Karácsony másnapján már nem vártak a házhoz vendéget, és az apja végül beleegyezett, hogy arra a pár rövid látogatásra, ahova ők voltak hivatalosak, ne kelljen vele mennie. Csak Maya kísérte el, de előbb még megeskette őt, hogy árgus szemekkel figyel majd a lányra és ha bármi baj lenne, azonnal hazahívja őket. Nem mintha magától nem vigyázott volna rá úgy, mint a szeme fényére, de megígérte. Tudta, hogy mitől tart Maya... attól félt, hogy a tegnapi szökés-epizód esetleg megismétlődhet. Az apjának még nem is mondták el. Úgy vélték, jobb ha egyelőre nem izgatják fel vele, hiszen végül is semmi baj nem történt. Az angyaluk biztonságban megkerült és visszatért. De azért... ha őszinte akart lenni magához, bizony ő is tartott egy újabb kísérlettől egy kicsit. Főleg, miután Maya sikeresen rendbe tette a szárnyait... Nem is igen hagyta magára aztán a nap folyamán. Miután az apja és Maya elmentek, üres volt a ház. Csak ők voltak ketten és a délután hátralévő része csendes, békés nyugalomban telt el. A lány nagyon hamar kimerült álomba zuhant újra a fájdalomsokk után, ő pedig végig ott ült az ágya mellett, egész délután, az ölében a gitárjával, a dalain dolgozgatva. Ha pedig elunta a próbálkozást, vagy az egy helyben üléstől túlságosan is lezsibbadt már, akkor felkelt, hogy járkáljon egy kicsit és közben apránként felfedezte újra a padlásszobát. Nagyon régen nem járt itt fent már és most, ahogy unalmában a régi komód fiókjaiban kotorászott, egész halom elfelejtett kincset talált. Fényképalbumokat. Egy ősöreg, kézi vetítőgépet és a hozzá való diákat. Régi ékszereket, és még az édesanyja ruhái közül is párat... De a legérdekesebb az összes között egy kis dobozka volt. Szantálfából készült, az illatát még most is érezni lehetett, a tetejét pedig színes kőberakás díszítette. Talán igazi drágakő volt, talán csak színezett üveg... Nem tudta, de nem is érdekelte. Vörös rózsát ábrázolt a díszítés, egyetlen szálat, szinte már festményszerűen finom aprólékossággal, a doboz belseje pedig egy régi, zenélő szerkezet rejtett. Ami első próbálkozásra nem szólt valami szépen, sőt ami azt illeti, egy repedt fazék szimfonikus hangszer lett volna hozzá képest... De miután rászánta az éjszakát, hogy szétszedje, és megtisztítsa, a kis doboz hálából a legkedvesebb, legédesebb melódiát játszotta a maga kis csengettyűhangján, amit valaha is hallott. Ismerte jól, azt a dallamot. Az édesanyja dúdolgatta neki mindig, amikor még kisfiú volt...

Neki szánta a dobozt. Rögtön tudta, hogy ez lesz a sorsa. Amint a tisztítás után összerakta és először megszólaltatta, máris tudta... egyből tudta, hogy neki kell adnia... Az előző napot a lány nagyrészt átaludta. Ma reggel pedig az apja és Maya megint elmentek, és csak estére ígérkeztek vissza. Így az egész nap az övé volt. Neki kellett ma rá vigyáznia, neki kellett róla gondoskodnia és ő örömmel vállalta ezt a feladatot. Nagyon korán volt még, amikor felment hozzá. Meg akarta lepni a dobozkával, azt hitte, hogy még aludni fog. Úgy tervezte, hogy az éjjeliszekrényre állítja majd és ott indítja el, hogy annak a hangjára ébredjen fel... De csalódnia kellett. Az „angyala" ugyanis – ahogy magában hívni szerette – már ébren volt, amikor belépett. Az ablakfülkében kialakított, párnázott kis padon ücsörgött és– valószínűleg – a havas parkban gyönyörködött éppen. Szegény doboz pedig kis híján a padlón végezte, mert amint meglátta, csaknem elejtette meglepetésében. Az ő földre pottyant tündére helyett ugyanis, akit akkor reggel a hóban találtak, egy teljesen hétköznapi lány képe fogadta! Egy teljesen normális lányt talált a szobában, nyoma sem volt a szárnyaknak, sem annak az izzó, fényesen ragyogó, macskaszerűen vad, de mégis gyönyörűséges szempárnak... Csak egy egyszerű lány ült ott a kora reggel halovány, sápadt fényében, az ablakban. Egy bűbájos, gyönyörű... de hétköznapi lány.

Először meg sem tudott szólalni. Azután meg, legszívesebben úgy rohant volna oda hozzá, mintha legalábbis életveszélyből kellene kimenteni. De kénytelen volt visszafogni magát, ha nem akarta megint megijeszteni...

- Mi történt veled? - kérdezte végül, ahogy leült a pad szélére mellé, döbbenten bámulva a szárnyak hűlt helyét. - Hol van a...? Úgy értem...

Apró kis mosoly villant fel a lány szája sarkában a kérdésére, majd egy kicsit előbbre hajolt ültében – mire azon nyomban feltűntek rajta a szárnyak újra, teljes szépségükben, épen, egészségesen. De csak egy pillanatra, azután megint nem voltak sehol sem. Jon meglepetten pislantott egyet.

- Hát... - hümmögte maga elé – Gondolom, így azért kényelmesebb...

- Mondhatjuk így is, igen. - jött a halk felelet, mire Jon megint lefagyott egy percre meglepetésében. Ez a hang annyira... más volt most, mint amit tegnap reggel, a fejében hallott. Hasonlított ugyan rá... de mégis nagyon más volt. Eltűnt belőle a mélység... az a furcsa, ércesen zengő tónus, amivel akkor beszélt... és csupán az a lágy, kedves - édes csengés maradt, amit korábban éppen csak hallani vélt.

- Te tudsz beszélni... - szaladt ki a száján önkéntelenül, mire a lány halk, elfojtott kis kuncogást hallatott.

- Tudok, igen... - mondta, és újfent arra az apró mosolyra húzódott a szája sarka.

- Én nem úgy... - pirult el Jon zavartan, ráébredve, hogy megint mekkora ostobaságot mondott. - Ne haragudj, én csak... Meglepődtem. Azt hittem... Miért nem szóltál eddig egyetlen szót sem?

Erre a kérdésre megint nem kapott feleletet. Csak egy furcsa kis csillanást a szemében és egy árnyat, amely átfutott az arcán egy percre.

- Bocsánat... - fogta meg a kezét Jon egy pillanatra engesztelően. A lány hagyta, nem húzta el. - Ne haragudj, nem akartam... tolakodó lenni. Biztos megvolt az okod rá, hogy eddig nem akartál megszólalni...

Csend telepedett közéjük megint, ezúttal sokáig. Hosszú, kellemetlen percekig. Végül aztán, ismét csak Jon volt az, aki megtörte a hallgatást.

- Nézd... - mondta, a kezébe adva a kis zenélő dobozkát. - Ezt neked hoztam.

A lány meglepve vette át tőle és sokáig csak megilletődötten nézegette. Jon mintha még egy kis könnycseppet is megcsillanni látott volna a szeme sarkában, ahogy végigsimított a rózsaberakáson. De nem mert rákérdezni, hogy jól látta-e...

- Köszönöm. - szólalt aztán meg a lány halkan végül. - Igazán... nagyon szép. De miért...?

- Csak egy kis ajándék. Gondoltam, biztosan örülnél neki. Ha már egyszer, pont így karácsonyra pottyantál ide közénk...

Megint, az a csend. Megint az a sötét, fájdalmas tekintet. Mintha csak a karácsony említése szomorította volna így el...

- Nyisd ki a tetejét. - mondta neki, így próbálva a mélabús hangulatból kizökkenteni egy kicsit. - Nézd csak, így működik...

Halk dallam csendült fel a szobában, és abban a pillanatban a lány szomorúságát mintha elfújták volna. Mosoly költözött az arcára és olyan... hihetetlen örömmel csillant fel a szeme! Remélte, hogy tetszeni fog neki a zenedoboz. De azt nem gondolta, hogy ezzel a kis aprósággal majd ilyen örömet okoz... Pedig így történt. Azok a szemek csak úgy ragyogtak, mint a drágakövek, amikor meghallotta a zenét. Mint két gyönyörű, csillagfényű zafírkő... olyan kék volt, épp olyan kék. Ezek a szemek már nem hüllőre vagy ragadozóra emlékeztették. Emberi szemeknek tűntek immár teljesen, de mégis... Még mindig volt bennük valami különös fény. Valami, amitől szebbnek tűntek bármely egyszerű földi halandó tekinteténél...

- Egek, milyen gyönyörű a szemed így... - mondta, fel sem fogva, hogy megint hangosan beszél. Csak akkor vette észre magát, amikor lány kérdően felvonta a szemöldökét. És milyen kedvesen... bájos volt ez a mozdulat tőle...

- Bocsánat... - sütötte le a szemét Jon zavartan, számát sem tudva már hányadszorra kérve elnézést az elmúlt pár nap alatt. - Ne haragudj, én... Hülyeségeket beszélek, megint. Nem úgy értettem, hogy korábban nem volt szép! Csak... szerintem sokkal szebb így. Amilyen most...

Miért zavarja annyira, amikor nem felel? Amikor csak hallgat és nem hajlandó ránézni sem? Miért érzi olyan... kínosan, olyan rosszul tőle magát? Miért zavarja... ennyire? Miért érzi úgy, hogy egyetlen szaváért most bármit megtenne?

- Kérlek, ugye nem haragszol rám? - nyúlt reménykedve megint a lány keze után. - Nem akartalak megbántani, nem azért mondtam... én csak... - finom szorítást érzett az ujjain, mire elharapta a mondatot. - Ugye nem haragszol rám? - kérdezte újra, felnézve a lány szemébe. Az csak nemet intett a fejével, és óvatosan megint megszorította az ujjait. Jon ezt úgy értelmezte, hogy elfogadja a bocsánatkérését.

- Szóval... - próbálta újraéleszteni a beszélgetést néhány csöndes perc múltával, azután, hogy a dobozka lejárt. - Szereted a zenét?

Apró kis bólintás volt a válasz megint.

- Nem vagy túl beszédes, igaz? - kérdezte Jon elvigyorodva, de aztán rögtön meg is ijedt, hogy nem-e engedett meg magának túl sokat ezzel, nem volt-e ez a hangnem túl merész. A lány azonban úgy tűnt, nem haragudott meg, mert halványan elmosolyodott, ahogy megint megrázta a fejét.

- Nem szeretem a felesleges beszédet. - mondta halkan. - És... azt hiszem, egy kicsit nehéz is nekem... megbízni az emberekben...

- Értem. - bólintott Jon elkomolyodva. - Sőt, azt kell mondjam, nagyon is megértem... hogy így érzel. És ebben az esetben, csak még jobban örülök, amiért engem méltattál annyira a bizalmadra, hogy beszélj velem. Nagyon köszönöm a megtiszteltetést. - hajtott előtte egy tréfás kacsintással fejet, mire a lány halkan felnevetett. Csak egy pillanatra, azután rögtön el is hallgatott, a szája elé kapva a kezét minta... mintha úgy érezné, hogy neki nem illik, hogy nem szabadna kacagnia, vagy... Ki tudja, miért csinálta? Nem is számított igazán... Most csak boldog volt, hogy végre sikerült megnevettetnie egy kicsit...

- Elárulod a neved, angyalom? - kérdezte kedvesen, de rögtön látta is a lány arcán átfutó árnyékból, hogy ezzel a kérdéssel bizony túl messzire ment. - Nem kell megmondanod, ha nem akarod... - visszakozott is nyomban. - Én csak...

- Samerah. - felelte a lány ekkor hirtelen, félbeszakítva a magyarázkodását. - Samerah a nevem, vagy legalábbis... valamikor régen így ismertek...

- Samerah... - ismételte meg Jon halkan. - Milyen furcsa... Olyan ismerősen hangzik ez a név, mintha... mintha már hallottam volna...

- Nem tudom, méltó vagyok-e még rá egyáltalán, hogy viseljem ezt a nevet... - jegyezte meg a lány egy keserű kis sóhajjal. És megint, olyan furcsán nézett maga elé, ahogy ezt mondta... Jon nem tudta mire vélni, sem ezt a különös kijelentését, sem pedig a szomorúságot, amely átvonult az arcán megint.

- Ezt hogy érted? - kérdezte, a homlokát ráncolva és finoman a kezéért nyúlva. - Már hogy ne lennél...? Samerah, ez butaság, miért ne...

- Ne szólíts így, kérlek! - vágott a szavába a lány hevesen ismét. - Nagyon kérlek! Ne szólíts így többet... Ne emlékeztess arra, hogy ki voltam... hogy mit veszítettem...

- Jól van, jól van! - próbálta csitítgatni Jon egy kissé riadtan. - Jól van, nyugodj meg... Nem hívlak így többet ha nem akarod, megígérem. De akkor hogyan szólítsalak... szólítsunk ezután? Találjunk ki egy új nevet neked?

Nem kapott választ. Igazából, abban sem volt teljesen biztos, hogya lány hallja... Tényleg nagyon furcsa volt, ahogy nézett maga elé. Mintha nem is lenne teljesen itt...

- Samerah...? - próbálta mégis a nevén szólítani ismét, hátha ezzel visszazökkentheti, visszaszerezheti a figyelmét. Igaz, tartott tőle egy kicsit, hogy majd megharagszik rá, amiért máris figyelmen kívül hagyta a kérését... De megint nem kapott semmi választ. Semmit. Mintha tényleg nem hallotta volna őt.

- Samerah... - próbálkozott ismét, most azonban, szinte nyomban egy halk, nyugodt hang felelt neki. Egy hang, amelyet csak ő hallott, amely megint, csak az ő fejében szólt...

- Hagyd most... kérlek... - ugyanaz a hang volt, mint amit tegnap reggel is hallott. - Nem haragszik rád, ne aggódj. De hagyd most... Csak hagyd, ne kérdezd. Ne is hozd neki szóba újra, ezt az egészet. Most még ne, egyelőre...

- Rendben... - válaszolta neki, akaratlanul is fennhangon. - Rendben, ahogy akarod...

Az átmenet megint, szinte csak a másodperc töredéke volt. Amilyen hirtelen elfogta korábban ez a furcsa, révült állapot, most épp olyan gyorsan el is múlt. A lány pislantott egyet, majd megrázta a fejét – és szinte nyomban el is tűnt a szeméből az a különös fény.

- Bocsánat... - motyogta halkan és egy kicsit még mindig zavartan, majd újra pislantott egyet. - Ne haragudj, én csak... én... Miről is beszéltünk az imént?

 - A zenéről. - vágta rá Jon szinte nyomban, kihasználva a lehetőséget, hogy rögtön meg is tarthatja a hangnak tett ígéretét. - Csak a zenéről. Azt mondtad, szereted a zenét...