- Hozhatok esetleg még valamit? - szakította félbe egy udvarias, érdeklődő hang a gondolatait. Az étkezőkocsi ablakánál ülő szőke fiatalember összerezzent és kissé zavartan pillantott fel.

- Szeretne még valamit? -kérdezte újra kedvesen, elnéző mosollyal a vasúti utaskísérő.

- Nem, köszönöm. - rázta meg a fejét a kérdezett, még mindig ugyanazzal a tétova, zavarodott kifejezéssel az arcán. - Semmit...

Az idősebb hölgy erre csak bólintott egyet, majd otthagyva őt, máris a következő utashoz ment. Ahogy távozott, a fiatal férfi – inkább még csak fiú, egy nagyra nőtt kamasz – sóhajtva a vonatfülke ablakának döntötte a fejét. Ezért nem szeretett soha első osztályon utazni. Itt az embert sosem hagyták egy percre sem békén, magában lenni. De ha egyszer, az apja ragaszkodott hozzá? Egy Craine mindennek adja meg a módját... Épp elég olyan dolog akadt így is, amely súrlódásra adott okot köztük, amelyben különbözött a véleményük. Nem akart még egy ilyen banális apróságon is - hogy milyen kocsiosztályon utazzon haza - összeveszni vele. Főleg nem így, karácsony előtt...

Idén valahogy nem tudta elkapni igazán az ünnepi hangulat. Pedig hogy szerette régebben a karácsonyokat! Az édesanyja halála után, az apjával minden évben azon igyekeztek, hogy minél különlegesebbé varázsolják egymás számára ezeket az időszakokat. Bárhol dolgozott is az apja, bármi után kutatott, bármerre is járt, karácsonyra mindig hazajött hozzá. Semmi sem lehetett túl messze. Semmi sem lehetett fontosabb annál, hogy a Szentestét vele töltse. Azután pedig, hogy a nagybátyját, Frank-et is elveszítette, csak még inkább így volt ez. Már csak ők maradtak egymásnak. A karácsonyok pedig ezután még fontosabbá, még különlegesebbé váltak. Idén mégis, kissé nehéz szívvel utazott haza az ünnepekre. Na, nem mintha annyira bánta volna a szünidő idejére otthagyni az iskolát. Igenis boldog volt, hogy eljöhet, még ha csak két röpke hétről volt is szó. Az apja kívánsága volt ez is... Ez az átkozott internátus. Az Államok egyik legjobb hírű, legnívósabb iskolája. Ki nem állhatta. Őszintén utálta az egészet és ezt meg is mondta neki, de ő hajthatatlan maradt. A Craine Intézet örököseként a lehető legjobb oktatást kellett kapnia. Folyton csak ezt hajtogatta, és nem engedett, bármennyit is veszekedtek, bármennyit is könyörgött neki. Ez volt az első, amin komolyabban összevesztek. Ez az ostoba iskola. Ő nem akart eljönni New York-ból, nem akart eljönni otthonról, nem akarta otthagyni a régi barátait, az ismerős utcákat... De csak egy kölyök volt még, mégis mit tehetett volna? Az apja szerint a New York-i középiskolák nem voltak elég színvonalasak a fia számára, és ő döntött, neki ez volt az akarata. Évek teltek el azóta az első, szeptemberi nap óta, és ő, Jonathan Craine most mint e „nagy hírű tanintézet" végzős diákja tartott épp a karácsonyi szünidőre haza. Hiába volt azonban az ünnepien feldíszített vonat, a levegőben terjengő süteményillat, a sok várakozástól kipirult, ajándékcsomagokkal megrakodott, izgatottan beszélgető ember, vagy a gőzölgő, fűszeres karácsonyi tea előtte az utazóbögréjében. Bármennyire is igyekezett, most egyik sem segített annak a régi, boldog, önfeledt, téliszünet-kezdeti hangulatnak az előidézésében. Ez volt az utolsó éve az internátusban, a nyáron végez. És még a félév vége előtt le kell adja a papírokat az egyetemi felvételijéhez. Már a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra, hogy ha hazaér, meg kell majd beszélnie az apjával mindezt. Hogy mondja meg neki, hogy nem szeretne egyetemre menni? Hogy nem akar továbbtanulni? Legalábbis nem úgy, ahogyan azt ő elképzeli...

Újabb, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, majd óvatosan kortyolt néhányat a teából. Két levél lapult a hátizsákjában. Mindkettő az apjának szólt. Az egyik az iskola igazgatójától, aki egyben az osztályfőnöke is volt. Egyfajta félévi értesítő, értékelés amely róla és a tanulmányi eredményeiről szólt. Csupa ostobaság hogy, milyen jól viseli magát, milyen szorgalmasan tanul. Nem mintha nem így lett volna. Valóban igyekezett megbecsülni magát. De soha nem azért, hogy annak a hájas, vén majomnak elnyerje a rokonszenvét. Csakis az apja kedvéért... Azért csinált mindent. Miatta viselte el a kötöttségeket, az összes ostoba szabályt. Miatta tanulta azt is, ami nem érdekelte épp olyan igyekezettel, mint a szívének kedves tárgyait, hogy neki ne okozzon csalódást. Legalább ebben ne, ha már a hosszúra növesztett hajával, a fülbevalóival, a barátaival alapított rockzenekarával, meg a többi – ahogyan ő nevezte – ostoba kamaszhóbortjával olyan sokszor sikerült felbosszantania. A másik levél, már előre tudta, pontosan ugyanebbe a bosszantó kategóriába fog tartozni nála. A nagybátyja Frank egykori társa írta, aki most a New York-i rendőrség egyik vezető nyomozója volt. És akinek nem mellesleg, az Akadémia fejesei közt is akadt jócskán befolyása... Néhány napja felhívta őt az iskolában, ahogy minden évben szokta karácsony előtt. Folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot Frank halála óta, hogy ahogy mondta, figyelemmel kísérje, hogyan alakul az ő kedvenc, lélektől való unokaöcsikéjének, a kapitányság leendő ifjú reménységének a sorsa. Ez volt az ő nagy vágyálma... Rendőr akart lenni, amióta csak az eszét tudta. Rendőr, mint a nagybátyja... Az apja is tudott róla. Hogyne tudott volna, hiszen már kisfiúként is folyton erről beszélt. De sosem vette őt komolyan. Mindig csak legyintett, ha szóba hozta. Hát, erre levélre most biztosan nem fog legyinteni. Ellenkezőleg...

Elsőre majd kiugrott a bőréből, mikor a szokásos dolgaik megbeszélése után Jamie közölte vele, hogy intézett neki egy helyet a következő, ősszel induló szemeszterre a rendőrakadémián. Aztán ugyanolyan gyorsan le is lohadt az öröme, ahogy az eszébe villant, mit fog az apja szólni majd minderre... Nem fogja megengedni. Biztos volt benne, hogy nem fogja. Meg is mondta Jamie-nek, de az jóval optimistábban látta a dolgokat nála. Azt felelte, csak nyugodtan bízza az egészet rá. Majd ő elmagyarázza Arthur-nak a helyzetet és megérteti vele, milyen kivételes egy lehetőség ez. Majd ő elintézi, hogy mehessen, hogy az apja áldását adja rá. Két nap múlva pedig valaki leadta ezt a levelet az ő részére az iskola portáján. Dupla boríték volt, dupla levél. Az első neki szólt. Csak néhány sor volt, egy rövid instrukció. Csak annyi, hogy a másik levelet, ami az apjának van címezve sértetlenül, felbontatlanul adja át. És hogy ne izguljon, csak hagyja menni szépen a dolgokat a maguk útján. Végtére is, karácsony van nem igaz? Mikor máskor teljesülnének váratlanul a kívánságok, vagy válnának valóra egyik napról a másikra a leglehetetlenebb, legtitkosabb álmok?

Fel sem tűnt neki, hogy a vonat lassítani kezdett. Először azt vette csak észre, hogy egyre-másra vágnak át az étkezőkocsin a csomagokkal, bőröndökkel megrakott emberek. Aztán már a körülötte lévők is lassacskán szedelődzködni kezdtek. Ismerős, elővárosi fények suhantak el mellette ahogy az ablakon kinézett, így hát ő is vette a táskáit, becsukta, majd el is tette az asztalon előtte heverő könyvecskét amelybe az út során szórakozottan firkálgatott, magára kapta a kabátot és a többi leszálláshoz készülődő közt ő is előrement, hogy amikor a vonat végül befut az állomásra, ne vesztegessen már el ezzel értékes perceket.

Hamarosan aztán, valóban meg is érkeztek. A vonat halkan szisszenve, sima, egyenletes fékezéssel lassított tovább, míg végül a peronra beérkezve egy döccenéssel megállt. A tülekedő embertömeg őt is magával sodorta, a mozgó kabát – és táskatengeren kívül sokáig mást nem is látott. Mindenhol bőröndök. Becsomagolt, gondosan vigyázott ajándékok. Egymást üdvözlő, ölelgető, a viszontlátás örömétől sokszor könnyező családtagok. Tipikus karácsonyi látkép egy zsúfolt, nagyvárosi pályaudvaron... Őt senki sem várta. Az apja Atlantában volt egy konferencián, csak Szenteste napjára ígérkezett haza. Egyfelől, ezt nem is igazán bánta... Így legalább lesz még egy napja, hogy felkészüljön a rá váró vitára, hogy összeszedje magát és a gondolatait, az érveit, azt, hogy mit is akar neki mondani. Másfelől viszont... a sok családi összeborulást látva maga körül, azért elfogta egy kicsit a szomorúság. Csak egy pillanatra. Jó lett volna, ha ma este valaki őt is így fogadja. Ha valaki itt állt volna a peronon mikor a vonatról leszállt, csak őrá várva és ennyire örülve neki, hogy viszontlátja... De le is rázta magáról hamar ezt a zavaró érzést. Sem oka, sem ideje nem volt most a búslakodásra. A házuk a város másik végén állt és valahogy még haza is kellett jutnia. Nem számított rá, hogy bárki is kijön majd elé a pályaudvarra, így aztán alaposan meglepődött, mikor a taxiállomás felé indulva egyszer csak egy kiáltást sodort felé a szél.

- Jon! Jonny!

Először nem is akart megállni. Miért állna meg? Őt nem várja senki. Bárki is az, aki kiabál, biztosan nem őt keresi. De aztán mégis megfordult – és meglepetésében rögtön el is ejtette mindkét táskáját. Csinos, ébenfekete hajú, sötét bőrű, fiatal nő szaladt felé az embereket kerülgetve a zsúfolt pályaudvaron. Piros szövetkabátja kigombolódott a nagy sietségben, csizmasarkainak koppanásait még a nyüzsgésen és hangzavaron keresztül is hallani vélte.

- Maya! - kiáltott fel meghökkenten, és ahogy a nő odaért hozzá és nevetve a nyakába borult, gondolkodás nélkül viszonozta az ölelését. - Maya, te meg hogyan...? Hogy kerülsz te ide?

- Meglepetés! - nevetett Maya megint, és két oldalról arcon csókolta. - Féltem tőle, hogy már nem érlek el, akkora volt a dugó a belvárosban. Hajszálon múlt, hogy elkerüljük egymást!

- Mit keresel itt? Azt hittem, csak holnapra értek vissza!

- Úgy is volt, de aztán apád kitalálta, hogy előbb hazajövünk. Azt mondta, nem akarja, hogy csak az üres ház várjon téged otthon...

- Ő is itt van?

- Nem, csak engem küldött ki eléd a kocsival. Megint sokat bajlódik a lábával... Ahogy hazaértünk, le is pihent, megviselte a hosszú út. De alig várja, hogy újra láthasson!

Időközben már a pakolók felé sétáltak, egymásba karolva. Jon egy vállon egyensúlyozta a táskáit ehhez a művelethez, és bármennyire is erősködött Maya, hogy segít, nem engedte neki még a könnyebbiket sem hozni. Hosszú haj ide, fülbevalók oda, azért az apja alaposan belenevelte a fejébe az udvariasság szabályait. Köztük azt is, hogy a hölgyeket nem hagyjuk cipekedni. Főleg akkor nem, ha a szóban forgó terhek a mi csomagjaink... Tudta, hogy Maya csak nevet magában ezeken a „régimódi modorosságain", azon hogy mindig kinyitja neki az ajtót, hogy mindig előre engedi, de nem zavartatta magát miatta. Ebből a szempontból ő is pont ugyanolyan volt, mint az apja. A vér nem válik vízzé...

- Akkor ez az új gyógyszer sem igazán vált be, ugye...? - kérdezte sóhajtva, mikor már a kocsinál jártak.

- Nem. - rázta meg a fejét Maya ugyancsak egy sóhajjal, majd egy gombnyomással kinyitotta az ajtókat. - De azt hiszem, ez nem csak a gyógyszer hibája. Akár még be is válhatott volna... ha apád hajlandó lett volna rendesen beszedni. De hát tudod, hogy milyen...

- Tudom, persze... - morogta Jon maga elé halkan, miközben bepakolta a csomagtartóba a táskáit. - Nem lehet könnyű dolgod vele. Néha komolyan nem értem, honnan van ennyi türelmed hozzá. Más már rég megszökött volna mellőle, háromszor...

Maya erre megint egy halk kis nevetéssel válaszolt.

- Kedvelem a vén salabaktert. - mondta, egy kis kacsintás kíséretében. - Na meg téged is persze. Sokszor ez az egyetlen szerencséje! Meg is mondtam neki a minap, mikor olyan öszvérmód makacs volt megint, hogy csakis miattad nem hagyom el!

- Jaj, ne! - forgatta a szemét Jon erre színpadiasan, kaján kis mosollyal a szája sarkában. - Akkor ezentúl majd ezt is hallgathatom tőle? Hogy csakis miattam nem lép le mellőle az asszisztense? Nem volt valami kedves húzás, ha ezt tényleg így közölted vele!

- Hát, az igazság bizony néha fáj. - sóhajtott fel Maya drámaian, majd megint csak elnevette magát és egy újabb, cinkos kacsintással a sofőrülésfelé intett. - Akarsz te vezetni?

- Lehet? - kérdezte Jon izgatottan, mire Maya kuncogva odadobta neki a kulcsokat.

- Még szép, hogy lehet! - mondta, és már el is helyezkedett az anyósülésen. - Részemről, én mára már épp eleget vezettem. Csak apádnak ne mondd el, rendben?

Ezúttal Jon-on volt a cinkos kacsintás sora. Nem is kérette magát egy percig sem, ugrott is be a volán mögé rögvest, mielőtt még a másik esetleg meggondolhatta volna a dolgot.

- Azért csak óvatosan, ha kérhetem, jó? - szólt rá Maya megjátszott kis feddéssel, mikor nagy lendülettel kikanyarodott a parkolóból. - Nem autóversenyen vagyunk!

Inkább nem válaszolt, pedig már ott volt a nyelvén egy frappáns kis visszavágás a vezetésbe belekotyogó utasokról. Helyette csak megeresztett egy kis vigyort, majd szófogadóan visszább véve a tempót, besorolt a kényelmesen araszolgató városi forgalomba. Az aggodalmai, a mélabúja úgy eltűntek, mintha sosem lettek volna. Nyoma sem volt már a korábbi, kicsit borongós hangulatának, amely a vonaton hazafelé úgy elkapta. Itthon van, újra. Itthon van. És karácsony van. A város, a fények, a jó öreg sárga taxik a téren, a Central Park díszben álló fenyői, mind-mind ismerősként, hazatérőként üdvözölték. Maya mellette, a rádiót tekergetve karácsonyi dalok közt válogatott, és közben arról a közelmúltban történt paranormális eseményeket taglaló konferenciáról mesélt neki, amin részt vettek. Ő csak félig figyelt. Az apjára gondolt. Hiányzott neki, bármennyire is bosszantották egymást olykor. Jó lesz újra látni. Jó lesz egy kicsit újra együtt lenni. És ki tudja? Talán igaza lesz Jamie-nek és mégis meglepi majd egy kis karácsonyi csoda. Végtére is, Maya is csak úgy megjelent itt ma este, pedig erre aztán igazán nem számított volna! Talán még az apja makacssága is megenyhülhet egy kicsit az ünnep hatására és végül mégis megengedi neki, hogy a saját útját járja. Ki tudja? Kit tudja... Karácsonykor mindig történhet csoda... Nem igaz?