Nagyon hirtelen történt minden. Egyszer csak, szinte minden átmenetnélkül azt vette észre, hogy a hóval borított, téli erdő – vagy park? - helyett egy díszes, kristálycsillárokkal fényesen kivilágított teremben áll és épp felfelé bámul a márványozott, stukkókkal díszített mennyezetre.

- Szabad a kabátját, uram? - szólalt meg mellette egy halk, szinte már félénk hang és ahogy megfordult, egy fiatal fiút látott, amint bizonytalan mosollyal a Loki karján lógó ruhadarabért nyúlt.

Gondolkodás nélkül adta oda, noha egészen addig észre sem vette, hogy nála volt. Egy másik legényke – ránézésre hasonlóan fiatal, még épp csak kinőhetett a kamaszkorból – eközben már szorgalmasan terelgette az újabb és újabb érkezőket – köztük őt is –egy másik terem irányába. Loki egy pillanatig még meghökkenten állt a forgatag közepén, de aztán vállat vonva hagyta magát elsodortatni az árral. Az ajtó, amely felé a szorgos kis inasféle terelte őket udvariasan, egy hasonlóan fényesen kivilágított terembe vezetett. Mindenfelé emberek ácsorogtak már odabent pezsgős – és egyéb italospoharakkal a kezükben, kisebb-nagyobb csoportokba verődve és kedélyesen cseverészve egymással. Mindenki nagyon elegáns volt, és úgy tűnt, szinte mind ismerik is egymást. Az urak valamennyien Lokihoz hasonlóan voltak öltöve így egyáltalán nem tűnt ki közülük, a hölgyek ruházata pedig leginkább arra emlékeztette, amit az a kedves fogadósné adott akkor Samerah-ra. Talán csak a szoknyák voltak valamivel szűkebbre szabva és a derekak még karcsúbbra fűzve. Mindent belengett egyfajta kellemes, izgatott, de nem türelmetlen várakozás. Ahogy Loki körbesétált a teremben, többen is barátságosan odabiccentettek neki, mintha csak ismernék. Ezt ő ugyan merőben furcsának találta, de nem akart sem udvariatlannak látszani, sem pedig túlzott feltűnést kelteni. Egyszerűen viszonozta hát az üdvözléseket és közben buzgón remélte, hogy senki sem próbál majd beszélgetést kezdeményezni vele. Hamarosan elérte a terem végét, ahol egy mélyzöld bársonylepellel borított emelvény állt. Mögötte aranyszínű selyemfüggönyök, mellette pedig jobbról is-balról is elegáns, vörösbe és aranyba öltöztetett fenyőfák álltak. Karácsonyfák. Szóval itt így szokás díszíteni őket. Ha őszinte akart lenni, a saját megoldását a hópelyhekkel és a mágikus fénnyel azért tetszetősebbnek találta... A függönyök az emelvény mögött gondosan össze voltak húzva és az egész helyszín úgy tetszett, mintha csak valamire - vagy éppen valakire - várna. Ahogy az egész terem és benne mindenki is ezt a benyomást keltettte benne. Mintha minden és mindenki várt volna valamire. Hamarosan aztán, azt is megtudhatta, hogy mire.

Nem kis meglepetésére ugyanazt az ősz hajú férfit látta fellépni az emelvényre, mint akit korábban abban az erdő-vagy parkféleségben látott, azzal a két fiatal lánykával. Szinte nyomban elcsendesült mindenki, ahogy színre lépett és többen is tiszteletteljesen odaintettek vagy odabiccentettek neki. Ebből pedig Loki arra következtetett, hogy ő lehet itt a házigazda, vagy ha az nem is, de mindenesetre a jelenlévők számára egy nagyon fontos és megbecsült személy. A férfi várt néhány pillanatot, míg tényleg mindenki észre nem vette és az utolsó beszélgetésfoszlány is el nem halt a teremben.

- Szép jó estét kívánok mindenkinek. - szólalt meg akkor, mély, kellemesen zengő hangon. - És persze, nagyon boldog karácsonyi ünnepeket. Így előre is, bár tudom, hogy addig azért még néhány nap hátra van. Na de, a jókívánság sosem lehet túl késői vagy túl korai, nem igaz?

Halk kis nevetés hangzott fel innen is - onnan is egy pillanatra, de senki sem látszott igazán törődni vele.

- Először is, nagyon köszönöm mindannyiuknak, hogy eljöttek. - folytatta az öreg zavartalanul, szintén nem sokat törődve a „közönsége" reakcióival. - Több szempontból is különleges ez az este. Az idei év Intézetünk fennállásának tizenharmadik éve. Bizony, bakfiskorba érünk lassacskán... (újabb, halk kis nevetéshullám) – Ebből az alkalomból pedig szeretném külön is megköszönni minden itt megjelent támogatónknak ma este, hogy ennyi év után sem hagytak el minket és még mindig segítik a munkánkat, még mindig látnak fantáziát a bolondságainkban. (ezt a kijelentést megint itt - ott felhangzó kuncogás követte) Külön szeretném megköszönni azt is minden egyes jelenlévőnek, hogy most itt vannak, hogy eljöttek. Ugyanis nem csak a karácsony és a közelgő évfordulónk miatt különleges alkalom ez a mai számomra. Mint azt sokan Önök közül tudják, az én drága nevelt lánykám nem mindennapi művészi hajlamokkal van megáldva. Ezidáig sajnos sikertelenül próbáltam rávenni arra, hogy a családon és néhány legközelebbi bizalmas baráton kívül más is láthassa a műveit, most azonban – ki tudja miért – végül mégis kötélnek állt, és beleegyezett, hogy a legutóbbi alkotását ma este bemutathassuk itt a nagyközönségnek!

Udvarias taps hangzott fel innen is-onnan is a közönség soraiban és Loki megint feléledni érezte az izgatott várakozást rajtuk. Mintha valami nagyszabású, az életben csak egyszer adódó alkalomról lenne szó. Kezdett ő is egyre inkább kíváncsi lenni – és nem is kellett soká várnia. A férfi még egy pillanatnyi, jól kiszámított hatásszünetet tartott, majd a mögötte lévő, sodrott ezüst-zsinórt megrántva széthúzta a függönyt.

Egy festmény lapult mögötte a falon, díszesen faragott, ébenfa keretben. Holdfényben fürdő téli erdőt ábrázolt, hóval borított tisztást – és egy lányt. Egy lányt, amint a földön összekuporodva, a fejét a térdére hajtva ült a hóban. Az arca nem látszott, de Loki mégis, szinte érezte a belőle áradó szomorúságot. Az egész tartása olyan mély kétségbeesést és fájdalmat árasztott, hogy az ember szeme már-már könnybe lábadt tőle. Hihetetlenül élethű volt a kép egyébként és volt benne valami egészen különös... hatás. Nem talált rá jobb szót és nem is tudta volna pontosan megmagyarázni, hogy mi volt az, de ahogy a festményre nézett, egy pillanatra valósággal megcsapta a téli éjszaka hidege, puha hópelyheket vélt érezni a kezén, és ugyanakkor meglepve vette észre, ahogy közelebb lépett egy kicsit, hogy amit az első ránézésre az erdő fái által vetett árnyéknak vélt a lány vállai körül – azok valójában szárnyak. Fekete tollakkal borított, angyalszerű szárnyak... Amelyek ráadásul, mintha időről-időre mozdulni látszottak volna... Az emberek körülötte többnyire néma csendben, esetleg a mellettük állókkal halkan suttogva beszélgetve csodálták a festményt. Úgy tűnt, a hóban síró lány képe mélyen megérintett mindenkit. Loki azonban hiába akarta alaposabban is szemügyre venni a művet, hogy meggyőződhessen róla, nem hallucináció vagy illúzió az, amit látni vélt, nem volt rá alkalma. A következő pillanatban ugyanis, az addig megilletődött, csodálkozó hangulatot és csendet izgatott sutyorgás váltotta fel, ahogy egy új jövevény – egy szőke, ifjú hölgy – lépett a terembe, krémszínű ruhában, magabiztos kis mosollyal az arcán, és a tömegen átvágva egyenesen az emelvényhez sétált.

- Nocsak! - fogadta a festményt bemutató férfi meglepett, de ugyanakkor örömteli mosollyal. - Végül mégis úgy döntöttél, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel? - kérdezte, és tréfás hunyorgással kezet csókolt a lánynak, mire az kuncogva biccentett egyet. - Hölgyeim és uraim! - fordult aztán a hallgatóság felé – Nem mindennapi pillanatnak lehetünk most tanúi. Ha valaki a jelenlévők közül esetleg nem ismerné még – amit erősen kétlek – bemutatnám Önöknek személyesen a művészt – a nevelt lányomat, aki egyébként előszeretettel marad távol minden nagyobb társadalmi eseménytől - Miss Lucinda Craine-t.

Mindenki tapsolni kezdett, udvariasan, visszafogottan, de mégis lelkesen. A szőke lány mosolyogva, kecses kis fejbólintással köszönte meg az üdvözlést, azután a nevelőapjához hajolva a fülébe súgott valamit. Meghökkenés, meglepetés, majd öröm villant fel a férfi arcán, némi hitetlenkedéssel vegyítve. Kérdezett valamit a lánytól, mire az buzgón bólogatva felelt. Loki sajnos nem állt elég közel ahhoz, hogy hallhassa, mit beszélnek. Megint felvillant az öreg arcán ugyanaz a boldog mosoly, majd egy kicsit megemelve a hangját újra a hallgatóságukhoz fordult.

- Megbocsátanának nekünk néhány perce? Azt hiszem, most egy kicsit elszólít minket a családi kötelesség... Lucy ugyanis épp az imént közölte velem, hogy az én széltoló, világcsavargó fiam– mit ad isten – egyszer csak úgy döntött, hogy hazatér! Épp most érkezett meg és valamiért sürgősen úgy érzem, beszélnem kell vele. Szóval, kérem nézzék el nekünk, ha most eltűnünk egy kis időre.

Megértő mosolyok, és halk nevetés fogadta ezt a bejelentést, mindenhonnan. Úgy látszott, az itt jelenlévők közül mindenki jól ismeri ezt a családot... és mindenki kedveli is őket.

- A festmény természetesen a helyén marad a fogadás teljes időtartama alatt ma este, hogy kedvükre gyönyörködhessenek benne. Mielőtt még a mi Lucy-nk végleg visszasüllyesztené azt egy poros sarokba, a műterme rejtekében...

- De Papus, kérlek...! - méltatlankodott erre a szőke leányzó fennhangon, de ugyanakkor mosolyogva. A nevelőapja úgy látszott, egyáltalán nem is vette a felháborodását komolyan, mert csak tréfásan megcsipkedte az arcát erre, majd a karját nyújtotta neki. A lány elfogadta, és miután néhány barátságos bólintással elköszöntek az egybegyűltektől, nagy egyetértésben lesétáltak az emelvényről. Hamarosan mindketten el is tűntek Loki szeme elől a tömegben. Az emberek körülötte mindenhol mozgolódni kezdtek, újra kisebb csoportokba verődve beszélgettek és többen is vissza-visszasétáltak egy pillanatra a festményhez, hogy újra megcsodálhassák vagy csak kicsit közelebbről is láthassák. Különösen miután néhány fürge kezű kisinas szétbontotta és kivitte az emelvényt, így ha valaki akart, egészen közel is mehetett hozzá, akár meg is érinthette. Sokan így is tettek és anélkül, hogy észrevették volna hosszú percekre ott feledkeztek előtte. Loki maga is arra készült, hogy az első bámészkodási hullám elvonultával majd alaposabban isszemügyre vegye a képet. Nem hagyta nyugodni az a különös,szinte már-már... mágikus vizuális hatás, amit keltett. Ugyanakkor, ha őszinte akart lenni magához, egy kicsit tartott is tőle. Valamiért úgy érezte, ez a festmény különös szépségével talán még valamiféle rejtett befolyást is gyakorolhat a nézőire... és ha így van, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ő ez alól kivétel lesz majd. De alig határozta el magát, hogy furcsa előérzet ide vagy oda igenis közelebb megy és megvizsgálja, amikor hirtelen, egyszer csak egy kezet érzett a karján és valaki megszólította.

-Thomas? Tényleg te vagy az?