Nem szabadult el olyan hamar, mint tervezte. Maya számítása, hogy a vendégsereg már távozni készül, végül mégsem vált be. Mire visszajutott a padlásra, a lány már aludt. Magától feküdt-e vissza, vagy Maya osont-e fel két búcsúzkodó vendég között, hogy ágyba tuszkolja, nem tudta. Ő azonban semmi esetre sem akarta egyedül hagyni éjszakára, és így végül a karosszékben nyomta el az álom, a kandalló előtt. Ott is ébredt fel reggel. A tűz még mindig égett, és valaki gondosan betakargatta őt azzal a vastag, horgolt kendővel. Meglepve vette észre, hogy mintha még most is, pontosan ugyanazok a fahasábok lennének a kosárban is – és a tűztérben is, mint amikor ő begyújtotta a kandallót szenteste éjjel. A másik meglepetés pedig akkor érte, amikor az ágy felé nézett. A lány ugyanis ébren volt. És őt figyelte.

- Jó reggelt... - köszönt neki egy kicsit kábán, még mindig az álom hatása alatt. A már megszokott, apró kis bólintást kapta válaszként, mire ő is, mosolyogva visszabólintott neki.

- Mondd csak... - kérdezte aztán, elnyomva néhány alattomos ásítást, ahogy nagy nyújtózkodások közepette feltápászkodni készült. - Te csinálod, hogy lassan már két napja egyáltalán nem alszik ki a tűz?

De azt már nem látta, hogy a lány reagált-e valamit a kérdésére, mert a következő percben nyílt az ajtó és Maya lépett be, magára vonva a figyelmét.

- Jó reggelt, gyerekek... - köszönt rájuk egy kissé meglepve, mikor meglátta, hogy mindketten a szobában vannak. - Jon, te itt aludtál?

- Amint látod... - morogta a fiú, hiába próbálva kinyújtóztatni az elgémberedett tagjait. - De többet ilyet nem csinálok. Pokoli kényelmetlen ez a szék!

Maya csak mosolyogva ingatta a fejét, letette a reggelizőtálcát a komódra, majd az ágyhoz ment és letelepedett a matrac szélére.

- Hogy vagy, angyalka? - kérdezte kedvesen, félrefésülve az ujjaival egy kicsit a lány haját. - Jól aludtál?

Semmi válasz, csak egy kutató, érdeklődő pillantás. Maya azonban nem igazán zavartatta tőle magát. Csak tovább igazgatta a lány haját, közben jókedvűen cseverészve beszélt hozzá és mintha egyáltalán fel sem tűnt volna neki, hogy nem kap semmi feleletet.

- Figyelj bogaram, ha már egyszer így felébredtél és úgy látom, elég jól is vagy... Szeretném egy kicsit közelebbről is megvizsgálni a szárnyaidat. Mit szólsz? Megengeded?

- Várj Maya, majd én... - ült oda az ágy másik szélére Jon is. - Hadd beszéljek vele én. Engem megért...

- Drágám, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ha nem tűnt volna fel! - tört ki Mayából erre a nevetés. - Ha téged megért, akkor nyilván engem is, nem?

- Oh... - vörösödött el Jon hirtelen, rájőve, hogy butaságot beszélt. Aztán nyomban ő is elnevette magát. Ugyanakkor pedig, mintha egy kis mosolyfélét látott volna felvillanni az „angyaluk" arcán is... és rögtön nem is zavarta már annyira, hogy az imént úgy bolonddá tette magát.

- Na gyere, kicsi lány. - fogta meg Maya a kezét, hogy felsegítse. - Állj fel szépen, hadd nézzelek...

A lány engedelmesen fel is kelt az ágyról, de már az első lépésnél megbicsaklott a lába egy kicsit, mintha nem bírta volna el a hirtelen terhelést. Szerencsére Jon résen volt és épp időben termett ott mellette, hogy támogassa.

- Minden rendben? - kérdezte halkan, finoman átkarolva a derekát. Megint csak egy apró, épp hogy látható biccentés volt a válasz.

- Minden rendben? - kérdezte Maya is szinte nyomban, aggódva, de választ egyikőjüktől sem kapott. - Jól van... - sóhajtott fel aztán halkan, amint a lány újra stabilan állt a lábán, feltételezve, hogy a szokásos hallgatás ebben az esetben 'igen'-t jelent - Akkor, most fordulj meg kérlek. Háttal nekem. Hadd lássam azokat a szárnyakat...

***

Hosszú percekig eltartott a vizsgálat. Maya óvatos, precíz mozdulatokkal, szinte centiméterről centiméterre tapogatta át a sérültnek tűnő szárnyakat. A lány egy-egy fájdalmasan elakadó, apró sóhaj kivételével némán tűrte az egészet.

- Mi a helyzet? - kérdezte Jon néhány perc múlva, elunva a hosszú csendet. - Találtál valamit?

- Igen, egy törést. - felelte Maya, fel sem nézve a munkából.

- Törést?! - kérdezett vissza Jon elhűlve. - Biztos vagy benne?

- Nem teljesen, de annak tűnik, így elsőre. Itt lent, a bal szárnya tövétől nem messze... Látod?  Itt, mintha elmozdult volna egy csont. Valószínűleg ezért tartja egy kicsit furcsa szögben. És ezért nem tudja rendesen mozgatni sem.

- Mi újság idefent fiatalok? - szólt bele egy új hang is a beszélgetésbe, halk koppanások kíséretében. - Jó reggelt, Maya... Jon? Minden rendben?

- Annyira nem... - fordult oda Jon aggódva a feléjük sántikáló apjához. - Apa, Maya azt mondja, eltört a szárnya és...

- Eltört? - kérdezett vissza némileg szórakozottan az öreg, és halk nyögéssel letelepedett melléjük a karosszékbe. - Az ördögbe is, ez elég kellemetlen... Akkor mégis kénytelen leszek orvost hívni hozzá, hiába ébredt fel? Maya, mennyire súlyos a helyzet? 

- Nem tudom Arthur, nincs röntgenszemem. Valószínűleg helyre kellene tenni és rögzíteni, de...

- Gondolod, hogy meg tudod csinálni?

- Lehetséges, bár szárnyakat még sosem gyógykezeltem. Meg kellene próbálni.

- Hát akkor, próbáld meg! Mire vársz?

- Apa, erről talán... először őt kérdezzük meg. - szólt bele Jon is a vitába, kicsit tartva ugyan tőle, hogy mi lesz az apja reakciója, de azért elszántan is arra, hogy csak úgy nem hagyja a lány feje felett dönteni őket. - Te mit mondasz? - fordult is oda hozzá nyomban, mielőtt még esetleg bármelyikük is közbeszólhatott  volna. - Az lesz, amit te szeretnél. Hívjunk hozzád orvost? Vagy megengeded, hogy Maya próbálja meg helyretenni a törött csontot?

A lány egy pillanatig jól láthatóan habozott. Mintha vívódott volna, hogy mit válasszon. Lehajtotta a fejét, és kerülte mindegyikőjük tekintetét. Egymás után teltek a percek így...

- Mi legyen, angyalom? - kérdezte végül Jon egész halkan, olyan halkan, hogy a lányon kívül más talán nem is hallotta. - Megengeded?

Egy pillanatig megint nem történt semmi sem, aztán a lány egyszercsak hirtelen felnézett – egyenesen az ő szemébe – és megint bólintott egyet.

- Jon? - kérdezte Maya, kíváncsian felvont szemöldökkel nézve hol az egyikükre, hol a másikukra. - Mi legyen?

- Mehet. - felelte neki Jon végül nyugodtan anélkül, hogy egy percre is megszakította volna a lánnyal a szemkontaktust. - Próbáld meg.

- Biztos?

- Igen. Teljesen. Csináld. Rajta, mire vársz?

- Rendben... - Maya mély levegőt vett, és finoman megint végighúzta az ujjait néhányszor a  sérült részeken. - Akkor lássuk...

Halk reccsenés hallatszott, és egy fájdalmas sikoly. Jon épp csak meg tudta tartani a lányt, mikor az a karjába ájult. De az egész csak egy pillanat volt és már vissza is nyerte az eszméletét. Aranyos csillámlás futott végig a szárnyán, ahogy a sérült csontrész a helyére ugrott, majd pedig valami halvány, ezüstös-kék fény, a gondolatnál is sebesebben cikázva végig mindkét szárnyon, kirajzolva egy pillanatra a teljes, szinte madárszerűen finom csontozatot. Maya, aki a lány háta mögött állva első kézből látott mindent, elhűlve bámulta a történéseket. Az apja is nyomban felugrott a karosszékből, mikor a lány összeesett, és mostanra szintén mögöttük állt már, jókora adag aggodalommal, de ugyanakkor a tudós leplezetlen kíváncsiságával figyelve a szárnyak varázslatos öngyógyulását. Jon nem törődött velük. Nem is látta őket. Ő csak arra a kéken ragyogó, fájdalomkönnyekben úszó szempárra figyelt. Az idő megint megszűnt, a világ megint nem létezett. Aztán egyszer csak, egy hang szólalt meg. Egy hang, amely mély volt, zengő és telt, ugyanakkor valami bársonyosan puha és édes tónus is vegyült bele, és amely mintha nagyon - nagyon messziről, nagyon régről szólt volna...

- Köszönöm... - csak ennyit mondott. Csak egyetlen szót. De Jon úgy érezte, ennyi is épp elég volt, hogy az a mélyen zengő, földöntúli hang valósággal a lelkébe, az elméjébe égette ezt a szót. Az egész annyira... hihetetlen volt. Némán bámult a lányra, döbbenten, elkerekedett szemekkel, majd ugyanúgy nézett aztán az apjára és Mayára is, de azok még mindig a szárnyakat tanulmányozták elmélyülten. Úgy tűnt, ők nem vettek észre az egészből semmit sem. Mintha azt a különös hangot csak egyedül ő hallotta volna... Mintha senki máshoz, csakis őhozzá beszélt volna, és mintha... mintha csak egyenesen a fejében szólt volna...

 - Így van. - szólalt meg ekkor a hang újra. - Ők valóban nem hallanak. Ne, kérlek. Ne válaszolj hangosan. Okkal nem akarom, hogy halljanak. Maradj csendben kérlek... Hallgass most, és csak engedd, hogy megköszönjem neked. Köszönök mindent, amit érte tettél... hogy utánamentél és megkerested. Butaságot csinált volna, ha akkor nem találod meg. Köszönöm, és remélem egy nap majd lesz rá alkalmam, hogy meghálálhassam neked...