Aznap késő este az apjával a nappaliszoba tágas kandallója előtt üldögéltek. Az óra alig pár perce ütötte el a tizenegyet. Maya már lefeküdt, miután szó szerint leparancsolta őt a padlásról, azzal a meghagyással, hogy engedje végre szerencsétlen lányt pihenni, különben sosem fog teljesen felépülni. Délután, végre már nem csak ő hallhatta a hangját, mindkettőjükkel beszélt. Az apjával, és Mayával is. Megköszönte mindkettejük segítségét és kedvességét, azt hogy befogadták és megmentették. Sosem látta még az apját azelőtt ilyen megilletődöttnek... Talán még el is sírta volna magát, ha Maya közbeszólása, hogy ideje lenne újra megvizsgálni azokat a szárnyakat, nem menti meg a helyzetet. Később azt mondta neki, azért volt az egész, mert ez a lány nagyon emlékezteti őt valakire. De azt már nem árulta el, hogy kire...

- Apa... - szólalt meg Jon halkan, megtörve az álmos, késő esti csendet. - Szerinted... méltatlanná válhat valaki... a saját nevére?

- A nevére? - kérdezett vissza az apja meglepve, és letette maga mellé a könyvet, amit eddig olvasgatott. - Ez meg... hogy jutott most eszedbe?

Halk kondulás hallatszott a szobában, ahogy a falióra negyedet jelzett. Jon egy pillanatig még habozott, hogy mit feleljen, de végül aztán rászánta magát és elmondta az apjának a reggel történteket. Az egészet. A zenedobozt, amit megtalált és aztán nekiadott, a kissé különös „beszélgetéseiket", hogy miként tudta meg a nevét és azt a furcsa kijelentést, amit a lány ezzel kapcsolatban tett. Mindent elmesélt. Még a hangot is, amelyet csak ő hallott, és igen... még a szökést is. Az apja nagyon nyugodtan és nagyon figyelmesen hallgatta végig, egyetlen egyszer sem szólt közbe. Még azután is, csak töprengve ült a székében sokáig, hogy Jon már elhallgatott. Aztán egyszer csak felkelt, egy kissé nehézkesen a bárszekrényhez ment, majd töltött egy italt mindkettejüknek, és szép komótosan visszasétált a székéhez.

- Mit gondolsz? - vette fel Jon a beszélgetés fonalát újra, ahogy az apja a kezébe adta a pohárka konyakot. - Lehetséges egyáltalán... az ilyen?

- Nem az a kérdés, lehetséges-e. - felelte az apja, és egy kis nyögéssel visszaült. - Hanem az, hogy ő mennyire hiszi lehetségesnek. Egyes, ősi kultúrákban valóban volt olyan szokás,hogy az egyénnek ki kellett érdemelnie a nevet, amit viselt. Ha pedig valami olyat tett – mondjuk megölt valakit, elárulta a törzsét az ellenségnek, vagy ilyesmi – akkor megfosztották a nevétől, és ezzel jelképesen ki is tagadták az illetőt a törzsből, vagy a népből. Szóval, ilyen értelemben véve, igen, azt hiszem nagyon is elképzelhető, hogy valaki úgymond „méltatlanná váljon" a saját nevére. Ha pedig ő is, egyilyen kultúrából érkezett...

- Gondolod, hogy így lehet?

- Elképzelhetőnek tartom, igen. Azt viszont nem, hogy bármi rosszat követett volna el...

- Nem, azt én sem. - mormolta Jon halkan, belekortyolva az italába.

- Mindazonáltal, ha a mi kis angyalunk tényleg egy olyan helyről jött, ahol ezt ennyire komolyan veszik... akkor fiam, igen nagy megtiszteltetés, hogy pont neked árulta el a nevét!

- Én már azt is annak vettem, hogy először velem beszélt...

Különös, sokatmondó kis mosoly futott át egy pillanatra az apja arcán erre a kijelentésére, de igyekezett a konyakospoharába rejteni. Ő pedig úgy döntött, nem teszi szóvá, inkább úgy tett mintha nem látott volna semmit.

- Tudod Jonny... - folytatta az idősebb Craine kisvártatva, néhány percnyi csönd után. - Az ilyen kultúrákban nagyon... nagyon fontos volt a név. Erőt tulajdonítottak neki. Hatalmat, a viselője felett. Ha máris úgy döntött, hogy elárulja neked a nevét... az azt jelenti, hogy megbízik benned. Ez nagyon nagy dolog fiam. Alig pár nap után...

- Nem is tudom, mivel érdemeltem ki...

- Talán egyszerűen csak azzal, hogy amikor kellett, ott voltál neki...

Mindketten hallgattak egy darabig. Az óra halkan ketyegett a falon. Fáradtan pattant egyet-egyet időnként a tűz és odakint apró, puha pelyhekben halkan havazni kezdett megint.

- Szerinted rendben lesz? - szólalt meg végül Jon újra. - Samerah. Úgy értem...

- Maya szerint szépen gyógyul a szárnya...

- Igen, ma délután már fájdalom nélkül mozgatta. De én nem a szárnyára gondoltam...

- Tudom, hogy mire gondoltál Jon. De erről még korai lenne találgatni... Nem is tudjuk, pontosan mi történt vele, így azt sem tudhatjuk, mennyi ideig tart majd a felépülés. Remélem, egyszer majd bízni fog bennünk annyira, hogy megossza velünk azt is...

- Olyan furcsa volt akkor ott a parkban... és amit a hang mondott, hogy valami butaságot csinált volna, ha nem...

- Ne aggódj emiatt Jonny. Majd figyelünk rá, hogy ne legyen lehetősége többet ostobaságokkal próbálkozni.

Ő nem tudta a dolgot ilyen optimistán látni. Semmi kedve nem volt azonban most vitatkozni, így jobbnak látta, ha nem beszél az aggályairól tovább.

- Csak tudnám, miért érzem a nevét olyan... ismerősnek. - mondta inkább, kevésbé problémás kérdések felé terelve a témát. - Esküdni mernék, hogy valahol hallottam már. De nem tudok rájönni,hol...

- Nem csak neked ismerős. - válaszolt az apja töprengve. - Én is, szinte biztos vagyok benne, hogy nem most hallottam először... De hagyjuk most ezt Jonny. Későre jár. Ideje lesz egy kicsit lepihenni. Azt hiszem, egy kis alvás mindkettőnkre ráfér...

- Igazad van. - hagyta rá Jon, bár ő maga cseppet sem volt még fáradt. - Holnap is lesz nap.

- Ahogy mondod fiam... - sóhajtott Craine halkan, és egy kis nyögéssel feltápászkodott megint. - Akkor, jó éjt. - paskolta meg kedvesen a vállát. - Holnap majd... még átbeszéljük a többit. És ki tudja, talán még erre a névproblémára is kitudunk találni valamit.

- Jó éjt apa. - köszönt el Jon is. - Én azt hiszem, még maradok egy kicsit...

- Úgy érted, te még visszamész a padlásra egy kicsit. - veregette vállba az apja erre megint, egy cinkos kis kuncogással. - Vagy nem igaz?

- De, igaz... - ismerte el, és ő is megeresztett egy kis vigyort. Hiába, sosem volt valami tehetséges füllentő. Vagy egyszerűen csak, az apja túl jól ismerte őt és ezért látott át rajta mindig... Az nem is várt tőle választ, csak finoman megszorította a vállát búcsúzóul egy kicsit.

- Ne maradj sokáig. Tényleg hagyd azt a szegény lányt legalább pár órára nyugodtan pihenni...

***

Nem is akart sokáig maradni. Épp csak rá akart nézni még egyszer, mielőtt lefekszik. Csak hogy lássa, minden rendben van-e vele. Azt hitte, megint aludni fog már hiszen tényleg nagyon későre járt, ő pedig még mindig nagyon kimerült volt. Az utóbbi napokban, néhány órácskától eltekintve jobbára mindig csak aludt. De most viszont ébren találta. Az ablakpárkányon ücsörgött megint, a kis párnázott padon, előtte a nyitott zenedoboz és annak a dallamára énekelgetett valamit halkan. Ő pedig megbűvölten állt az ajtóban, szinte az első pillanattól fogva és csak hallgatta. Sose hallott még korábban ilyen tiszta, gyönyörű hangot. Talán még... az édesanyjáénál is szebb volt. Pedig amennyire vissza bírt emlékezni, nála szebben nem hallott még senkit énekelni. Kisfiúként mindig is az ő hangját szerette a legjobban hallgatni. Talán túlságosan is megfakult már ez az emlék? Vagy egyszerűen csak... ez a hang nem volt... a legkevésbé sem volt... emberi. Nem is lehetett hát egy valaha élt emberéhez hasonlítani... Talán reggelig is ott állt volna az ajtóban, néma csendben és megilletődötten hallgatva, ha véletlenül meg nem reccsen az öreg deszka és a lány észre nem veszi, hogy ott van.

- Bocsánat. - szabadkozott is nyomban zavartan, ahogy azok a kissé riadt, kék szemek hirtelen rávillantak. - Nem akartam hallgatózni, ne haragudj. És megijeszteni sem akartalak, csak...

Halk sóhajjal hagyta félbe a magyarázkodást és becsukva maga mögött az ajtót inkább odament hozzá.

- Most megint kezdem rémesen hülyén érezni magam. - mondta, ahogy leült a kis padra mellé. - Mást se hallasz tőlem folyton, mint hogy bolondot csinálok magamból, aztán meg bocsánatot kérek... Pedig általában nem viselkedem ilyen ostobán, elhiszed?

- Egyáltalán nem viselkedsz ostobán... - felelte Samerah halkan. Egy finom mozdulattal becsukta a lejárt zenedoboz tetejét, majd megint kinyitotta, mire a szobában újra felcsendült az a kedves kis dallam.

- Csak meg akartam nézni, jól vagy-e... - mentegetőzött továbbJon. - Hogy minden rendben van-e. Nem akartalak zavarni, igazán, én csak...

- Nem zavarsz. - jött az újabb, halk válasz.

- Tudod... az anyukám dúdolgatta mindig ezt a dalt. De csak a dallamát, a szövegét még sosem hallottam. Te honnan ismered?

- Nem ismerem. Nem tudom, hogy ez-e a szövege, én csak... Csak hallgattam és valahogy... valahogy ez jutott az eszembe.

- Gyönyörű szép hangod van... Megtennéd, hogy... elénekelnéd újra? Kérlek...

- Hát... nem is tudom...

- Nagyon kérlek! Csak még egyszer... Várj, hozom a gitáromat! Kíváncsi vagyok, ha én kísérnélek és nem a doboz, akkor vajon hogyan szólna...

Azzal Jon se szó, se beszéd felpattant és kisietett a szobából, le a padlásról az emeletre, a saját szobájába. Ott felkapta az ágyán heverő öreg, akusztikus gitárt – az elsőt, amit kapott, tizenkét éves korában, amikor az apja végre elérkezettnek látta rá az időt, hogy 'rendesen' zenét tanuljon – és már rohant is vissza. De amikor belépett, meglepve látta, hogy Samerah kezében is van egy gitár – méghozzá az ő fekete gitárja.

- Itt hagytad, még délután. - mondta a lány egy zavart kis félmosollyal. - Akartam szólni, de úgy elviharzottál...

Jon nem válaszolt, csak meglepve bámult rá még egy pillanatig.

- Tényleg, amíg aludtál, idefent gyakoroltam... - mondta végül, ahogy az ablakhoz visszasétálva újra leült mellé a kis padra. - Aztán el is feledkeztem róla, hogy itt hagytam... Nem zavartalak vele, ugye?

- Nem, dehogy. - felelte Samerah, oda sem nagyon figyelve rá. Jon úgy látta, hogy nála sokkal inkább lekötötte most a hangszer, amit a kezében tartva, óvatos mozdulatokkal vizsgálgatott. -Milyen dal volt az? - kérdezte aztán egyszer csak, hirtelen felnézve rá. - Amit akkor játszottál...

- Ma délután...? Azt hittem, aludtál... Az csak egy kis... hát, saját próbálkozás volt. Ajándékba akartam, tudod... a családomnak. Karácsonyra. De nem tudtam időben elkészülni vele...

- Eljátszod megint nekem?

- Persze. De csak ha cserébe te is megint énekelsz nekem...

Kis mosoly futott át Samerah arcán erre egy pillanatra, de nem fűzött az ötletéhez megjegyzést. Csak némán rábólintott a javaslatra, és közben még mindig a gitárt tanulmányozgatta.

- Jól áll a kezedben. - jegyezte meg Jon, ugyancsak egy kis mosollyal. - Tudsz rajta játszani?

A lány megint nem válaszolt, csak megvonta egy kicsit a vállát.

- Próbáld meg. - unszolta Jon szelíden.

Kétkedő kis fintort jelent meg erre Samerah szája sarkában, de azért az ölébe vette a hangszert és óvatosan megpendítette néhányszor a húrokat. Jon kíváncsian figyelte, ahogy próbálkozik vele. Volt hozzá tehetsége... Nem egészen úgy tartotta ugyan, ahogyan kellett volna, és az akkordfogásai sem voltak igazán szabályosak... de valahogy mégis, szinte ösztönösen megtalálta rajta a hangokat. Mintha, ha nem is gitárral, de valami hasonló hangszerrel lett volna már dolga korábban. Néhány perc után máris valódi dallamot csalt elő belőle. Egy a zenedobozéhoz nagyon hasonló dallamot... Egy darabig csak hallgatta, majd apránként, óvatosan elkezdett adni neki néhány tanácsot. Hogyan tartsa a hangszert, hogy fogja egyszerűbben, tisztábban a hangokat. Majd ő is az ölébe vette a gitárját, és meg is mutatta neki, hogyan gondolta. Dallamokat, akkordokat játszott le, és Samerah utána játszotta. Egyik dalt próbálgatták a másik után. A zenedoboz dallamát. Aztán azt amit ő írni próbált. Hol egyszerűbb dallamokat, hol bonyolultabbakat. Észre sem vették, és egyik óra telt el a másik után. Jon is, végül csak akkor figyelt fel rá, hogy már csaknem hajnalra jár, amikor a kis falióra halkan fél négyet jelzett.

- Te jó ég! - pattant fel hirtelen, és csaknem még a gitárját is elejtette. - Már ennyi az idő?! Maya meg fog ölni... Egész biztos agyoncsap majd, amiért nem hagytalak pihenni. Megyek is... -kezdett szedelődzködni sietve. Amikor azonban a lány feléje nyújtotta a nála lévő gitárt, csak a fejét rázta meg. - Azt itt hagyom neked. - mondta. - Nyugodtan használd, ha gyakorolni szeretnél. Ha unatkoznál, vagy valami... vagy mégsem tudnál aludni...

- Köszönöm. - vette vissza Samerah az ölébe a hangszert. - Ez nagyon... kedves tőled.

- Ugyan, szóra sem érdemes. - legyintett Jon zavartan és egy kicsit el is vörösödve. - Semmiség... Enyém az öröm, hogy ma éjjel hallgathattalak egy kicsit. De most már tényleg megyek... Jó éjt. Reggel majd megint... gyakorolhatunk egy kicsit. Mármint, ha szeretnéd...

- Az jó lenne. - bólintott erre egy aprót a lány és finoman végigsimított az ölében fekvő hangszeren. - Örülnék neki.

- Tényleg...?

Újabb kis bólintás érkezett válaszként és Jon hiába akarta, képtelen volt megzabolázni az arcára kiülő boldog mosolyt.

- Rendben, akkor... reggel találkozunk. És most már tényleg indulok. Szép álmokat, angyalom...

- Neked is. - szólt utána Samerah halkan, amint kilépett az ajtón. - Aludj jól, Jon...

 Nem szólt már vissza neki, nem is fordult vissza, de a fülig érő mosoly még akkor is ott ült az arcán, mikor végre leért a szobájába. Rögtön az ágyra vetette magát, sebtében előásta a párnája alól a naplófüzetet amit a dalkezdeményeihez használt, majd a matrac közepén elhelyezkedve ölébe vette a gitárt és munkához látott. Fogalma sem volt ugyan, hogy hogyan fogja majd átvészelni ezután a napot, de egyvalamit biztosan tudott. Azt, hogy aludni most egy szemhunyásnyit sem fog...