a világra, mely rád vár, s tiéd...

Egy kórus dalolt valahol. Halkan, mégis valamely különös, fennkölt zengéssel... és ő rádöbbent hogy ismeri ezt a dalt. Egy altatódal volt. Ugyanaz az altató, amelyet annyiszor, olyan sokszor hallott Samerah-tól, a szolgálatban együtt töltött délutánok alatt. A kicsi sárkánypalántáknak énekelte mindig ezt a dalt, mindig ezzel ringatta őket álomba. Sokszor, ha csak megnyugtatni vagy elcsitítani akarta őket is ezt dúdolgatta. Váratlanul ráébredt, hogy most ő is, éppen ezt teszi. Ahogy arra is, hogy a kórus, amelyet hall, valódi. Az a kórus volt, amellyel Sarah érkezett. Ők énekeltek. Ott álltak a zenészek mellett az emelvényen és Samerah altatóját énekelték, azt, amelyet ő is halkan dúdolgatott magában, szorosan a karjában tartva ezt a különös, a kedvesére olyannyira emlékeztető lányt. Rajtuk kívül senki sem táncolt már. Ők álltak egyedül a terem közepén, lassan keringve egy helyben a zene lágy ütemére, egymás ölelésébe bújva és egymás szemébe feledkezve. Körülöttük mindenki úgy állt, mintha csak egy előadást nézne. A dal végetért, és ahogy az emberek körülöttük tapsolni kezdtek, Sarah olyan riadtan eszmélt magára hirtelen, akárha csak álomból ébredt vagy bűbáj alól szabadult volna fel. Mindenki őket bámulta. Loki észrevette az ifjú Jamie-t a tömegben, aki valamiért nagyon vidámnak és elégedettnek látszott. Mellette Lucy azonban inkább aggodalmasnak tűnt, és az arckifejezéséből a herceg azt szűrte le, hogy bizony most jócskán adott ő maga is a felsőbb társaságnak pletyka-alapanyagot. Valószínűleg azzal, hogy ilyen „bizalmasan" viselkedett a lánnyal nyilvánosan, jópár illemszabályt áthághatott. Ami őt magát ugyan kevéssé érdekelte volna... de Lucy-t szemlátomást aggasztotta, és Sarah... Sarah hófehéren, az arcán a zavar pirosló rózsáival állt mellette, szaporán kapkodva a levegőt, és nagyon igyekezett nem ránézni senkire. 

Lassan kezdett elhalkulni a taps. A kórus a színpadon még néhányszor meghajolt búcsúzóul, majd egymás után szépen lesétáltak az emelvényről. A vezetőjük, az a fiatal, halványszőke hajú nő maradt utoljára. Ő, mielőtt távozott volna még egyszer végignézett a közönségen, és ahogy a tekintete megállapodott Loki és Sarah kettősén, alig láthatóan bólintott egyet. A herceg kérdően fordult a mellette álló lányhoz, de az nem figyelt rá, csak mereven a színpad felé nézett. A kórusvezető megint biccentett egy aprót, a világoskék szemek nevetve felcsillantak, ahogy elmosolyodott, majd csókot intett feléjük, és követve a többieket ő is távozott. Loki értetlenül ráncolta a homlokát ezt a furcsa kis közjátékot látva. Kíváncsian, magyarázatot várva nézett megint Sarah-ra – de a lány már nem volt ott. Egy pillanat alatt úgy eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Teljesen egyedül állt a terem közepén, körülötte a lassan megint mozgolódni kezdő tömeg és hiába nézett körül újra meg újra, sehol nem látta őt. A madárka úgy látszott, végül megint elrepült...

Jegyzet:

*

https://youtu.be/feMriadIU4A