Loki meglepetten torpant meg és fordult hátra – és ugyanazt a szőke lányt látta meg maga mögött, mint korábban az emelvényen, a festmény mellett. Lucy-t, ha minden igaz. Nem válaszolt neki, csak udvariasan biccentett. Nem mutatta semmi jelét kifelé, hogy ismerné a lányt, az azonban úgy tűnt egyáltalán nem zavartatta ettől magát. Kedves, bájos és egy kicsit talán cinkos mosollyal nézett rá - és őrajta viszont világosan látszott, hogy ismeri Lokit, tudja kicsoda. Vagy legalábbis tudni véli, elég biztosan...

- Hölgyválasz? - kérdezte egy még az előbbinél is bájosabb mosollyal, mikor a bálterem zenekara játszani kezdett, és a karját nyújtotta a hercegnek. Loki elnyomott magában egy kelletlen sóhajt. Ennyit a gyors és feltűnésmentes távozásról. Most aztán alaposan sarokba volt szorítva. Az etikett az etikett, akár itt akár Asgardon. A felsőbb társaságban elvárt viselkedési formák – és szabályok ilyen esetben mindenhol ugyanazok és biztos volt benne, hogy ha most ennyi ember előtt elutasítaná ezt a felkérést, ha most visszautasítaná a lányt, az felérne egy nyilvános sértéssel a házigazda és a családja számára. Pláne, hogy egyre többen kezdtek már kíváncsi oldalpillantásokat vetni feléjük. Nem igazán volt hát választása, nem mondhatott nemet anélkül, hogy nyilvánosan meg ne alázná, meg ne sértené a lányt, erre pedig igazán nem volt semmi oka. Így aztán, egy újabb udvarias fejbólintással elfogadta Lucy karját és visszasétált vele a bálteremben tolongó, egyre csak gyarapodó tömegbe. Az aktuális valcer épp véget ért, de szinte rögtön kezdődött is a következő, ők pedig anélkül csatlakoztak a táncolókhoz, hogy egyetlen szót is szóltak volna egymáshoz.

„Tulajdonképpen, most melyikünk vezet?" - futott át Loki agyán a gondolat néhány forduló után. Kifelé mindenesetre úgy tűnik, mintha ő lenne, ahogyan az illik... de mégis, sokkal inkább úgy érezte, hogy valójában Lucy az, aki vezeti őt, és nem fordítva.

- Nem ismer meg, ugye? - törte meg a lány egyszer csak a köztük lévő csendet. - Nem is csodálom, végül is csak egy kislány voltam akkor még... De én viszont rögtön megismertem ám, egy pillanatra sem felejtettem el magát! Nagyon szerettem volna megköszönni, amit akkor értem tett... azt, hogy megmentett. Papussal évekig próbáltunk a nyomára bukkanni, de hiába. Thomas Wakefieldnek és a feleségének még csak a hírét sem hallotta senki. Pedig ha tudná, mennyit kérdezősködtünk mindenfelé! De semmit nem ért, bármennyit is próbálkoztunk. Így aztán különösen örülök, hogy valamely szerencsés véletlen idevezértelte ma este, és sikerült találkoznunk...

- A véletlennek ehhez nem sok köze volt, Miss. - jegyezte meg Loki halkan. - Egyébként be kell vallanom, valóban nem ismertem meg... de jól emlékszem a kislányra, aki volt, nem felejtettem el.

- Ezt igazán... nagy örömmel hallom. - felelte Lucy kedvesen. - Mikor Martha elmondta, hogy itt van, úgy éreztem muszáj kijönnöm, hogy beszéljek magával, muszáj találkoznunk. Nem is tudja, milyen sokat jelent nekem, hogy végre személyesen is köszönetet mondhatok!

- Igazán nincs mit megköszönnie. - felelte a herceg. - Csak azt tettük, ami a helyes. Bárki más is ugyanúgy segített volna a helyünkben akkor este, semmi rendkívüli nem volt abban, hogy...

Egyszercsak elhallgatott, ráébredve, hogy automatikusan többes számban beszélt, magától értetődően utalva Samerah-ra is ezzel. Amitől a hiánya most csak még fájóbbnak, még elevenebbnek hatott hirtelen...

- Részvétem... a vesztesége miatt... - mondta Lucy óvatosan, észrevéve az arcán áfutó árnyat.

- Köszönöm...

- Bocsásson meg, ha... túlzottan is felkavartam volna a fájó emlékeket...

A valcer véget ért, a zenészek pedig néhány percnyi szünetet tartottak a következő előtt, így egyre-másra kezdtek félrevonulni a párok a parkettről egy kis frissítőre vagy néhány lopott percnyi meghitt, bizalmas beszélgetésre. Lucy is félrevonta őt, hogy ne tűnjenek ki a szükségesnél jobban a tömegből, és közben halkan tovább beszélt.

- Bájos, kedves és szinte varázslatosan gyönyörű hölgyként emlékszem rá. Elisabeth, ugye így hívták?

Loki csak bólintott. Elisabeth, igen... ezt a nevet találta ki nekik Samerah sebtében, mikor hirtelen olyan helyzetbe kényszerültek, hogy valamit mondaniuk kellett. Thomas és Elisabeth Wakefield. De azt biztosan nem gondolta, hogy a látogatásuk olyan mély nyomot hagy majd hogy a nevüket még évek múltával is felemlegetik...

- Arról a karácsonyesti fellépéséről a templomban még hosszú évekig beszéltek az emberek. - folytatta Lucy eközben, mintha csak az ő gondolataira felelt volna így. - Máig fájlalom, hogy nem lehettem ott, hogy nem hallhattam. Azt mondták, a hangjának valami egészen különleges... varázsa van.

- Az volt, valóban... - válaszolta Loki egy halk sóhajjal.

- Bizonyára nagyon nehéz lehet most Önnek. - simított végig a karján a lány együttérzően. - Megint csak arra kell kérnem, bocsássa meg, hogy a veszteségére emlékeztettem. Higgye el, a legkevésbbé sem állt szándékomban, eszemben sem volt feltépni a régi sebeket és ezzel így elszomorítani...

- Akaratlanul is megteszed sokszor, mégis. Mindig is különös tehetséged volt az ilyesmihez, Lucy. - szólalt meg mögöttük egy új hang hirtelen, és egy magas, szőkésbarna hajú, kissé tagbaszakadt fiatalember lépett oda hozzájuk, szinte a semmiből előkerülve.

- Jamie! - sikkantott fel Lucy boldogan, és a fiú nyakába borulva gyorsan csókot nyomott annak arcára. - Hát itt vagy végre!

- Itt, bizony! Szervusz újra, kiscicám. - köszöntötte a fiatalember kuncogva,és egy szoros öleléssel meg egy puszival viszonozva a lelkes üdvözlést. - Üdv. - nyújtott kezet aztán Lokinak vidáman. - Ifjabb Robert J. Craine, szolgálatára. Nézze el kérem ami kis Lucy-nknak, ha néha ide-oda csapongva kényes dolgokról fecseg. Neki soha nem okozott nehézséget az eltávozott szeretteiről beszélgetni és néha bizony elfelejteni, hogy más embereknek esetleg fájdalmas téma lehet az ilyesmi...

- Szidj csak nyugodtan mások előtt, igazán nem tesz semmit... - vágott egy pillanatra durcás képet Lucy, aztán szinte nyomban el isnevette magát. - De igazad van. Való igaz, mindig is az volt a véleményem, hogy örömmel és szeretettel kell gondolnunk azokra, akik már nincsenek közöttünk, nem pedig gyásszal és fájdalommal. És igenis, beszélni kell róluk, elvégre igazából nem veszítettük el őket! Nem hagytak el minket, épp csak... egy kicsit előrementek. De amíg beszélünk róluk, velünk vannak és egy nap majd viszontlátjuk őket.

- Elég legyen kicsim. - intette le a fiatalember szelíden, és átkarolva a derekát, megint puszit nyomott Lucy orcájára. - Örülök, hogymindenben – még ebben is – képes vagy meglátni a pozitívat és a jót. De ma este ne beszéljünk többet ilyen témákról. Elvégre, ez a mi nagy napunk! Úgyhogy, csak semmi komolyság, ma este mulatni akarok! Jut eszembe, – fordult hirtelen megint Lokihoz - köszönöm, hogy elszórakoztatta a kismenyasszonyom....

- Jamie! - szisszent fel erre Lucy felháborodottan, és gyorsan oldalba bökte a fiút. - Megegyeztünk, hogy senkinek sem szólunk róla, amíg Papus hivatalosan is be nem jelenti!

- Arra már nem kell sokáig várnod. - kacsintott rá a fiatalember huncutul. - Mellesleg, a te régi barátoddal úgy vélem, igazán kivételt tehetünk. Benne megbízhatunk, elvégre ő nem tartozik ehhez a pletykafászek „felsőbb" társasághoz.

- Jamie, de igazán...

- Jól van, jól van, tudom, befejeztem, igazad van. De nem értem, minek titkolózunk ennyit. A botrány egyébként is garantálva van, teljesen mindegy, hogy várunk-e a bejelentéssel még egy kicsit...

Loki csak hallgatta őket, és ahogy rájuk nézett, akaratlanul is egy kis melegséget érzett a szíve táján. Egyszerűen annyira...összeillő pár voltak. Hiába nem volt a legfényesebb hangulatban, ez a széllelbélelt, kissé szeleburdi fiatalember önkéntelenül is jobb kedvre derítette, akár akarta, akár nem. Az a vibráló életöröm, ami áradt belőle úgy látszott, mindenkire hatással volt, akivel csak találkozott. Mindenki, aki a teremben észrevette, hogy ott van, máris mosolygott. Még ő sem volt ez alól kivétel... Nagyon hamar összerakta magában egyébként, hogy ez a 'Jamie' aki most előtte állt, valószínűlegugyanaz az ifjú James lesz, mint akiről már korábban Martha is beszélt neki. Lucy gazdag jótevőjének fia és örököse... Nem csoda, hogy sokan úgy látták kívülről, a lány egyenesen„beletenyerelt" ezzel a családdal a szerencsébe, és egyből értelmet nyertek azok a rosszindulatú pletykák és megjegyzések is... Nem elég, hogy a város egyik leggazdagabb embere fogadta magához, mikor árván maradt, de a fia - a vagyon egyetlen törvényes, vér szerinti örököse - most még egyenesen feleségül is veszi! Nagyon is el tudta képzelni, hogy egyesek majd megpukkadnak az irigységtől emiatt. Az ifjú egyébként, a kissé hebrencsnek tűnő természete ellenére is egy jólelkű, csupaszív, és talpig becsületes ember benyomását keltette benne, és Loki máris, mindössze néhány röpke perc ismeretség után is biztos volt benne, hogy Lucy nagyon boldog lesz majd vele.

- Van számodra egy meglepetésem. - fordult a fiú most Lucyhoz megint és játékosan megpöckölte a „kismenyasszonya" orrát egy picit.

- Tényleg? - csillant fel a lány szeme rögtön izgatottan.

- Úgy bizony, egy kis előkarácsonyi ajándék. Apa ugyanis – és ezt most nem lenne szabad ám elárulnom! - egy hangversenyt is leszervezett a festménybemutatódra, a bál és a fogadás mellett. Ebből az alkalomból pedig hoztam neked egy nagyon különleges vendéget...

- Akkor azt hiszem, én nem is tartom fel önöket tovább. - szólt közbe Loki. – Ideje távoznom. Igazán örültem a találkozásnak Miss Lucy, - hajolt meg udvariasan a lány felé – és hát... sok boldogságot kívánok. Adja át üdvözletemet Martha-nak és a nevelőapjának is kérem. Most pedig, ha megbocsátanak...

- Nem bocsátunk meg. - közölte az ifjú James egyszerűen, félbeszakítva a hevenyészett búcsúzkodási kísérletet. - Nem, nem kedves barátom, a legkevésbé sem! Remélem nem gondolta komolyan, hogy hagyjuk csak így elsétálni. Szó sem lehet róla! Attól tartok, legalább a hangverseny végét kénytelen lesz megvárni, mielőtt távozna. A világért sem venném a lelkemre, ha azért maradna le egy ilyen egyedülálló előadásról, mert mi hagytuk elmenni előtte. Oh, egyébként, nézz csak hátra, Lucy – szúrta közbe hirtelen és a vállainál fogva finoman a mondott irányba fordította a lányt – ott jön a meglepetésed!

- Sarah!- kiáltott fel Lucy boldogan és már szaladt is, faképnél hagyva mindkettőjüket, hogy az éppen feléjük közeledő fiatal lányt üdvözölje. Barna hajú, aprócska, filigrán kis teremtés volt, bájos, szinte már porcelánbaba-szerűen szép arcvonásokkal. Egyszerű, fehér muszlinruhát viselt a derekán megkötött piros szalaggal és elsőre Loki igazán nem látott semmi különöset benne. Egészen addig, míg a lány rá nem nézett... Abban a pillanatban, ahogy Lucy öleléséből kibontakozva felemelte a fejét és a pillantásuk összetalálkozott, egyszerre csak elakadt a lélegzete és menten úgy érezte, hogy az idő megállt. Szinte megdermedt. Az a szempár, amely most ránézett! Soha ilyen kék, ilyen gyönyörű szemeket nem látott még! Kivéve egyszer... Lehetetlen volt, teljesen lehetetlen! Mégis ez a lány most szinte hajszálra ugyanazokkal a kék szemekkel nézett rá, mint amelyek úgy megbabonázták őt azon az első, a Sárkány Erődben töltött éjszakán... Biztos volt benne, hogy nem látta még soha ezelőtt ezt a lányt. Nem volt benne semmi ismerős, semmi szokatlan, semmi... rendkívüli. Csak a szeme. Semmi más, csak a szeme. Abból az ártatlan babaarcból most – bármennyire hihetetlennek is tűnt – Samerah szeme nézett vissza rá! Ő pedig csak állt ott, mint akit villám sújtott, képtelenül arra, hogy mozduljon vagy megszólaljon és még az is csak alig-alig jutott el a tudatáig, amit Lucy mostohabátyja – és most már vőlegénye – halkan magyarázott neki közben a lányról.

- Sarah apám egyik régi pártfogoltja. - mondta a fiatalember, miközben mosolyogva nézte Lucy és az új jövevény kitörően boldog, üdvözlő ölelkezését. - Nagyon tehetséges lány. Csak sajnos, rémesen nyughatatlan természete van. Soha nem képes sokáig megmaradni egy helyen, folyton úton van. Mindig, folyton-folyvást, mintha valami hajtaná, űzné és sosem hagyná megnyugodni, vagy mintha folyton... keresne valamit. Valamit, amit sosem talál meg... Apám is így talált rá annak idején, az egyik útja során. Vándorolt, mint valami cigánylány, városról-városra, fogadókban énekelt szállásért és ellátásért néha és mindezt egy szál magában, egyedül, gondoljon csak bele! Ráadásul, szinte csak egy kislány volt akkor még. Talán tizenhárom-tizennégy éves lehetett, több biztosan nem... De az az igazság, hogy valójában máig sem tudjuk, pontosan hány éves, mert sosem mondta meg. Mindenesetre, apám akkor a szárnyai alá vette. Hazahozta hozzánk és Lucy-val nagyon hamar nagyon meghitt barátság alakult ki köztük. Csak hát... szegény lány egyszerűen nem bírja, ha sokáig egy helyen kell rostokolnia. Valóságos kétségbeesés vesz rajta erőt, ha úgy érzi, útnak kell indulnia de valami megakadályozza benne. Úgyhogy, az utóbbi pár évet egy utazó társulattal töltötte. Járják a világot, hangversenyeket adnak, ilyesmi. Apa ugyan nincs a dologtól túlságosan elragadtatva, de azt mondja, Sarah így legalább azt csinálja, amit szeret és biztonságban van. Nem egyedül kóborol szerte a világban. És végül is, csak nem tilthatta meg neki kerek-perec, hogy a maga útját járja, nem igaz?

Loki nem válaszolt. Még mindig a döbbenetével viaskodva hallgatta fél füllel az ifjút, képtelenül arra, hogy kinyögjön egyetlen szót is, noha a fejében egymást kergették a kérdések és a gondolatok. Nem igazán tudta volna elképzelni például ezt az ártatlan, babaarcú teremtést, amint egymaga vándorol városról-városra... de ugyanakkor, bőven elég alkalma volt megtanulni már, hogy ne ítéljen a látszat alapján. Beszélni akart vele, minél többet meg akart tudni róla, tőle magától akarta hallani a történetét, azt, hogy kicsoda. De a lány már nem volt ott. Sem ő, sem pedig Lucy... Mindketten eltűntek a színről egy pillanat alatt, anélkül, hogy észrevette volna és már csak arra ocsúdott fel a megleptéséből, hogy a hűlt helyüket bámulja.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha mi is megyünk és csatlakozunk a hölgyekhez. - szólalt meg az ifjú James mellette ismét és mielőtt tiltakozhatott volna, már karon is fogta őt, hogy kivezesse a teremből. - Igyekezzünk is, mielőtt még elfogynának a nézőtéren a jó helyek!